A „világmegmentő” és a „senkiből hős leszel” féle történetek általában hasonlóan indulnak, egy egyszerűnek tűnő küldetés, vagy egyértelmű helyzet borul fel és nem is kicsit. Elég csak a Skyrimre gondolni, ahol épp egy kivégzésre kaptunk meghívót, vagy a Kingdom Come bevezetőjére, ahol a legnagyobb bajunk az, hogy mikor mehetünk trágyát dobálni a haverokkal és a kovácslegénységnél sem igazán tartogat látszólag többet számunkra az élet.

Az Of Ash and Steel egy valaha virágzó szigetre kalauzol el minket, a Kingdom of the Seven hanyatló birodalmában. A hét szigetből álló királyságban jó ideig béke honolt bölcs királyuknak köszönhetően, de a kényelem ára végül az lett, hogy a szigetek egy része önálló útra lépett és fellázadt a trón ellen, vagy egyszerűen csak csendbe burkolózott. A birodalom fővárosából indulunk és egyszerű, térképésznek való feladattal bíznak meg minket, de így túl rövid és unalmas lenne a játék, úgyhogy tengeri vihar, rajtaütés, és teljes katasztrófa vár ránk, hogy utána elkezdhessünk felfedezni egy ismeretlen szigetet.

Főszereplőnk Tristan, aki, mint hamar kiderül, egy átlagpolgár és térképészként keresi a kenyerét. Nem hősnek indul, a túlélésről annyit tud, hogy merre van a kocsma, a harchoz pedig annyi köze van, hogy meg tudja különböztetni a kard hegyes felét a markolattól. Puhány városlakóként nemhogy hősi babérokra nem tör, de elég komoly bajban lesz, amikor rászakad egy új világ, a túlélés és a hazajutás minden terhe.

Itt erősen hasonlítani kezd a játék a Gothic sorozatra és a Risen-re is mivel egy rövid bevezetőnek is felfogható rész után szinte mindenről magunknak kell gondoskodnunk. Nincstelen senkiként, szinte mezítláb vágunk neki sziget felfedezésének, ahol az első szembejövő bogár vagy bandita is halálos veszélyt jelent és nagyon jól meg kell gondolnunk, hogy kivel akasztjuk össze a bajszunkat, mert minden hiba végzetes lehet.

Kezdetben és még jó pár órán át a történet eléggé földhözragadt, emberi léptékű marad. Megismerünk pár helyit, küldetéseket kapunk – semmi komoly, egy elhagyatott falu csempészlerakatának kirablása, elrejtett kincsesládák megtalálása, egy szekér 4 kerekének a visszaszerzése, ilyesmik – miközben a helyi faunával is összetalálkozunk, gyűjtögetünk és igyekszünk fejlődni. Vagyis viszonylag sokáig (10+ óra) nem a világmegmentésre készülünk, hanem túlélni próbálunk egy kietlen vidéken, ahol mindenki a maga útját járja, és komolyan meg kell küzdenünk azért, hogy feljebb másszunk a táplálékláncban.

A lassabb fejlődés mellett valódi súlya lesz minden felszerelésdarabnak, minden elhintett információnak, amit megkaparintunk és komolyan oda is kell figyelnünk ezekre. A játékmenet kimondottan old school filozófiát követ, a játék nem magyaráz túl sokat, nem jelöli ki egyértelmű ikonokkal a célokat, és nem tömi tele a képernyőt tutorial-ablakokkal és iránymutatókkal.

A felfedezés során magunknak kell rájönnünk, hová vezet egy rejtett ösvény, mire képes egy új fegyvertípus, vagy miként reagál egy ellenfél bizonyos harci stílusokra. Erre az is jó példa, hogy az sem mindegy, hogy egy lassabb bogár vagy egy igencsak mozgékony warg az ellenség – az előbbinél sokkal hatékonyabb, ha akadályok felé csalogatjuk, hogy megkerülje őket, az utóbbinál inkább mi fogunk tereptárgyak mögé/mellé húzódni.

Azt is jól sikerült implementálni a fejlesztőknek, hogy milyen fegyvert használunk mi vagy ellenségeink. Teljesen más taktikára lesz szükségünk egy kétkezes csatabárd vagy egy gyorsabb tőrkard ellen és mi magunk is másképp harcolunk. Ez ugyan alapvetésnek tűnhet, de egy olyan játékban, ahol földönfutó senkiként tanulgatjuk az alapokat, hamar előnyünkre válik, ha nem csak a támadás és kitérés/hárítás kombóban gondolkodunk.

Emellett a staminát is menedzselni kell és mi magunk gondoskodunk az élelemről, innivalóról és a pihenésről is, kezdetben pedig az sem könnyű, bár a kedves haramia, aki megmenti az életünket, elég sok mindennel ellát minket, ha teljesen kifosztjuk a házát (és a legjobb, hogy ez nem is számít ott, akkor lopásnak). Azt a tényt pedig, hogy térképészként nincs térképünk (legalábbis egy jó ideig) nem tudtam eldönteni, hogy szarkazmus vagy egyszerű átgondolatlanság a készítők részéről.

Szintén érdekesség a Ranta nevű ökölharcos játék, amiről hamar kiderül, hogy ez a helyi „Mortal Kombat”. Hasonlóan oldalnézetből látjuk a harcosunkat és támadó, valamint védőpontokat kell elosztanunk egy körre, hogy fej/felsőtest/láb hármasból hová, milyen erővel támadunk, valamint magunkat hol védjük blokkal vagy ellentámadással. Különféle speciális támadásokat is eltanulhatunk idővel és a védekező/támadó állások is tovább bonyolítják a dolgokat és az egyszerű pusztakezes harcból így majdhogynem harcművészet lesz.

Ugyanakkor az élet nem csak harcról szól, a játékban hivatást is választhatunk – kovácsolás, alkímia, vadászat, bányászat, főzés stb. – és erre a tudásra nem csak a pénzszerzéshez lesz szükségünk, hanem a felszerelésünk bővítése is olcsóbb lesz így. Elméletileg lehetőségünk lesz más open world játékokhoz hasonlóan arra is, hogy lopakodással, alternatív útvonalak megtalálásával és extra információk megszerzésével többféle képen megoldhassunk egy küldetést.

Az íjak és számszeríjak is kibővítik a harci lehetőségeinket, de emellett idővel el kell döntsük azt is, hogy milyen karaktert szeretnénk játszani. Nehézvértes gyilkológépek ugyanúgy lehetünk, mint sötétben lopakodó gyilkosok – és hátha jobban megoldották itt és nem stealth archer lesz mindenki, mint a Skyrimben.

A karakterfejlődés viszonylag egyszerű képletű, minden szinten kapunk tulajdonságpontokat, amiket szétosztva erősebbek, szívósabbak, ügyesebbek leszünk (eddig nem bonyolult), de más statokra lesz szükségünk a „tolvaj” készségekhez és skillekhez, a nehézvértes harcmodorhoz vagy ahhoz, ha mesteremberként akarjuk magunkat képezni. Ráadásul nem lesz elég elérni pl. a 10-es erőt, kelleni fog egy tanár is, aki megtanítja nekünk az adott dolgot.

Ha pedig craftolásról van szó, akkor legtöbbször a recepteket is meg kell vennünk, vagyis nem elég, hogy unlockoltuk a tudást, egészen addig nem tudunk ásót, fáklyát, zárnyitó készletet stb. gyártani, amíg az adott receptet nem vettük meg hozzá. Ez pedig – habár túlélő mechanikaként érthető – de tovább növeli a problémáinkat, mivel rengeteg pénzre lesz szükségünk, ennek pedig már a kezdeti szakaszban is grindelés érzete van amellett, hogy valószínűleg az utolsó törött üveget és rozsdás szeget is be kell zsákolnunk, hogy később eladjuk. Kész szerencse, hogy nincs súlyhatár a magunkkal cipelhető dolgok tekintetében.

A játék grafikáját biztosan nem fogjuk visszaemlegetni, de igazából egy régivágású játéknál belefér, még talán úgy is, hogy a fény-árnyék részen azért lett volna mit csiszolni. Ami viszont az átvezetőknél a kamerakezelést és az animációt illeti, hát ott sajnos komoly bajok vannak, a legjobb tanács talán az lenne, hogy inkább hallgassuk ezeket a részeket és ne nézzünk oda. Ezek mellett a hangszinkron meglepően jó és sokat dob a hangulaton, viszont sajnos az NPC-k mondanivalója néhol zavaros.

Egy, a farkasok által épp (az elmondása szerint) feltépett gyomrú vadász elküld kötszerért és gyógyfüvekért, de ha megtámadom simán legyőz és amúgy a farkasokat is one-shotolja, ha rátámadnak. Felszerelés tekintetében is érdekesség, hogy ugyan vizet nem tudunk gyűjteni, de bármely kerekedőtől vehetünk üveges vizet 1 aranyért (biztos víz-maffia van a szigeten), valamint az ásónk is pont egy kiásást bír ki, ha pedig eldobunk egy fáklyát, azt már nem tudjuk ismét felvenni.

Az Of Ash and Steel egy retrónak is felfogható próbálkozás, egy olyan középkori, low-fantasy akció-RPG, amely nem a felhasználói kényelemre, hanem a felfedezésre, a túlélésre és a karakterépítésre helyezi a hangsúlyt. Ugyanakkor nem titkolható el az sem, hogy a megvalósítás technikailag néhol problémás, a gyenge minőségű animációk, az olykor klisébe hajló és zavaros dialógusok és a kisebb-nagyobb akadások (főleg lakott területen) lehúzzák az amúgy ígéretes koncepciót.

Összességében az Of Ash and Steel nem lett hibátlan, de aki kész elfogadni a gyengeségeit, annak egyfajta nosztalgiával átitatott, karakteres, lassan kibontakozó, nyers és őszinte középkori kalandot kínál. Aki szereti a felfedezés örömét és azt az érzést, amikor minden apró előrelépésért meg kell dolgozni, annak ez a játék könnyen belopja magát a szívébe.