1. oldal

Régóta tudjuk, hogy az emberen kívül más kifejezetten intelligens fajok is léteznek bolygónkon: az állatvilág számos képviselője tett már tanúbizonyságot arról, hogy milyen magas szintű kognitív feladatokat képes végrehajtani. A Kanzi nevű bonobó például különféle képjelek és kézmozdulatok révén kommunikál az emberekkel, Chaser, a border collie pedig több mint ezer tárgyat képes beazonosítani ezek neve alapján. És ez még nem minden: a varjak kifinomult szerszámokat készítenek, az elefántok felismerik magukat a tükörben, a delfinek pedig ismerik a számok bizonyos aspektusait.

Ami a fenti példákat illeti, kizárólag emlősökről és madarakról esett szó, pedig a hüllők közt is akadnak kifejezetten eszes fajok, bár ennek kutatásával jelentősen kevesebbet foglalkoztak, mint a melegvérű állatok intelligenciájával. Ennek több oka is van, egyrészt a hüllők alapvetően nem túl népszerűek, mondja Gordon M. Burghardt, a Tennessee-i Egyetem kutatója. A hüllőkről kialakított kép része az is, hogy sosem tartották különösebben intelligensnek őket, úgy vélték, puszta ösztönlényekről van szó, amelyek mindennapi életében nincs szükség az agy magasabb rendű funkcióinak használatára.

Ez a kép azonban lassacskán változni látszik, egyre nagyobb az érdeklődés a „hidegvérű intelligencia” iránt, amit az utóbbi évek kutatásai tovább fokoztak, mivel kiderült, a hüllők agya korántsem olyan primitív, mint korábban gondolták. A hüllők kognitív képességeinek kutatása pedig többek közt azért is nagyon fontos, mivel rengeteg dolgot elárulhat arról, hogyan vált agyunk olyanná, amilyen. Mivel a hüllők, a madarak és az emlősök fejlődése nagyon régen, nagyjából 280 millió éve vált szét, a jelek afelé mutatnak, hogy egyes kifinomult mentális képességek jóval korábbi eredetűek, mint az vélhető volt. A másik, kevésbé valószínű lehetőség olyan, hogy különböző fejlődési vonalakon egymástól független többször is kialakultak.

A hüllőintelligencia tesztelésének legjobb módját, mint minden más állatcsoport esetében, a labortesztek jelentik. Anna Wilkinson, az angliai Lincoln Egyetem összehasonlító pszichológusa egy Moses nevű, nőstény fekete teknőst vizsgált kutatásai során. A kísérletek alkalmával az állatot egy olyan „labirintusba” helyezte, amelyben nyolc egyenes útvonal vezetett ki a központi térből. Moses feladata az volt, hogy minél hatékonyabban megoldja a problémát, vagyis úgy szedje össze a „folyosók” végén elhelyezett gyümölcsöket, hogy lehetőleg minden utat csak egyszer járjon be.

Moses meglepően jól teljesített, igazolhatóan nem véletlenszerűen, és nem is szag alapján választotta meg útvonalait, hanem az emlősökhöz hasonlóan külső tereptárgyakat használt a tájékozódáshoz, és a már bejárt folyosók pozíciójának megjegyzéséhez.

A kísérlet még izgalmasabbá vált, amikor Wilkinson egy fekete függönnyel vette körbe a labirintust, így Moses nem láthatta annak környezetét. A teknős ekkor új stratégiához folyamodott: szisztematikusan kezdte el felfedezni a terepet, egy folyosó végigjárása után mindig a közvetlenül mellette nyíló útvonallal folytatta a labirintus bejárását. Ez pedig minden kétségen felül zseniális megoldása a feladatnak, mondja Wilkinson, és ami még érdekesebb: azt embert kivéve emlősök esetében nagyon ritkán látni hasonló stratégiát.

A tereptárgyak alapján való navigáció képessége már önmagában is lenyűgöző dolog, a kísérlet azonban ennél jóval többre derít fényt: egy olyasfajta viselkedésbeli flexibilitásra mutat rá, amely mindennél hatékonyabb módot nyújt a külső körülményekhez való gyors alkalmazkodásra. Ez a fajta rugalmasság, amely révén egy-egy állatcsoport előnyt kovácsolhat egy új környezet adottságaiból vagy egy új táplálékforrásból, sokáig az emlősök és a madarak sajátjának tűnt. Egyre bizonyosabb azonban, hogy a hüllőkben is megvan.

2. oldal

Szintén érdekes eredményeket hozott egy, a leguánfélék közé tartozó faj, a Puerto Ricó-i anoliszok (Anolis evermanni) vizsgálata. A gyíkok kedvelt módszere, hogy felülről csapnak le zsákmányukra, Manuel S. Leal, a Duke Egyetem biológusa azonban olyan környezetbe kényszerítette őket, ahol ezt nem tehették meg. Az ízletes lárvákat egy lyukba rejtette, amelyre egy kék fedőlapot helyezett. A hat gyík közül kettő szokásos módszerével élve felülről próbálta „megtámadni” a kék korongot, természetesen eredmény nélkül. Négy társuk azonban új metódusokat agyalt ki. Két anolisz oldalról, szájával ráharapva próbálta elmozdítani a fedőt, másik kettő pedig orrával próbálta megemelni azt.

Leal a kísérlet következő szakaszában már két lyukat alkalmazott: a lárvákat egy kék-sárga fedő alá helyezte, a kék fedő alá pedig nem rakott táplálékot. A tesztelt négy gyík közül ketten hamar rájöttek cserére, és nekiálltak a korábban kikísérletezett módszerekkel eltávolítani a lárvák fölé elhelyezett, többszínű korongot.

Hasonló viselkedésbeli alkalmazkodó képességről más kutatások is tanúskodnak. Burghardt például néhány fehértorkú varánuszt állított egy számukra teljesen ismeretlen probléma elé: egy átlátszó, két végén billenő ajtókkal ellátott műanyag csőbe egereket helyezett. A gyíkok rövidesen rájöttek hogyan férhetnek hozzá a táplálékhoz, a második alkalommal pedig a korábbinál is hatékonyabbak voltak, ami a tanulás képességének egyértelmű jele.

De hogyan lehetséges, hogy a legutóbbi időkig a hüllőkísérletek az állatok primitivitásával kapcsolatos feltevéseket erősítették meg? A szakértők szerint az ok egyszerű: az ötvenes és hatvanas években végrehajtott kísérletek többsége alapvetően hibásan volt összeállítva. Mivel eredetileg emlősök számára tervezett kísérleti elrendezéseket akartak ráerőltetni a hüllőkre, azok eleve bukásra voltak ítélve. A tanulás képességének vizsgálatánál ösztönzésként gyakorta alkalmazták például a patkányok „trenírozása” során jól bevált erős hanghatásokat és fényjeleket, a hüllők többsége azonban az ilyen stimulusokra teljes leállással reagál: megmerevednek, és nem csinálnak semmit.

Hasonlóan kudarcra voltak ítélve azon kísérletek is, amelyek során a hüllők „kézügyességére” lett volna szükség. Ezen állatcsoport tagjai ugyanis nem képesek végtagjaikkal manipulálni a tárgyakat, ellentétben az emlősökkel, így a hasonló feladatok során rendre elvéreztek. A hüllők továbbá hidegvérűek, és teljesítményük éppen ezért erősen függ a környezeti körülményektől. Míg a patkányok és az egerek minden gond nélkül elvannak egy 20 °C-os laborban, a legtöbb hüllő csak ennél jóval melegebb környezetben aktív. Burghardt elmondása szerint a hüllők a saját ideális testhőmérsékletüknek megfelelő külső hőmérséklet mellett tanulnak a leggyorsabban, ami azért rendkívül érdekes, mert az emlősök, köztük az ember, ezeket a hőfokokat már kifejezetten kényelmetlennek, fárasztónak, tompító hatásúnak éli meg.

A hüllőket kutató legújabb tudósgeneráció azonban végre kifejezetten ezen állatok számára tervezett kísérletekkel igyekszik felderíteni intelligenciájukat, számos érdekességre derítve fényt. A jelenlegi talán legizgalmasabb kutatások a társas tanulásra összpontosítanak. Az a széles körben elterjedt vélekedés ugyanis, miszerint a hüllők alapvetően magányos, aszociális teremtmények, és ezért nem tudnak egymástól tanulni, a kísérletek eredményei szerint ebben az esetben is sántít: az állatok nagyon is alkalmasak arra, hogy egymást figyelve új ismeretekre szert tenni.

Wilkinson egy kísérlete során egy fekete teknőst helyezett egy drótkerítés egyik oldalára, míg a másik oldalra egy szem epret rakott le. Az állat látta a gyümölcsöt, ahhoz azonban, hogy elérje azt, jó darabot meg kellett volna tennie a kerítés mentén, megkerülni azt, majd visszamenni az eperig. Magától egyetlen állat sem jött rá a megoldásra, többségük egyszerűen feladta a dolgot, és lepihent. Amikor azonban tanúi voltak annak, hogy egy előre beidomított társuk megkerüli a kerítést, ők maguk is alkalmazni tudták az így megszerzett tudást.

Ez és más hasonló kísérletek is arra utalnak, hogy az a feltevés, miszerint a társas tanulás a csoportos együttélés természetes következményeként alakult ki, nem feltétlenül igaz. Wilkinson szerint ehelyett egy minden magasabb rendű állatban meglevő, általános tanulási képességről van szó, amelyet bármilyen faj egyedei alkalmazni tudnak, ha lehetőségük nyílik rá.

Bár a hüllők kognitív képességeit vizsgáló tudományterület még gyerekcipőben jár, annyi máris kiderült, hogy az általunk intelligensnek tartott fajok nem korlátozódnak az emlősökre és a madarakra, ehelyett a magasszintű problémamegoldó képesség és a viselkedésbeli adaptálódás jóval szélesebb körben elterjedt az állatvilágban, mint valaha is gondoltuk volna.