Miután a New Horizons űrszonda 2015 nyarán keresztülszáguldott a Pluto rendszerén, teljesítette küldetése legfontosabb állomását. Útja azonban ezt követően sem fejeződött be, hiszen irányítói új célpontot kerestek számára. Így jutott el 2019 legelején a 2014 MU69 nevű távoli égitesthez, amelyet a megközelítés rövid óráiban szintén alapos vizsgálatnak vetett alá. Az Ultima Thule néven is emlegetett objektumról összegyűjtött információk Földre sugárzása azóta is zajlik, és a szakértők nemrégiben közzétették az első tanulmányt is, amely a mérések elemzésén alapul.
Alan Stern, a New Horizons projekt vezető kutatója és társai ebben részben már korábban is nyilvánosságra hozott érdekességekről és újdonságokról is beszámolnak. Azt például egy ideje már tudjuk a híradásokból, hogy a 2014 MU69 egy érintkezési kettős, amely két égitest (az Ultima és a Thule) lágy ütközése nyomán tapadt össze, és így nyerte el mai, leginkább egy kilapított hóemberre hajazó formáját. Újdonság viszont, hogy a tanulmány szerzőinek elmondása szerint az égitest múltja a két lebeny összekapcsolódását leszámítva meglehetősen eseménytelennek tűnik. Az Ultima Thule felszíne nagyrészt sima, ami azt jelzi, hogy nem vett részt nagyobb ütközésekben, becsapódásokban.
Ez a nyugalmas múlt más égitestek új vizsgálati eredményeivel is összecseng. Míg a Mars és a Jupiter között húzódó Kisbolygóövben meglehetősen viharvert objektumok keringenek, a Kuiper-öv kifejezetten békés terepnek látszik. Az eltérés oka egyrészt az, hogy a Kisbolygóöv égitestjei közelebb vannak a Naphoz, így nagyobb sebességgel mozognak, ami nagyobb energiájú ütközéseket eredményez, ha egymás útjába kerülnek. Másrészt a Nap és Jupiter erős gravitációja miatt az ilyen ütközésekben széttöredező égitestek kevésbé hajlamosak újra összeállni, ami miatt a Kisbolygóövben sokkal több a törmelék, mint a Kuiper-övben. A Nap ereje ráadásul nagyobb felszíni aktivitást is eredményez a közelebbi aszteroidáknál.
A Kuiper-övben ezzel szemben lassabb keringési sebesség jellemző és a régió ritkábban „lakott”, így az itt keringő objektumok ritkábban ütköznek, és ha ez mégis megtörténik, azt is alacsonyabb sebességgel teszik, ami kevesebb törmeléket eredményez. Amit aztán gyakran rögtön újra magukba is gyűjtenek, nem is beszélve az alacsonyabb megvilágítottság miatti mérsékeltebb aktivitásról.
Ezeket a megállapításokat az Ultima Thule kapcsán végzett megfigyelések is maximálisan alátámasztják. Az égitest felszíne színében és összetételében is meglehetősen homogén, és úgy tűnik, hogy nem sok minden változott rajta az elmúlt időszakban. A New Horizons továbbá sem porgyűrűket, se holdakat nem talált körülötte, vagyis a jelek szerint az égitest történetének javát magányosan töltötte.
Továbbra is rejtélyt jelent ugyanakkor az égitest alakja. Míg egy bizonyos mérettartomány felett a legtöbb égitest gömbszerű formát vesz fel, az Ultima Thule esetében azonban a nagyobbik gömb úgy néz ki, mintha ezt valaki kilapította volna. Hogy a különös alak hogyan alakulhatott ki, azt egyelőre a szakértők sem tudják.
Az aszteroidák vizsgálatának egyik legfontosabb hozadéka, hogy a szakértők ezeket a Naprendszer többé-kevésbé érintetlen építőköveinek tekintik, amelyek sokkal kevesebb változáson estek át az elmúlt évmilliárdok alatt, mint a bolygók, így fontos információkat árulhatnak el rendszerünk formálódásával kapcsolatban. A New Horizons jövőre fejezi be a 2014 MU69-ről gyűjtött adatok hazasugárzását, és bár még nem tudni, hogy milyen érdekességek rejtőznek ezekben, az már most világosnak tűnik, hogy az égitest ideális választás volt, hiszen hasonlóan érintetlen űrsziklát sokkal hosszabb keresés után sem biztos, hogy sikerült volna találni.
