• Dan Wells büszke lehet első adaptációjára, még ha más tónust is üt meg

Különös utat járt be ez a film, mire elérkezett Magyarországra. A Nem vagyok sorozatgyilkos egy népszerű könyvsorozat első részének adaptációja, de paradox módon nem egy olyan film, amely után késztetést érzünk a továbbolvasásra, sőt valószínűleg csak és kizárólag a könyv ismerői figyeltek fel ennek a filmnek a létezésére. Már egy ideje elkészült, Magyarország viszont csak most vállalta be a mozipremiert. Érthető, mert egy alacsony költségvetésű, szinte semennyire sem marketingelt film, amelyet nem sztárokkal, effektekkel vagy radikálisan új ötletekkel akarnak eladni. Témája se nem könnyed, se nem letaglózóan brutális (ahogy azt a címtől várnánk). Szóval: kinek szól?

A Nem vagyok sorozatgyilkos főhőse John Cleaver, egy kiközösített, magányos tinédzser, emellett diagnosztizált szociopata. A sorozatgyilkosok minden fiatalkori jegyével rendelkezik, megszállottja a sorozatgyilkosoknak, de nem szeretne ő is azzá válni. Ezért szabályokat állít fel magának, hogy ne hatalmasodjon el rajta az inger az emberölésre. Mindezt segíti, hogy megértő családban nevelkedett és egy terapeuta is egyengeti az útját, viszont hátráltatja, hogy anyja temetkezési vállalkozó, holttesteket preparál, és ebbe a munkába John is besegít.

De ami még rosszabb: valaki brutális módon elkezd embereket ölni a környéken.

Ez egy nagyon kilátástalan, kegyetlen alapszituáció, de a könyvek írója, Dan Wells kifejezetten optimista, sőt humoros megközelítéssel írt ebből egy amolyan egy lendületre elolvasható, tiszta, izgalmas thrillert. A film ennek majdhogynem a teljes ellentéte, annak ellenére, hogy nagyon precíz és minőségi adaptáció. Nem is kritikaként mondom, de az olvasók minden bizonnyal meglepődnek, hogy ugyanazt a történetet egy radikálisan másfajta megközelítéssel is ugyanolyan hatékonyan el lehet mesélni.

A film ugyanis se nem pörgős, se nem lendületes, se nem kellően humoros: teljesen hiányzik belőle John Cleaver „belső hangja” (a könyv első személyben íródott). Emiatt a film nagyon csendes, hideg, meditatív. Többet nyom a latba a színészek arcjátéka, a hosszan kitartott beállítások, a zenét is többnyire nélkülöző, környezeti zajokkal teremtett atmoszféra. A költségvetés nem engedett meg magának túl profi világítást, sminket, díszleteket, emiatt az egésznek van egy nagyon nyers, nagyon életközeli hangulata, ami kifejezetten jót tesz ennek a témának. Intim, ahogy a gyilkosságok tette is az. Hidegrázósan testközeli.

Tempója visszafogott, John nyomozása a kisvárosban tevékenykedő sorozatgyilkos után apró jeleket követően, lassan indul be, és érkezik el egy természetfeletti szálhoz. Ügyesen egyensúlyozik tinédzserdráma, pszichológiai horror és testhorror között, de mindvégig takaréklángon ég a feszültség, és az antagonista is esendő, gyenge, már-már empátiát is érzünk vele. Nem egy konvencionális horrorfilm, az biztos.

Még nem válaszoltam meg a kérdést, hogy kinek szól? A könyv rajongóinak mindenképpen ajánlott, bár fenntartásokkal: ha valaki a pörgés és a humor miatt szerette Dan Wells regényét, itt biztosan kevesebbet kap ezen a fronton. Viszont a hiteles karakterrajzok és drámák szerelmesei mindenképpen figyeljenek, mert ezen a téren a Nem vagyok sorozatgyilkos a természetfeletti horrorfilmek élmezőnyében jár. Billy O’Brien (Isolation, The Hybrid) rendező nem hoz semmi különösebben egyedit vagy emlékezeteset (jól dolgozik mondjuk az alacsony költségvetéssel), az atmoszféra a helyén van, egyik-másik vizuális geg ravasznak mondható, a színészeket pedig élmény nézni.

Max Records már bizonyított az Ahol a vadak várnak című borongós fantasy-ben, itt is jól hozza a magára hagyott, kíváncsi tinédzsert. Laura Fraser (Breaking Bad) erős alakítást nyújt a támogató anya szerepében, aki emellett rettenetesen szenved távolságtartó fia viselkedése miatt. Christopher Lloyd pedig... minden jelenete külön élmény, az az ember egy amerikai nemzeti kincs.

Úgy vélem, ahol számít, a Nem vagyok sorozatgyilkos jól sikerült önálló filmként és adaptációként is. Átlagos figyelmű nézők szinte biztosan elkókadoznak rajta középtájon, és azt is aláírom, hogy lehetne egy 15%-kal feszesebb, rövidebb film, elvégre néhány jelenet meglehetősen üresen lóg a levegőben (a szakszerűtlennek tűnő terápiás jelenetek, valamint John apjával való kapcsolata pont annyira mélyítik a sztorit, hogy még éppen felesleges kitérők). A főbb karakterek, viszonyaik viszont jóval érdekesebbek, a színészek pedig remekelnek a szerepükben, és ez jól ellensúlyozza a sokszor eseménytelen, akciószegény filmet.

Az utolsó konfrontáció John és a gyilkos között ha nem is antiklimatikus, de rendkívül szívszorító, és ez a szomorú, melankolikus hiányérzet még a befejezés után is sokáig kíséri a nézőt. Dan Wells nem egészen ilyen történetet álmodott meg, de a lényege ott van, érintetlenül. Legalább ezért jár az elismerés.