Légy résen!

Bár a rabszolgák jelentős része boldogan cserélt volna az átlagon felüli szellemi képességeinek köszönhetően kivételezett helyzetben lévő Robert Smalls-szal, ő nem táplált illúziókat a jövőjéről. Ugyan gazdája, Henry McKee beleegyezett, hogy gyapotszedés, favágás vagy más, monoton robot helyett Charleston városában kamatoztassa a tehetségét, ám gátlástalanul le is aratta munkája gyümölcsét. Így a kikötőben serénykedve a hajózás csínját-bínját elsajátító fiatal csak heti egy dollárt tarthatott meg a keresetéből. Vagyis álma, hogy megvásárolja a maga, imádott felesége és gyermekei szabadságát, elérhetetlennek tűnt - ezért mikor 1861 őszén a Platter gőzösre vezényelték, veszélyes játékba kezdett.

A szokottnál is alázatosabban viselkedett, és mindent megtett azért, hogy buzgalmával elnyerje a konföderáció haditengerészeinek bizalmát. Ez távolról sem volt könnyű, azonban fortélya ha lassan is, de bevált. Az őt élő szerszámként kezelő katonák végül arra jutottak, hogy az izgága fickó épp olyan ártalmatlan, mint amilyen kötelességtudó. A tisztek egyre jobban megbíztak benne, és a leghajmeresztőbb, hagymázas lidércnyomásukban sem gondolták volna, hogy a parancsaikat zokszó nélkül végrehajtó alárendeltjük a szökésen töri a fejét. Mert a rafinált kombinátor kezdettől fogva azzal kalkulált, hogy ha kiderül a szándéka, a tömeges lázadástól tartó déliek nyilvánosan fogják halálra kínozni, és emiatt nem kapkodott.

Apránként egy besúgónak elkönyvelt, potenciális kollaboráns kivételével az összes, vele együtt gürcölő sorstársát a cinkosává tette, és csupán 1862. május 12-én lépett a tettek mezejére. Aznap este egy kis kikapcsolódásra vágyó matrózok szokásukhoz híven a parton töltötték az éjszakát, és megengedték a feketéknek, hogy a kijárási tilalom betartásával megvendégelhessék a városban élő családtagjaikat. Smalls fifikásságát ékesen illusztrálja, hogy az érintetteket az előírt időben tényleg lekísérték a fedélzetről, ám azok szállásukat messziről elkerülve egy közeli bárkához siettek, és ott várták, hogy felvegyék őket.

Megtévesztés gyanánt felöltötte a kapitány, Charles Relyea egyenruháját, arcát egy, az ő szalmakalapjához hasonló fejfedővel takarta el, és az éji sötétség leple alatt utánozta felettese jellegzetes mozdulatait. De legfőbb ütőkártyája a déli folyami őrök észjárásának és biztonsági procedúráinak kiismerése volt. A kerülőutak mellőzésével, annak rendje-módja szerint a blokádokat érintve haladt, és mivel kitanulta, hogy az egyes posztoknál mik a leadandó jelzések, barátaival együtt eljutott északra.

 A kockáztató és nyerő nagypályás vagány természetesen később sem ült a babérjain. Jócskán kivette a részét a polgárháború alatti harcokból, vagyonos üzletemberként pártolta szegényebbeket, és republikánus színekben a dél-karolinai politikába is belekóstolt. Miként az ő története is fennen hirdeti, a zsarnokok némi furfanggal és kitartással legyőzhetőek. Ezen tétel igazolására keresve sem lelhetünk jobb példát az Oddworld franchise legújabb, Soulstorm alcímre keresztelt felvonásánál, mert ebben precíz felkészülés és pengeéles elme híján garantáltan kudarc a jussunk.

In medias durrbele

A New 'n' Tasty! folytatása egyből az események közepébe csap. Abe változatlanul búskomor, ám vigaszt merít abból, hogy meghiúsította a kapzsi glukkon, Molluck  aljas üzelmeit, és népe körében élő legendává avanzsált. Az istenített-imádott hős viszont nem sokáig élvezheti az iddogálás, a tengés-lengés és nótázás egyszerű örömét.

Hamar kisül, hogy a befektetői által csalónak bélyegzett, gátlástalan pénzeszsák összeszedte az utolsó tartalékait, és egyedül az a vágy hajtja, hogy partnereit kiengesztelendő, cafatokra robbantsa kékeszöld nemezisét. A sokat próbált bajnok persze nem esik kétségbe. Titkosnak hitt bázisa feldúlása után akcióba lendül – de hamar ráébred, hogy a tét sokkal nagyobb annál, mint ahogy azt valaha is hitte.

Már az egész fajtája sorsáért felelős, mivel ha nem találja meg egy ártalmatlan energiaitalként árult kábítószer ellenszerét, nincs tovább. Hiszen a narkotikum súlyos függőséget okoz. Ha fogyasztója nem jut hozzá a napi adagjához, akár bele is halhat az elvonási tünetekbe, és ha mázlija van, akkor is remegő-reszkető roncsként vegetálva várja a következő löketet. Azaz most is egy fekete humorban pácolt, sötét hangvételű sztorit kapunk a pénzünkért. A bőségesen adagolt átvezető animációknak, a groteszk, ám távolról sem taszító látványvilágnak, és az elsőrangú szinkronszínésznek hála, a bizarr univerzum percek alatt a monitor vagy a tévé elé szegez minket.

De ettől függetlenül a lényeg ezúttal sem a cselekmény, hanem szent, reflexeinket és kis szürke sejtjeinket egyaránt megdolgoztató küldetésünk. Feladatunkat a hagyományok szellemében egyáltalán nem vehetjük félvállról, mert ha túl kevés védtelen nyomoroncnak segítünk eliszkolni, büntetésként a valódi zárójelenet helyett a három, mérsékelten vidám ál-befejezés egyikét nézhetünk végig. Fő fegyverünk bűverejű varázskántálásunk: a fejhangú zsolozsmázással ajtókat nyithatunk ki, portálokat aktiválhatunk és megszállhatunk egyes kreatúrákat, hogy álcázva tevékenykedhessünk.

Ám rosszakaróink nem ostobák. Tudják, hogy pár másodperc alatt kesztyűbábként rángathatjuk őket, így tízből nyolcszor gondoskodnak hathatós-kiiktathatatlan védelemről. Ergo dőreség abban bíznunk, hogy aduászunkat kedvünk szerint bevethetjük, és akkurátusan át kell vizsgálnunk az adott szekciót ahhoz, hogy egyről a kettőre juthassunk. Előbb könnyed bemelegítésnek ármányos mesterlövészeket cselezünk ki, majd aknamezők és ősi csapdák tesztelik az ügyességünk.

Aztán halkan osonva, és szekrényekben vagy -füstködben lapulva imádkozunk, hogy nehogy felfedezzenek a gépkarabélyos martalócok - hogy rá három pillanatra éles váltásként veszett-vad nyargalással tartsuk edzésben a sunnyogástól elpuhult testünk.

Ahogy az is előfordul, hogy veszedelmes, de szerencsére fényérzékeny bestiákat tartunk távol hű zseblámpánkkal, vagy semmiféle zajt nem csapó, ám halálos szerkezetek pörgetik csúcsra az adrenalintermelésünk. Bár az alapokat  percek alatt kiismerjük, a mechanikák kreatív megkavarása szavatolja, hogy egyáltalán ne érezzük azt, hogy kizárólag a kulisszák változnak, és két-három rutintennivalót ismételgetünk. Minden szakasz frappáns-szellemes rejtvényekkel, és torokszorítóan érdekes szituációkkal kényeztet, és külön öröm, hogy jellemzően szárnyalhat a fantáziánk. Vagyis ha nem fűlik a fogunk egy észszerűnek tűnő megoldáshoz, nyugodtan hazardírozhatunk, és ha tervünket siker koronázza, keblünket megérdemelten feszítheti a büszkeség.

Ráadásul ha ezekhez azt is hozzávesszük, hogy merőben opcionális kihívások teljesítésével és titkos szekciók felfedezésével is bizonyíthatjuk a rátermettségünket, abszolút világossá válik, hogy egy kurta percünk sincs unatkozni.

Fekete leves

A korábban olvasottakból kiindulva tehát könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy megemelhetjük a kalapunk az Oddworld Inhabitants fáradozásainak gyümölcse előtt, de az összkép ennél árnyaltabb. Tény, hogy a Kaliforniában székelő stúdió szakértői nem vették félvállról a munkát. Ám sajnos mialatt az vitathatatlan, hogy a logikai platformer kategóriája tiszta szívvel ajánlható produktumaihoz tartozik, azt sem volna ildomos véka alá rejteni, hogy etalonról semmi szín alatt nem beszélhetünk.

A legfőbb baj tagadhatatlanul az, hogy mivel a teknőspofájú rabszolgáknak egy félhülyére vert szobabicikli is három lépésben ad mattot, az igazi finálé elérése hébe-hóba kifejezetten idegölő. Hovatovább ezer százalék, hogy a lassan, de cserébe tohonyán-ostobán reagáló nyomoroncok Benny Hill show-ba oltott nyomorpornója szöget üt a fejünkbe, és hittel kezdjük vallani, hogy az érintettek Stockholm-szindrómában szenvednek.

Magyarán eszük ágában sincs szabadulni, és mert a nyílt zendüléshez gyávák, idiótának tettetik magukat, hogy sundán-bundán csetlésükkel-botlásukkal hátráltassák a küldetésünk. Felfoghatatlan, hogy a készítők miért is nem fordítottak komolyabb hangsúlyt arra, hogy cimboráinkhoz viszonyítva egy beltenyésztett felmosórongy ne hasson agysebészbe oltott részecskefizikusnak. Pláne, mivel a boldogult emlékű kilencvenes években kiadott felvonásban messze nem volt ennyi probléma a zöldbőrű pechvogelek kommandírozásával.

Ez pedig még abban az esetben is beverne egy marék szeget a mű koporsójába, ha a modern trendekhez illeszkedve nem élménygyilkos hibák tucatjaival dobták volna piacra. Váratlan fagyások keserítik meg az életünk, és az sem ritka, hogy egy pribék testébe bújva megbénulunk – az egyéb nyűgöket nem is említve.

Végül az ihletforráshoz való hűség a jelek szerint generációfüggő kérdését sem hagyhatjuk szó nélkül. A fejlesztők ugyanis elfeledkezvén a szórakoztatóipar egyik aranyszabályáról, drasztikusan más-más elvárásokat támasztó rétegek igényei között próbáltak lavírozni. Holott közel lehetetlen olyasmit kiötleni, amire a hobbijukra időt-energiát szánó fanatikusok, és a játékokat nemritkán a zenehallgatáshoz hasonló, passzív elfoglaltságként tekintők is elégedetten csettintenek.

Ezért miközben a program nagyságrendekkel könnyebb jeles elődjénél, és szinte biztosra vehető, hogy jóval kevesebben kapnak heveny hisztériás rohamot egyik-másik, hajmeresztően komplikált fejtörő kiókumlálásakor, drámai egyszerűsítésről nem beszélhetünk.

Azaz papíron egyik csoportnak sincs oka panaszkodni, ám a régi vágású, kihívásra éhező felhasználók épp úgy okkal-joggal fintoroghatnak, mint az instant diadalmenetre éhezők. Mert az előbbiek óhatatlanul is azon morfondíroznak, hogy kedvencüket a két gomb lenyomását a szem-kéz koordinációjukat csúcsra pörgető megugorhatatlan feladnak vallók kvalitásaihoz passzították. Míg utóbbiakat a mentésipont-szisztéma rákfenéi, a gyors fűbe harapás réme, a pepecselős felfedezés és Youtube-pozitív marháskodást erősen gátló szakaszok sokkolják. Érdemesebb lett volna határozottabb irányvonalat követni, mivel ez a felemás pávatánc elkerülhetetlenül megkeseríti a többség szájának ízét.

Verdikt

Összességében a Soulstorm kategóriája egy kellemes, azonban a klasszikussá nemesedésről két-három utcahosszal lemaradó képviselőjeként fog bevonulni a szcéna krónikáiba. Emiatt az a kissé paradox helyzet állt elő, hogy bár objektíven nézve messze a szürke tucatkínálat fölé magaslik, viszont messze nem nyújt annyit, mint a három euróért beszerezhető Abe's Exoddus.

Ergo, amennyiben eddig kihagytuk az 1998-ban debütált remeket, egyben elfogadjuk, hogy az az előző évezredben is főleg a belbecsével, és nem a külcsínével hódított, inkább azt vegyük meg. Ha viszont jobban szeretjük a modernizált címeket, vagy a csábító tartalom mellett a megfelelő formát sem tartjuk elvetendőnek, akkor egy leárazásnál okvetlenül szerezzük be a régi-új kaland egy digitális kópiát.