I. oldal

Érdemes tisztában lenni azzal, hogy egyetlen játék sem készül tíz évig. Amikor arról hallunk vagy olvasunk, hogy egy bizonyos címen már tíz éve dolgoznak a fejlesztők, azt valójában úgy kell érteni, hogy tíz éve próbálják összehozni, de biztosan nem azt a játékot, amit végül megkapunk. Pontosan tudjuk például, hogy a Diablo 3 fejlesztéséről hiába hallottunk már a második rész megjelenését követően, az eredeti projektet törölték, a mögötte álló stúdiót feloszlatták, és végül egy egészen más játékot kaptunk, mint amit anno, nagyon régen elképzeltek.

De hasonló a helyzet a Final Fantasy XV-tel is, ami ugyan eredetileg tíz évvel ezelőtt Final Fantasy Versus XIII-ként indult, valójában azonban "csak" négy éve dolgozott a Square Enix azon a játékon, ami nemrég a boltok polcaira került. De ugyanúgy nem készült tíz évig a The Last Guardian, mint ahogy a most megjelent Nioh sem. Tesztünk alanyát 2004-ben kezdte el fejleszteni a Koei egyik belsős csapata tradícionális japán szerepjátékként, ami a legendás filmrendező, Akira Kurosawa egy befejezetlen forgatókönyvének történetére épült volna. Közben a Koei és a Tecmo egyesült, és 2008-ban az addig elkészült munkát teljesen a kukába dobták.

Ezt követően egy másik belsős csapat újraindította a projektet, mielőtt 2010-ben azt is teljesen leállították (ekkor éppen egy Dynasty Warriors-szerű akciójáték lett volna), és behozták a Ninja Gaiden-sorozatról elhíresült Team Ninja stúdiót, hogy tegye rendbe a dolgokat. Még ekkor sem ment minden rendben, és további két év kellett ahhoz, hogy letisztuljon a koncepció, ám eddigre már csak a szőke hajú angol főhős és a japán történelemre és mitológiára épülő körítés maradt meg az eredeti tervekből. Tehát a Nioh abban a formájában, ahogy most megjelent, valójában nagyjából öt éve készül (persze ez sem éppen kevés idő).

1600-ban, az egymással hadakozó fejedelemségek korában járunk, amikor Japánt gyakorlatilag széttépte a polgárháború. Ha ez nem lenne elég, akkor a szigetország tele van egy Amrita nevű misztikus anyaggal, amire Erzsébet királynőnek nagyon fáj a foga, hogy véglegesen le tudja győzni a spanyolokat, és a britek uralják a világot. Aztán pedig ebbe az egyenletbe érkezik meg a gonosz Edward Kelly, aki sötét erőket használva szeretné fenntartani a folyamatos küzdelmeket, a céljainak ugyanis jobban megfelel az állandó káosz és háború. Főhősünk egy William néven futó angol szamuráj (egyébként valós történelmi személyre épülő figura), aki mindezzel igyekszik szembeszállni.

II. oldal

De nem csak ő, a Nioh során feltűnő számos más karakter is valós történelmi háttérrel rendelkezik, de nyilván megfelelően beleültetve a játék világába - így aki kifejezetten vonzódik a japán történelemhez és misztikumhoz, az itt tökéletesen megtalálja a számítását. A Nioh-t a fejlesztése során nagyon sokszor a Dark Souls-sorozathoz hasonlították (maguk a készítők is beismerték, hogy komoly ihletforrás volt a From Software terméke), azonban hamarosan látni fogjuk: alapvető különbségek vannak a két játék között.

A Nioh például hagyományos történetmeséléssel rendelkezik: ez azt jelenti, hogy a főhősünk beszél (habár nem túl sokat), a sztorit átvezető jelenetek viszik tovább, és úgy egyáltalán: az egészet forgatókönyvszerűen írták meg. Így tehát nem nekünk kell különböző homályos leírásokból, utalásokból, vagy a környezet megfigyeléséből rájönnünk, hogy mi is történik körülöttünk, és nem alakíthatjuk ki a saját értelmezésünket sem. Ráadásul a Nioh világa egyáltalán nem az a kiüresedett, pusztulás szélén álló, nyomasztó és idegen környezet, amit a Souls-sorozatban megszoktunk.

A Nioh története viszont valahogy sosem tudott igazán magába szippantani: a sztori nem bontakozik ki rendesen és nem is kifejezetten érdekes, a főhősünk pedig nem rendelkezik elég személyiséggel ahhoz, hogy igazán szimpatikussá váljon. Még így is bőven élvezhető amit kapunk, csak kicsit többet vártam azután, hogy egy Kurosawa-szkriptből indultak ki a fejlesztők, és hogy a hagyományos történetmesélési utat választották.

A Nioh legnagyobb erőssége éppen ezért nem is a sztori, hanem egyértelműen a játékmenet. Első pillantásra itt mutatkozik meg leginkább, hogy a Team Ninja a Dark Soulsból merített, azonban nagyon hamar nyilvánvaló válik, hogy legalább annyi Ninja Gaiden- és hack'n slash-elem kerülte bele, így valójában sikerült kialakítania neki egy teljesen önálló személyiséget. Igen, a Nioh nagyon nehéz és nagyon sokat vár el a játékostól, még többet mint akár a Ninja Gaiden vagy a Dark Souls. Ahogy haladtam előre, egyre inkább meg voltam győződve arról, hogy ez bizony az utóbbi tíz év egyik, ha nem a legnehezebb játéka, éppen ezért gyenge idegzetűeknek, a kontrollerük és környezetük elpusztítására hajlamos olvasóinknak semmiképp nem ajánlott.

III. oldal

A Nioh alapvetően hasonló türelmet, odafigyelést és gondos tervezést kíván meg tőlünk, mint a Dark Souls, de a harc annál sokkal technikásabb és tempósabb. Akadnak azonban tényleg alapvető hasonlóságok a két cím között: a Nioh-ban halál után a legutóbbi oltárnál éledünk újra, és ezzel párhuzamosan az addig megölt ellenfelek is feltámadnak. Szintén az oltárnál fejleszthetjük a karakterünket az összegyűjtött Amrite-ból, már ha éppen nem haltunk meg előtte, mert akkor ugyanúgy vissza kell mennünk a hullánkért, mint a Dark Soulsban, hogy újra megszerezzük az ott elejtett nyersanyagunkat.

A pályák felépítése azonban már alapvetően különbözik a két játékban. Míg a Dark Souls egy számos ponton összekapcsolódó nyitott világot kínál, addig a Nioh pályái viszonylag tágasak ugyan, de alapvetően lineárisak és a történet küldetésekre bomlik. Később aztán a világtérkép megnyitásával bármelyik missziót újra is játszhatjuk. További fontos különbség még, hogy a Nioh brutális mennyiségben zúdítja ránk az újabb és újabb lootot (melyek természetesen ritkaságuknak megfelelően színenként vannak osztályozva, hogy meglegyen a Diablo-áthallás), ami az erre fogékonyakat állandóan izgalomban tarthatja, hiszen itt egy-egy új tárgynak tényleg hatalmas lehet a jelentősége.

Persze találunk majd egy rakás haszontalan hulladékot is, de semmi gond, mert ezeket aztán beválthatjuk Amrite-ra, vagy bezúzhatjuk és fejleszthetjük belőle a már meglévő cuccainkat. A Nioh-ban minden egyes komolyabb holmi számos stattal és különleges tulajdonsággal rendelkezhet, így nagyon nem mindegy, hogy mit veszünk magunkra. Ráadásul kifejezetten számít az adott páncél súlya is, ez ugyanis hatással lehet a mozgásunk sebességére karakterünk Ki-jének fogyására. Az utóbbi pedig nagyon fontos, hiszen a Nioh harcrendszerében gyakorlatilag a Ki felel meg a staminának, vagyis minden egyes támadásunk, kitérésünk vagy védekezésünk után ez fogyatkozik, mielőtt egy-két másodperc pihenés után regenerálódik.

Harc közben nagyon érdemes odafigyelni a Ki menedzselésére, ugyanis ha teljesen kifogyunk, akkor a következő találattal stunlockba tehetnek minket az ellenfelek, és pillanatok alatt ledarálhatják az életerőnket. Cserébe viszont mi ugyanezt megtehetjük velük, hiszen folyamatosan látni fogjuk, mennyi Ki-jük van még (meg persze az animációjukon is egyértelműen látszik, ha kifáradtak). Viszont nagyon kell figyelnünk a körülöttünk gyülekező kis kék szemcsékre, amiket ha a megfelelő pillanatban az R1-gyel felhasználunk, akkor visszanyerhetjük a Ki-nket. Ennek elsajátítása nem egyszerű, de annyira alapvető fontosságú, hogy később egyáltalán nem boldogulunk majd nélküle.

IV. oldal

De a Nioh ezen kívül sem igyekszik egyszerűbbé tenni az életünket, és számos lehetőséget kínál arra, hogy minél jobban tudjunk érvényesülni a harcban. Először is, bármikor válthatunk az előre bekészített két közelharci és két távolharci fegyverünk között, másodszor pedig szintén bármikor válthatunk a három harci beállás, a magas, a közepes és az alacsony között. Az előbbi nagyobb támadóerőt (és a több Ki-fogyasztást), míg az utóbbi a gyengébb csapásokat, jobb védekezést és kevesebb Ki-fogyasztást képviseli, a közepes pedig egyfajta átmenet a kettő között.

Ez persze azt jelenti, hogy úgy tudunk a leghatékonyabbak lenni, ha akár harc közben is, vagy a szituációtól függően folyamatosan váltogatunk (és közben persze nagyon figyelünk a Ki menedzselésére és az R1 időbeni nyomkodására). De ha ez még nem lenne elég, akkor ott van még az Őrző Szellemünk, akiből többféle is elérhető a játék során, és mindegyik más-más bónuszokat ad. Idő, míg ez a szellem feltöltődik, és ha aktiváljuk, akkor brutális pusztítóvá válunk egy rövid ideig. A csavar az egészben annyi, hogy ha meghalunk, akkor a szellemünk a sírunkat őrzi, amíg vissza nem szerezzük, így addig nem is használhatjuk (vagy amíg meg nem halunk még egyszer).

Ha pedig már kezdene sok lenni, akkor minderre rájönnek még a szamuráj képességeink, melyek legtöbbje kifejezetten egy-egy fegyvertípushoz kapcsolódik (némelyik viszont általános), és lehetőséget adnak mindenféle kombók kivitelezésére, védekezés utáni meglepetés-támadásra, vagy gyorsabb Ki-újratöltésre. A Nioh harcrendszere elképesztően összetett és kifejezetten nehezen elsajátítható - talán itt mutatkozik meg leginkább a Ninja Gaiden öröksége -, azonban a megfelelő gyakorlás után egészen egyszerűen döbbenetesen élvezetes.

Összességében a Nioh játékmenete a (talán) túlzott komplikáltságával együtt közel áll a tökéleteshez. Valójában az egyedüli dolog, ami nem igazán tetszett az egészben, azok a bossharcok. Ezek a Dark Soulshoz hasonlóan többnyire hatalmas, eposzi csatákat ígérő lényeket vonultatnak fel, azonban a From Software játékával ellentétben itt elég sokszor éreztem úgy, hogy nem igazán fair a küzdelem. A főellenségek nem vetítik előre megfelelően a támadásaikat az animációikkal, így pedig gyakran tűnik úgy, mintha a fejlesztők csak direkt szívatni akartak volna. Ha pedig egyetlen hibát vétünk, szinte azonnal ledarálnak.

V. oldal

Érdemes még szót ejteni a kooperatív multiplayerről, aminek a működését a készítők megváltoztatták nem sokkal a megjelenés előtt, ennek pedig többen nem igazán örültek. Korábban ugyanis úgy tűnt, hogy a Nioh végigjátszható lesz teljesen kooperatív módon is, ez azonban ebben a formában már nem igaz. Alapvetően ugyanis kétféle lehetőségünk van, ha együtt szeretnénk játszani valakivel.

Az egyik a Dark Souls-féle megidézés, aminek funkciója tulajdonképpen az, hogy behívunk valakit segíteni magunk mellé, aki amolyan kísérőként, nem teljes értékű partnerként funkcionál (például nem léphet kapcsolatba dolgokkal, és ha meghal, akkor visszakerül a pályaválasztó képernyőre). Ezzel az a probléma, hogy csak olyasvalakit hívhatunk be, aki korábban már teljesítette az adott pályát, így tehát nincs lehetőség arra, hogy egy barátunkkal egyszerre toljuk végig a küldetéseket.

A másik a Tori-Gate, ami valójában az igazi kooperatív mód, és ezt teljesen ennek megfelelően alakította ki a Team Ninja. Ehhez mindkét félnek teljesítenie kellett korábban az adott szintet, menet közben egy közös kék életerő-csíkunk van (ami akkor fogy, ha valamelyikünk a földre kerül, így minél előbb érdemes feltámasztani), mindenki interakcióba léphet mindennel, és ha mindketten meghalunk, akkor kezdhetjük elölről az egészet. Hatalmas kihívás és nagyon szórakoztató, így mindenképp érdemes kipróbálni, de akik a korábbiak alapján abban reménykedtek, hogy az elejétől a végéig közösen tolhatják végig a játékot egy barátjukkal, azok sajnos hoppon maradtak.

Ami a technológiai megvalósítást illeti, nem a Nioh fogja képviselni a PS4 csúcsát. Ez nem azt jelenti, hogy a játék ronda lenne, hiszen a művészeti dizájnja egészen kiváló, csak éppen látszik rajta, hogy nem ma kezdték el fejleszteni. Ugyanakkor az is látszik, hogy sokat foglalkoztak vele, és a bevett szokásoktól eltérően mind az alap PS4-en, mind pedig a PS4 Pro-n kínál beállítási lehetőségeket. A sima PS4-en eldönthetjük, hogy fix 1080p-t és jobb élsimítást szeretnénk 30fps mellett, stabil 60fps-t szeretnénk dinamikus felbontás mellett, vagy hogy alapvetően a felbontást próbálja tartani a játék motorja változó képfrissítés mellett. A PS4 Pro-n pedig választhatunk 4K 30fps és 1080p 60fps között.

Összességében a Nioh egy hosszú, változatos, nagyon kidolgozott akció-szerepjáték. A harcrendszer komplexitása és a játék nehézsége miatt nyilván nem mindenkinek ajánlható, de akinek tetszett a Dark Souls és/vagy a Ninja Gaiden, annak tulajdonképpen ez is egy kötelező alkotás - hozzátéve, hogy a Nioh valójában a saját útját járja, és nem egyszerű másolata semelyik szellemi elődjének sem.