1. oldal

Az űrhajósok többsége nem szereti, ha hősnek titulálják. Ilyen esetekben előszeretettel hívják fel a figyelmet arra, hogy eredményeiket annak a több százezer mérnöknek, matematikusnak, fizikusnak és egyéb szakembernek köszönhetik, akik lehetővé tették az űrutazás megvalósulását. És ebben természetesen teljesen igazuk van, elég csak arra gondolni, hogy 1966-ban a NASA büdzséje tette ki az Egyesült Államok éves költségvetésének 4,4 százalékát. Az amerikai űrügynökség ebben a fénykornak számító időszakban a szerződéses feleket is beleszámolva több mint 400 ezer alkalmazottal büszkélkedhetett.

A valóság és a közvélemény persze az űrhajósok tiltakozásai ellenére nem így működik, a világnak hősökre van szüksége, és rendszerint meg is találja az erre alkalmas embereket. Neil Armstrong, az Apollo‒11 küldetés parancsnoka, az emberiség első tagja, aki a Holdra lépett, szintén nagy vehemenciával, de különösebb eredmények nélkül küzdött a hősi státusz ellen, amelyet a közvélemény ráaggatott. Egy egész bolygó figyelte szájtátva a televíziók képernyőin keresztül, ahogy a legénység véghezvitte történelmi jelentőségű tettét. A Földre visszatérő asztronauták példátlan népszerűségre tettek szert. Köztársasági és miniszterelnökök, királyok és hercegek próbáltak a közelükbe kerülni, hogy együtt mutatkozhassanak velük. Iskolákat, épületeket és utakat neveztek el róluk, kitüntetésekkel árasztották el őket. A visszatérést követő nemzetközi „turné” során 35 nap alatt 25 különböző országba látogattak el.

Armstrongnak jutott a méltatások és a rajongás java, hiszen ő volt az első ember, aki egy másik égitest felszínén járt. Eközben mindenki legnagyobb hőse halkan, de annál határozottabban igyekezett elmagyarázni mindazok számára, akik hajlandóak voltak meghallgatni, hogy az ismeretlen veszélyeivel bátran szembeszálló magányos űrhajós képének semmi köze a valósághoz. Ahogy a történelmi út előtt egy interjú során megfogalmazta: „Az Isten szerelmére, semmit sem utálok jobban a veszélyes helyzeteknél.” A megfelelő előkészületek után az űrutazás semmivel sem veszélyesebb egy turmix elkészítésénél, tette hozzá.

A bátor, versengő, „macsó” asztronauta népszerű képe, amely leginkább talán Az igazak című könyvből, majd az ezt feldolgozó filmből köszön vissza, mindig is csak a valóság egy aprócska szeletkéjét tartalmazta. Az Edwards légitámaszponton üzemelő tesztpilóta iskola címerén, ahol Armstrong évekig berepülő pilótaként tevékenykedett, a stilizált vadászgép fölött egy logarléc szerepel. Egy 2000-ben tartott beszédében az űrhajós így írta le saját magát: „Mindig is egy fehér zoknis, zsebvédőt használó, stréber mérnök leszek, aki a termodinamika második törvényének árnyékában született, vízgőz-táblázatokban lubickolt és imádja a szabadtest ábrákat. Engem Laplace transzformált és az összenyomható közeg áramlása hajt előre.”

Megvolt benne a mérnökök kimértsége, de alapvetően is visszahúzódó típus volt. Még az izgatottságot csak elvétve mutató űrhajósok között is kitűnt higgadtságával, így tett szert a „Jégparancsnok” (Ice Commander) becenévre is. Mike Collins ‒ a legendás holdutazás harmadik résztvevője Armstrong és Buzz Aldrin mellett ‒ véleménye szerint parancsnoka nagyon is kedvelhető figura volt, de kifelé mindig csak lénye legfelszínesebb rétegeit sugározta, és azt sem vitte túlzásba. Armstrong legendás nyugalmáról számtalan történet emlékezik meg. Egyszer például elvesztette uralmát az asztronauták által csak Repülő Ágykeretként emlegetett ormótlan szerkezet fölött, amelyet azért építettek, hogy a pilóták ennek segítségével gyakorolják holdraszállást. Armstrong másodpercekkel azelőtt katapultált, hogy a jármű a földbe csapódott és felrobbant volna. A szemtanúk állítása szerint a pilóta leérkezés után leporolta magát, majd fapofával bevonult az irodájába, hogy befejezzen némi papírmunkát.

 

2. oldal

Kizökkenthetetlenségének nagy hasznát vette a holdraszállás idején is. Az eredetileg kijelölt leszállási zóna nagy szikladarabokkal volt terítve, így Armstrong kénytelen volt átvenni a volánt az űrhajó kezdetleges számítógépétől, és kézi irányítással siklatni a járművet a Hold felszíne fölött, megfelelőbb leszállóhely után kutatva. Mire rátalált az ideális helyszínre, mindössze 25 másodpercre elegendő üzemanyag maradt a tartályokban.

A Földre való visszatérést követően is jól jött az űrhajós higgadtsága. Az asztronauták tisztában voltak azzal, hogy a Mercury- és a Gemini-program résztvevőihez hasonlóan egy csapásra ünnepelt hírességek lesznek a holdutazásnak köszönhetően. Az űrhajózás történetének talán azóta is legjelentősebbnek számító küldetését azonban olyan hisztéria követte, amelyre nem lehetett felkészülni. A pragmatikus pilótákat a kor látnokaiként kezdte kezelni a közvélemény, és mindenféle témáról véleményt vártak tőlük a vallástól kezdve az emberiség jövőjén át a világbéke megvalósításának módjáig.

Armstrongot azonban nem csábította ez a fajta hírnév: 1970-ben, űrhajós pályafutásának befejeztével a Cincinnati Egyetem mérnöki karán kezdett oktatni. Kétszer tért vissza a NASA-hoz, mindkét esetben vizsgálóbizottsági tagként, először még 1970-ben, a csaknem katasztrófába torkolló Apollo‒13 küldetést követően, majd a Challenger 1986-os tragédiája után. Utolsó éveit egy ohiói farmon töltötte, ahol szabadidejében vitorlázó repülőgépeken repült. (Az állítólag szenvtelen mérnökember szerint ugyanis így élheti át az ember a legközelebbről azt az érzést, hogy milyen lehet madárnak lenni.) 

Fél évszázad elmúltával egyre kevesebben vannak köztünk olyanok, akik az Apollo-program részesei voltak. Az események kezdenek elhalványulni az élők emlékeiből, és lassan végérvényesen átteszik székhelyüket a történelemkönyvek lapjaira. És minden alapjuk megvan arra, hogy ott szerepeljenek. A politika és a tudomány összefogásának diadala volt ez az időszak, amelyhez hasonlót manapság nehezen tudnánk elképzelni, legyen szó az Egyesült Államokról vagy a világ bármely más államáról.

Az első emberi holdraszállás a huszadik század azon néhány eseménye közé tartozik, amelyre valószínűsíthetően még a harmincadik század embere is emlékezni fog. És bár az eredmények elérésében óriási szerepe volt a hidegháborús paranoiának és a nemzetek közti rivalizálásnak, Neil Armstrong első léptei a Holdon, ha csak egy pár pillanatra is, de egységbe kovácsolták az emberiséget. Ahogy Mike Collins egyik interjúja során megfogalmazta, nem az volt a lényeg, hogy mi amerikaiak megcsináltuk, hanem hogy itt és most az emberiség valósított meg valami elképesztőt. „Ez pedig csodálatos érzés volt. Múlékony, de csodálatos.” Ezek után csak egy dolgot lehet mondani: köszönjük.