1. oldal

Belegondolni is félelmetes, hogy míg negyven éve a videojátékok atyja, Ralph Baer perek sokaságát nyerte meg azért, mert a technológia limitáltsága miatt a fejlesztők rákényszerültek arra, hogy ugyanazt az egy-két alapötletet variálják, ami az általa fejlesztett első konzolon megjelent, és hosszú éveknek kellett eltelnie addig, hogy a grafika ne pixeleket, vagy darabos pálcikaembereket jelentsen, addig ma gyakorlatilag ha az ember hajlandó kutakodni egy kicsit, nincs olyan fantázia, amit minőségi módon ki ne tudna elégíteni. Galaxisokat menthetünk meg, birodalmakat építhetünk, élőholtak, mutánsok, démonok vagy egyéb ocsmányságok hordáival vehetjük fel a harcot, bérgyilkosként hajthatunk végre merényleteket, vagy épp F1-es pilótaként tehetjük magunkat próbára. Persze, akkor sincs okunk panaszra, ha az elborultabb témákat kedveljük. Galambokkal randevúzhatunk, kenyérszeletként teljesíthetjük be a végzetünket, középkorú japán férfiakkal vonulhatunk harcba, egy, az egész testét manuálisan irányító playboy bőrébe bújva szerencsétlenkedhetünk, arról nem is beszélve, hogy kecskeként törhetünk-zúzhatunk. Így, valamivel több, mint negyven év alatt az egymást kergető pontoktól és a Pongtól eljutottunk addig, hogy jóformán nincs olyan téma, amit ne tudnánk minőségi módon megvalósítani.

A fejlődés egyik örömteli eredménye, hogy egy komoly fegyvertényt is sikerült megvalósítania az ágazatnak, jelesül, hogy azokat is meg tudja szólítani, akik alapesetben nem különösebben érdeklődnek a videojátékok iránt. Hiszen, az egyre nagyobb teljesítménnyel bíró számítógépeknek hála, lehetőség nyílott arra, hogy különféle mesterségeket szimuláljunk, természetesen olyan formában, hogy azok a laikusok számára is élvezetesek és könnyen elsajátíthatóak legyenek. Így, ha az ember kíváncsi egyik-másik szakma kulisszatitkaira és egy új, számára elérhetetlen területet ismerne meg, akkor nincs más dolga, mint hogy keresgéljen egy kicsit és úgyszólván biztos, hogy talál valami, a szája ízének megfelelő kikapcsolódást. A műfaj növekvő népszerűségét remekül példázza, hogy az általunk is tesztelt és kiválónak talált Farming Simulator 17-ből nem kevesebb, mint egymillió kópia talált gazdára annak október végi megjelenése óta. Rendhagyó cikkünkben ezért a kategória négy, első pillantásra igen érdekesnek tűnő képviselőjét próbáltuk ki.

Lássuk hát, hogy mi is a helyzet a munka frontján!

2. oldal

Az ismerkedést a Giant Machines 2017-tel kezdtem meg, amiben, ahogy az a címéből is kikövetkeztethető, tekintélyt parancsoló méretű ipari gépszörnyek felett vehetjük át az irányítást. Miután túlestem az első döbbeneten, az első kanyart egyből a grafikai opciók felé vettem, mivel alapesetben a legalacsonyabb beállításokkal indul el a játék, nem is próbálkozik a PC-nk teljesítményének felmérésével.

Amennyiben feltekertétek a beállításokat, akkor a játék már képes hozni a 10 évvel ezelőtti szintet, de ezt még el lehet neki nézni. A baj ott kezdődik, hogy a program iskolapéldája annak, amikor szimuláció címszó alatt valami olyat hoznak tető alá, aminek köze sincs a valósághoz, de legalább cserébe érdektelen és pongyola. Az, hogy hősünk egy extrém esetben akár tíz centis ugrásokra is képes, ám a létrákon zsírozott villámként rohanó gépkezelő, még úgy-ahogy elmegy, de az, hogy az életszerűséget a lehető legunalmasabb munkafolyamatok hű visszaadásával próbálták reprodukálni, hatalmas öngól.

A hangulatot már az első küldetéssorozat megalapozza. Első körben ide-oda futkosva kapcsolókat kell állítgatnunk egy jókora kotrógépen, ami pontosan annyira izgalmas, mint amilyennek hangzik, majd mindezek megkoronázásaként a kitermelés helyéhez kell vezetnünk a gigászt, ami garantáltan csalódás lesz mindazok számára, akik gyermekkoruk óta ki akarják próbálni, hogy milyen érzés is egy gépkolosszus vezetése. Azon kívül ugyanis, hogy a masina méretéhez méltóan olyan lassan halad, hogy a poroszkálással töltött idő alatt egy orosz nagyregényben csődbe megy három család és legalább két egzisztenciális krízist átélnek a főszereplők, semmi nem utal arra, hogy micsoda erőknek is parancsolunk, míg a volán mögött ülünk, mert gyakorlatilag az épp aktuális feladatot leszámítva nincs módunk arra, hogy bármiféle módon interakcióba lépjünk a környezettel. Szánni való látvány, amikor egy kamionnal nekihajtunk egy drótkerítésnek, amiről úgy pattanunk le, mintha falnak dobott gumilabda lennénk, arra pedig szavak sincsenek, hogy egy város megsemmisítéséhez elég erővel bíró gépezettel a legkisebb akadályt sem tudjuk elbontani az utunkból. Marad tehát a kötött, semmiféle izgalmat nem tartogató játékmenet, aminek során olyan missziók várnak ránk, mint pár tonnányi érc kínosan komótos kibányászása, vagy bő ötszáz méter megtétele egy teherautóval. Ha tehát merő véletlenségből nem élveznénk azt, hogy hosszú perceken keresztül, két gomb időnkénti nyomkodásával egy szilíciumban gazdag hegyből termeljük ki annak értékes javait, akkor ízelítőt kapunk abból, milyen is a purgatórium. Meglepő módon viszont, a magyar nyelvű változat pár ordas félrefordítást leszámítva egészen korrekt fordítás, bár ez nem sokkal jelent többet annál, mint hogy a kivégzésünkön olyan kötéllel akasztanak fel minket, aminek az anyagára garantáltan nem vagyunk allergiásak.

A Ships 2017 tovább fokozza a fokozhatatlant. Első hajónk megvásárlása már a kezdetektől fogva felejthetetlen élményt jelent, pedig garantáltan mindent meg fogunk tenni azért, hogy kiverjük a fejünkből. Az amúgy impozáns teherszállítót ugyanis ki kell pofoznunk, mielőtt tengerre szállnánk vele. Ez persze önmagában nem bűn, hiszen a javítás körülményes folyamatát remekül vissza lehet adni egy ügyes minijáték-gyűjteménnyel, vagy érdekessé lehet tenni a laikus közönség számára megfogalmazott, ismeretterjesztő kulisszatitkokkal, mert kétségbevonhatatlan, hogy van valami mágikus és misztikus abban, ahogy az emberi munka hatására egy ügyesen megformált és kialakított, gigantikus acélóriás nem elsüllyed, hanem a habokat szedi. Itt ennek már-már magától értetődő módon nyomát sem látni, az egyetlen dolgunk az, hogy hosszú percekig kattintgassunk a főbb alkatrészeket és elemeket felsoroló listákban, ami alatt esélyesen az élettől is elmegy a kedvünk. Ezt követően konténereket kell felpakolnunk a monstrumra. Mivel ez nem éppen egy gyors folyamat, esélyesen felmerülhet bennünk, hogy élnénk az idő felgyorsításának lehetőségével. Ez, ha alacsony a vérnyomásunk, kiváló ötlet, ellenkező esetben nincs kizárva, hogy megpattan egy ér az agyunkban, mert hacsak egy kicsit is pörgetnénk a tetűlassúságú tempón, azt kockáztatjuk, hogy a minden mértéken felül elszúrt kezelés miatt annyira szapora lesz a tempónk, hogy nem fogjuk tudni csatlakoztatni az emelőket.

Ha az égiek kegyéből túlestünk a tortúrán, akkor végre tengerre szállhatunk. Ennyi nyűg és nyavalya után az ember maga elé képzeli, hogy micsoda, már-már katartikus élmény lesz átvenni a parancsnokságot egy ilyen mérnöki csúcsteljesítmény felett és mindent elfeledve, optimistán előre tekintve kifutni a nyílt vízre... hogy aztán ismét pofára essünk, mert a navigálás dögunalom. Nincs más dolgunk, mint beállítani az irányt, a sebességet, majd kivárni amíg közel elérünk a parkolási zónához és fékezni, hogy a megadott célponthoz minél közelebb álljunk meg. Semmire sem kell ügyelnünk. Hiába beszélünk szimulátorról, nem gond, ha azzal szórakozunk, hogy félpercenként nulláról a maximumra túráztatjuk a motorokat és mivel iszonyatos kezdőtőkével bírunk, semmi sem motivál minket arra, hogy minél ritkábban ütközzünk neki a part szélén lévő építményeknek. Semmi sincs, csak mi, a monotonitás és a szépnek bajosan nevezhető tenger, amin ha öt percnél hosszabb időt töltünk el, őszintén irigyelni kezdjük a krónikus szárazságtól sújtott, a tavacskákra is vallásos áhítattal néző népeket.

Összességében tehát, bármelyik játék kipróbálása nagyjából-egészében azzal a fajta agóniával terhes reményvesztettséghez hasonló élményt jelent, mint amikor az embert egy begyulladt fog kínozza egy zsúfolt és túlfűtött vasúti kocsiban, miközben előtte valaki majonézes-tonhalas szendvicset eszik, mögötte két öregasszony egy, leginkább szörcsögésekre, krákogásokra és ritmikus köhögésekre építő nyelven megtárgyalja a világ dolgait, a közvetlenül mellette lévő alak pedig hallott ugyan a fürdésről, de a jelek szerint abban hisz, hogy a kosz a természetes felezési ideje miatt előbb-utóbb magától lekopik a bőréről. Ráadásul garantált a két óra körüli késés.

3. oldal

A Demolish and Build Company 2017 határozott fejlődést mutat. Hiszen, míg az előző két vallatási segédanyag programkódjába valami okkult rítussal nyilvánvaló módon beleépítették a Sátán DNS-ének vegytiszta kivonatát, addig a Noble Muffins stúdió tagjainak játékán érezni, hogy tényleg azon igyekeztek, hogy valami szórakoztatót és nívósat tegyenek le az asztalra. Művükben ezért némileg meglepő módon nem különálló pályákon kell érvényesülnünk, hanem egy jókora, változó napszakú városban járva-kelve csaphatunk le a megrendelésekre, amiknek elvégzése után nem csak munkánk méltó bére, hanem némi tapasztalati pont is üti a markunkat.

Így idővel egy minden apróságra lecsapó, nem túl rentábilis kisvállalkozásból a helyi építőipar egyik alapkövévé fejleszthetjük cégünket. Mindez elsőre remekül hangozhat és valóban, a nívós kivitelezés mellett elsőrangú élményt jelentene, jelen esetben viszont hozzávetőlegesen másfél-két óra után halálosan elunja az ember az egészet. Eleinte még örülünk, hogy szabadon autókázhatunk, de idővel nem lehet nem észrevenni, hogy ténykedésünk elvileg élettől nyüzsgő színtere steril, mint egy hipóba áztatott öszvér. Az utcákon nincsenek járókelők, a kocsikban pedig a világ legtürelmesebb és halvérűbb sofőrjei ülnek, mivel ha nekimegyünk egy Népszava-kalapáccsal a járművüknek, meg sem próbálnak menekülni, vagy elgázolni minket. Igaz, higgadtságuk mögött könnyen lehet, hogy az az ok húzódik meg, hogy a vascsöveket gond nélkül átvágó készség meg sem tudja karcolni a karosszériát. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a vidéken gyakori, hogy félőrült szak és segédmunkások próbálják meg kegyetlen módon kivégezni a többieket, és egyben azt is megmagyarázza, hogy miért nem mer senki sem kilépni az utcára.

Persze, a kissé darabos látványvilágú metropolisz tökéletlen illúzióján még könnyedén túl tudná magát tenni az ember, ha más kárpótolná érte, de sajnálatos módon a játékmenet is elemi hibáktól szenved. Egy szimulátornál, bármilyen szűkek is az elvárásaink, alapkövetelmény, hogy a fizikai modell rendben legyen. Itt viszont a falbontásnál az ember idővel ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy előszedje a tankönyveit és átismételje mindazt, amit a gravitációról tanult. A falak szétverése ugyanis időnként alapjaiban ringatja meg a természettudományokba vetett hitünket, főleg, amikor alulról kezdjük el lebontani azokat és esélyesen egy véletlen-generátor dönti el, hogy mikor is lesznek az enyészeté. A koronát az egészre az ostoba fejlődési rendszer teszi fel. Önmagában nem lenne rossz ez a könnyed szerepjáték-elem, de mivel szűkösen osztják a pontokat és a feladatok ismétlődnek, amikor negyedszerre kell csöveket szétvágnunk, vagy földkupacokat elegyengetnünk, akkor szinte biztos, hogy felmerül bennünk, hogy van ennél jobb dolgunk, vagy még inkább az, hogy ennél szinte csak jobb dolgunk van. Ezzel együtt ha napi tíz, vagy extrém esetben tizenöt percnyi rombolásra vágyunk, de nem szeretjük a véres akciót, egy komolyabb leárazás során beruházhatunk egy példányba, mivel a maga egyszerű módján kis adagokban el lehet vele szórakozni, illetve az esélyesen egy gép által fordított magyar nyelvű szövegeken is jókat kacaghatunk.

4. oldal

Ilyen előzmények tükrében aligha meglepő, enyhe gyomorideggel vágtam bele a tűzszerészek világába elkalauzoló Robot Squad Simulator 2017-be, ám végül kellemesen csalódtam. A Bit Golem játéka ugyanis, a cikkben szereplő címekkel ellentétben nem kizárólag abban az esetben ajánlható, ha az öngyilkosság gondolatával kacérkodva kellene valami közepesnél nagyobb motiválóerő a ravasz meghúzásához, vagy ha frusztrációnkat maximum napi negyed órában téglafalakon, kunyhókon és csöveken töltenénk ki. Ez a darab a maga nemében határozottan élvezetes program, aminek készítői megtalálták az egészséges egyensúlyt a valóság bemutatása és a játékélmény között.

Művükben ezért, bár kell némi ügyesség ahhoz, hogy elsajátítsuk a földön, vízen és levegőben használható egységek irányítását, és a valóságnak megfelelően ajánlott hímestojásként bánni a pokolgépekkel, az izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetek elfeledtetik velünk a nehézségeket, mert a szimulátorjelleg ellenére úgy fogjuk érezni, mintha egy akciófilm főszereplői lennénk. Már rögtön az első, éles bevetésünknél ízelítőt kapunk abból, hogy mi vár ránk a későbbiekben, mert nem csak hogy egy jókora parkot és annak környékét kell átvizsgálnunk robbanószerkezetek után kutatva, de mindeközben egy, az egyik környező épületbe bemenekült mesterlövészre is ügyelnünk kell, aki ha véletlenül észreveszi a robotot, akkor habozás nélkül tüzet nyit rá.

Ahogy haladunk előre, úgy mind és mind újabb kényes szituációkban találjuk magunkat, ráadásul idővel a feladatok is bonyolódnak, ezért megesik, hogy egyszerre több masina egyedi képességeit kell felhasználnunk ahhoz, hogy senki és semmi se repüljön a levegőbe. Természetesen fölösleges és irreális egy AAA-kategóriás címhez hasonló grafikát elvárnunk, és mivel nem könnyed hangvételű feldolgozásról van szó, ha egyhuzamban akarjuk végigvinni az alkotást, akkor hiába az érdekes téma, egy kissé monotonnak fogjuk érezni, mert nincsenek a valóságtól elrugaszkodott küldetések. Viszont, ha a legparányibb mértékben is érdekel minket, hogy hogyan is vizsgázna éles helyzetben és, hogy vajon a jó drótot vágná-e el ha dönteni kell, akkor feltétlenül érdemes egy próbát tennie a játékkal, főleg hogy a magyar nyelvű szövegben sincsenek ordító hibák.

Összességében tehát, más műfajokhoz hasonlóan az összkép itt is meglehetősen vegyes. A nehézgépek és a hajók rajongói nem igazán örülhetnek, a könnyed rombolásra vágyóknak már több okuk van a boldogságra, ám a legnagyobb meglepetés kétségkívül azokra vár, akik tűzszerészként tennék magukat próbára. Komoly hiba tehát egy megvető vállvonással ítélkezni a kategória felett, hiszen ha szorgosan keresünk, itt is találhatunk valódi gyöngyszemeket.