Rajt' ne fogjanak

Az irodalmi trendek kiszámíthatatlanságára keresve sem találhatunk jobb példát az A. J. Finnként publikáló Daniel Mallory bizarr históriájánál. A szerkesztőként dolgozó férfi első, magyarul is olvasható regénye, a Nő az ablakban ugyanis megjelenése pillanatától fogva botrányok kereszttüzébe került. Hiszen, mint arra a kritikusok rámutattak, igen nehéz nem a Hátsó ablak és a Sigourney Weaver főszereplésével készült Tökéletes másolat sajátos, mérsékelten eredeti szerelemgyermekének tekinteni. Emellett a problémákat tovább fokozta, hogy a reflektorfényben sütkérező szerző a marketing-hacacárét felpörgetendő, a brazil szappanoperák hírhedten sokat szenvedő főhőseinél is tragikusabb életet hazudott magának.

Öngyilkosságba menekülő testvér, rákban elhunyt anya, és acélos akarattal legyőzött agydaganat: egy szó sem volt igaz könnyfakasztó dajkameséiből – ahogy Oxfordban szerzett doktorátusát is élénk fantáziája szülte. Viszont az olvasókat vajmi kevésbé érdekelték ezek a furcsaságok, így műve hosszú heteken keresztül a bestseller-listák élén tanyázott. Sőt, Joe Wright adaptációjának köszönhetően immár az ihletforrást eddig kihagyók is rácsodálkozhatnak az utóbbi pár esztendő egyik, ha nem a legmeghökkentőbb szórakoztatóipari anomáliájára.      

Leskelődő

Anna Foxnak (Amy Adams) hosszú és kitartó fejlődésre volna szüksége ahhoz, hogy csődtömegként hivatkozhassanak rá. A borra és antidepresszánsokra építő étrendjéhez foggal-körömmel ragaszkodó, ráadásul családját is elüldöző lélekbúvár agorafóbiás nyomorultként vegetál a gyógyulás legkisebb reménye vagy igénye nélkül. Napjait analitikusa vérének szívásán túl egyedül a közelében lakók megfigyelése teszi hellyel-közzel elviselhetővé

. Azonban mikor egy új, barátságos család költözik a környékre, mentális egészsége lassan javulni kezd. Mígnem egy este szemtanúja lesz annak, hogy a cserfes matriarchát (Julianne Moore) halálra késeli annak hirtelen haragú, bankár férje (Gary Oldman). A kétségbeesett elmeturkász persze azonnal értesíti a hatóságokat, de a törvény éber őrei hamar a tudtára adják, hogy ideje volna bevonulnia egy szanatóriumba, mivel a pénzember nejének semmi baja. A futóbolodnak elkönyvelt terapeuta természetesen hallatlanul felháborodik a sértő megjegyzéseken, és éktelen patáliát csap. Ám helyzetén nem sokat segít, hogy egy vadidegen nő valóban azt állítja, hogy ő a spekuláns hites arája, és ezt a férfi, annak fia, illetve kismillió bizonyíték is alátámasztja. A megalázott Anna ezért eltökéli, hogy kibogozza az elsőre felfoghatatlannak tűnő rejtély szálait - nem is sejtve, hogy ezzel elszabadítja a poklot.

Csere-bere

Frappánsnak vagy frissnek trükkösen bélyegezhető alapszituáció, de tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: a nyilvánvalóan a feszültségkeltés nagymesterének köpönyegéből előbújó thriller megkísérel több, szebb és jobb lenni szolgai kváziplágiumnál. A legfontosabb különbség az, hogy az idegroncsként vegetáló pária a fizikai akadályoztatás hiánya miatt aktívabb a kőszikla-mobilitású fotográfusnál.

Ennek hála, egy komfortzónáját el-elhagyó, cselekvő főhős kissé takaréklángon égő, ám logikus nyomozásában merülhetünk el. Ellenben sajnos azzal, hogy a tolószékéhez kötöttséget felváltja a kezelhető és legyőzhető pszichikai kényszer, odavész a totális kiszolgáltatottság nyomasztó-adrenalinpumpáló atmoszférája. Elvégre a politoxikomán asszony messze nem egy direkt konfrontációnál egy partra vetett hal túlélési esélyeivel bíró szerencsétlen.

Hasonlóképpen, a relatíve kiterjedt szereplőgárda is inkább hátrány, mintsem előny, mert a hosszabb-rövidebb időre felbukkanó mellékalakok többnyire a sztorit alig befolyásoló, és halmazati büntetésnek hajmeresztően klisés papírmasé-figurák. Vagyis sorsuk abszolút közömbös, és azzal, hogy direkt benyomásokat szerzünk róluk, odalesz a Raymond Burr által 1954-ben megformált, banálisan amatőr feleséggyilkost a bűn kiismerhetetlen-talányos angyalává emelő misztikum.

Ergo, amit nyerünk a réven, azt el is veszítjük a vámon, és ez még úgy is súlyos problémát jelentene, ha a rafináltnak szánt fordulatok nem lennének szégyenteljesen triviálisak. Megkockáztatom: ha korábban akárcsak egy Columbo-epizód kedvcsinálóját is láttuk, vagy elolvastunk egy egyperces krimit, akkor a legkevésbé sem lepődünk majd meg a molyrágta csavar-pótlékokon. Ennek tükrében nem csoda, hogy a tehetségüket megcsillogtató színészek is csupán annyit érnek el, hogy emberfeletti erőfeszítések árán a tisztes középszer szintjére rángatják a végeredményt.

Verdikt

Összességében tehát a Nő az ablakban egy, a Netflix-blődliknél egy fél fokkal nívósabb, de ezzel együtt is bántóan inspirálatlan tucatpróbálkozás. Ha nem vágyunk többre egy lazításnak-levezetésnek optimális, ám maga után semmiféle tartósabb benyomást nem hagyó, feledhető stílusgyakorlatnál, ne is keresgéljünk tovább. Viszont ha ennél komolyabb igényeink vannak, vitathatatlan, hogy a lassan a hetvenet taposó etalon, a Disturbia vagy a Denzel Washinton nevével fémjelzett A csontember ezerszer jobb, izgalmasabb és tartalmasabb választás.