Bár hajlamosak vagyunk a szellem embereire magasabb szempontok által vezérelt, egyedül a természet törvényeinek megismerése vagy új eljárások kifejlesztése iránt érdeklődő és eközben a világ dolgaival fikarcnyit sem törődő csodalényekként tekinteni, számos példa igazolja, hogy ez a vélekedés távolabb nem is állhatna a valóságtól. Newton nem nyugodhatott, ameddig akasztófára nem juttatta a hírnevét kikezdő pénzhamisítók királyát, William Chalonert, a csillagász Tycho Brahe nem vetette meg a hosszú lakomákat és a mulatozást, a húszéves kora ellenére kora legkiválóbb matematikusai közé tartozó Évariste Galois pedig tragikusan értelmetlen módon, egy párbaj során fejezte be földi pályafutását. Más területekhez hasonlóan a paleontológia képviselői között is akadtak olyanok, akik senkit és semmit nem kímélve írták be nevüket a történelembe. Dinamit, kémkedés, vagy éppen agresszív lejáratókampány: a szentnek gondolt célért semmi sem volt drága.
Lássuk hát, hogy miképpen is esett egymásnak egy kvéker úriember és a Yale egyik professzora!
Mint annyiszor a történelem folyamán, Edward Drinker Cope és Othniel Charles Marsh ellenségeskedése is barátságként indult, mert amikor 1863 telén Berlinben összefutottak, hamar kiváló cimborák lettek. Ez valóságos csodaszámba ment, hiszen azon túl, hogy Marsh majdnem tíz évvel idősebb volt komájánál, eltérőbb személyiségek nem is lehettek volna. Cope ugyanis egy vagyonos kvéker családba született, és a pénz megkeresése helyett inkább annak elköltése okozott számára problémát. Ráadásul fékezhetetlen természete áldozataként nem igazán tudott érvényesülni a szigorú fegyelmet követelő iskolákban és nagyrészt autodidakta volt. Vele szemben későbbi riválisa szüleit nem vetette fel a vagyon és ha történetesen korán elhunyt édesanyja nem a krőzusi vagyon felett diszponáló, különc bankár, George Peabody testvére, akkor jó eséllyel arra sem lett volna pénze, hogy tanuljon. Azonban a nagybácsi szerény járadékot biztosított a nyugodt, a kapkodást elvi alapon nem szerető rokon számára, aki így a legnagyobbak előadásait hallgathatta. Azt, hogy az eleinte remek viszonyban mennyire játszott közre az, hogy honfitársak voltak egy idegen országban, nem tudni, de valószínű, hogy ez volt a fő ok.
Ám miután mindketten hallatlanul érdeklődtek az őslénytan iránt, kezdetben nem estek egymás torkának, hanem élénk levelezést folytattak. Sőt, a temperamentuma ellenére a híres tudós, Joseph Mellick Leidy jobbkezévé avanzsáló, gavallér Cope bemutatta az ekkor már a Yale-t erősítő Marsh-t egy márgabánya tulajdonosának, Albert Vorhees-nek. Ennek a gesztusnak a súlyát jól érzékelteti, hogy az őshüllők iránti érdeklődést nagyban megnövelő Hadrosaurus-csontvázra egy ilyen helyen bukkantak rá, megannyi kisebb leletről nem is beszélve. A pragmatikus Marsh azonban kihasználva, hogy mögötte áll a Yale, titokban megállapodást kötött a vállalkozóval, hogy az ne Cope-ot, hanem őt értesítse, ha talál valamit. Ez már önmagában is mérhetetlenül inkorrekt lépésnek számított, de a sértést betetézendő, Marsh rámutatott, hogy kollégája rosszul rekonstruálta az Elasmosaurus-t, annak farkára téve a fejét. Cope természetesen nem hitte el, hogy tévedett és mentorát, Leidy-t kérte meg arra, hogy tegyen igazságot, majd döbbenettel vegyes csalódottsággal vette tudomásul, hogy szerinte is bakot lőtt. Ezután szabályos rosszullét fogta el, mivel egy kiadott írásában már hosszasan értekezett a lény anatómiájáról. Egyéb megoldás híján jóformán az Amerikai Paleontológiai Társaság érintett lapjának szinte az összes példányát felvásárolta, ám Marsh természetesen nem adott túl a sajátján. Cope tajtékzott, majd bosszúból és Kansas-ben, illetve Wyomingben kezdett ténykedni, holott egy hallgatólagos megegyezés alapján a két állam elsősorban Marsh vadászterületének számított. Ez végképp elvágta a tessék-lássák barátság vékony fonalát és megindult a nyílt háborúskodás.
Bár Cope magánvagyona jócskán felülmúlta ellenlábasáét, tisztában volt vele, hogy Marsh mögött többen állnak és ez könnyűszerrel felé billentheti a hadiszerencse mérlegének nyelvét. Ezért elvállalta az Egyesült Államok Geológiai Szolgálatát vezető Ferdinand Hayden fizetéssel nem, csupán jogkörökkel járó állásajánlatát. De új megbízása rosszabbul nem is indulhatott volna, mert mialatt Wyomingben kutakodott, sikeresen rálépett protektora Leidy tyúkszemére, kikérte magának, hogy védence az orra előtt csapjon le pár, kincset érő csontokra. Ennél is nagyobb gondot jelentett, hogy mikor a kutató hírt kapott arról, hogy Black Buttes Station közelében lenne érdemes felvernie a tanyáját, és odautazott, a beígért személyzetnek, szekereknek, lovaknak és felszerelésnek hírét-hamvát sem találta. Jobb híján a saját költségén felállított egy expedíciót, ám ennek két tagja Marsh zsoldjában állt – volna, ha ő nem kezeli lazán a javadalmazásukat. A szerencsevadászokat persze nem ejtették a fejük lágyára és azzal magyarázták pálfordulásukat egykori megbízójuknak, hogy tévútra akarták vezetni Cope-ot. Ez az incidens azonban csak fokozta a vetélytársak paranoiáját. Egyre többet és többet költöttek felfegyverzett őrökre, és amellett, hogy azzal gúnyolták a másikat szakmai berkeken belül, hogy hibát hibára halmoz, nem rettentek vissza a kémek alkalmazásától sem.
Figyelmük idővel Dakota felé fordult és itt még inkább megmutatkozott, hogy mennyire eltérő módon is állnak a világhoz. Marsh hosszasan tárgyalt Vörös Felhővel, a sziúk egyik főnökével, csinos summát ígérve neki a kooperációért és még Grant elnöknél is lobbizott azért, hogy jó elbánásban részesüljenek. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy nem humanista szempontok vezérelték, mivel korábban szégyenérzet nélkül lopta el egyes törzsek szent temetkezési helyeiről az elhunytak koponyáit. Egyszerűen rá volt kényszerítve az egyezkedésre. A jóval ösztönösebb Cope ellenben egy egyszerű trükkel élve azzal ejtette ámulatba az őslakosokat, hogy kivette, megcsattogtatta, majd visszahelyezte műfogsorát.
A barátból lett ellenfelek, majd ellenségek egy ideig beérték apró-cseprő szurkálódásokkal, de harcuk 1877-től kezdve új lendületet vett. Előbb Colorado leletein kaptak össze. Első körben Cope próbálta megvesztegetni Golden városának tanárát és lelkipásztorát, Arthur Lake-et. Ám mert az egyházfi elkötelezte magát Marsh oldalán, és nem másította meg szándékát, terve füstbe ment. Eztán fordult a kocka, és a professzor konstatálta döbbenettel, hogy riválisa martalócai nem hajlandóak átállni hozzá. Ezen felül, igazolva, hogy a baj sosem jár egyedül, legfőbb lelőhelye beomlott, ami nem csak az ásatás folytatását tette lehetetlenné, de megtépázta a halált hajszál híján elkerülő munkatársai morálját. Ez értelemszerűen igencsak elkeserítette, ám ekkor a kegyeit egy ideig megtagadó Fortuna újfent a segítségére sietett. A wyomingi Como Bluff közelében lévő Como vasútállomás felügyelője, William Harlow Reed és komája, William Edwards Carlin teljes véletlenségből egy jókora állat megkövesedett maradványaira bukkantak. Mivel tudták, hogy a jeles szakemberek harcban állnak, a sokat megélt cimborák joggal tarthattak attól, hogy ők is a csatározások kereszttüzébe kerülnek, így minden ravaszságukat bevetették. Első körben Marshnak írtak, de arra is gondolván, hogy üzenetük illetéktelenek kezébe jut, középső nevüket használták családnévnek. A fukar tudós viszont szokásához híven a fogához verte a garast, és egy szemtől-szembeni találkát követően sem volt hajlandó annyit adni, amennyit új szövetségesei kértek, illetve folyamatosan éreztette velük a köztük elterülő vagyoni-társadalmi szakadékot. Ráadásul, a duó tagjainak a csekkekkel is meggyűlt a bajuk, mert azok az álneveikre szóltak. Hogy ezt követően pontosan mi és hogyan történt, arról megoszlanak a vélemények. A legvalószínűbb az, hogy a kereslet-kínálat szabályait jól ismerő szerencsevadászok arra jutottak, hogy ha Cope is feltűnik a színen, akkor megbízójuk hajlandó lesz mélyebben a zsebébe nyúlni. Ezért diszkréten, ám határozottan terjeszteni kezdték, hogy Como Bluff környékén kincseket rejt a föld. Cope 1878 tavaszán értesült a számára létfontosságú hírről és a rá jellemző hevességgel szervezte meg az ellentámadást. Gátlástalan svindlerekből és haramiákból álló tolvajbandát toborzott, melynek tagjai marhák és lovak helyett őshüllők csontjaira specializálódtak. Sőt, mivel Marsh változatlanul úgy vélte, hogy az őt szolgálók ne nagyon panaszkodjanak és követelőzzenek, szinte erőfeszítések nélkül átcsábította magához Carlint. Ez igen érzékenyen érintette a terepmunkát másokra hagyó haragosát, főleg, hogy a zsugoriságát megunó Reed is új vizekre evezett. Hosszú, kemény, hamisítatlan vadnyugati adok-kapok vette kezdetét. A hol bőkezűen hol pedig szűkmarkúan csordogáló állami támogatások miatt magánvagyonukhoz nyúló kutatók kisebbfajta hadsereget béreltek fel, napirenden voltak a zaklatások, és idővel kisebb-nagyobb hírnévre ácsingózó pályatársaikkal is számolniuk kellett. A józan eszüket elvesztő paleontológusokat emiatt néha már nem is az a cél vezérelte, hogy feltárják a múlt csodáit, hanem, hogy megakadályozzák a másikat abban, hogy előre tudjon lépni. Bevett szokás lett, hogy a kisebb, vagy kevésbé értékesnek gondolt kövületeket dinamittal felrobbantották, vagy szétverték.
A harc az 1890-es évek közepére már eldőlt. A vagyona javát a The American Naturalist magazin felének tulajdonjogára kiadó Cope lába alól kifutott a talaj. Az állam egy centet sem adott neki, vállalkozási becsődöltek, oly mértékben elszegényedett, hogy kollekciója szebbik felét el kellett, hogy adja, és a mocskolódó harc felemésztette az erejét. Ezen kívül iszonyatos hólyagfájdalom is gyötörte, és kínjait nadragulya-kivonattal, formalinnal, valamint bőségesen adagolt morfiummal igyekezett kezelni. A hasztalan, sőt, egyenesen káros kúra végül hamar megtette szomorú hatását és a férfi 1897. április 12-én, nem sokkal az 57. születésnapja előtt elhunyt.
Így Marsh látszólag megnyerte meg a háborút, de valójában pürrhoszi győzelmet aratott. Örökségét szinte teljesen felélte, házát iszonytató jelzálog terhelte, kapzsi-hálátlan modora miatt jó kapcsolatai ellenére sokan ki nem állhatták, és mérhetetlenül megalázó, tekintélyét porig romboló módon fizetést kellett, hogy kérjen a Yale-től. Igaz, nem sokáig terhelte az intézmény költségvetését: 1899. április 18-án követte nemezisét a túlvilágra. A konfliktus tehát, mely során a kvéker úriember ötvenhat, a professzor pedig nyolcvan új fajt fedezett fel, mindkét felet elpusztította, igazolva, hogy aki bosszúra készül, az jól teszi, ha két sírgödröt ás. A legnagyobb vesztesek viszont kétséget kizárólag nem ők voltak, hanem az őslénytan, hiszen lehetetlen felmérni, hogy mennyi kincs is látta kárát az értelmetlen, egy tudományterület úttörőihez méltatlan párviadalnak.
A cikk elején lévő kép Scott Robert Anselmo képének felhasználásával készült.
