I. oldal

Mi valójában a Need for Speed? A kérdés talán azért jogos, mert lassan ott tartunk, hogy bármilyen újabb epizód érkezik ebben az egykor szebb napokat is látott sorozatban, a rajongók fanyalgása mindig egy irányba kanyarodik: ez bizony nem is Need for Speed már. Ez pedig különösen azért érdekes, mert valójában szinte sosem volt két egyforma Need for Speed, így nem is igazán lehet meghatározni, miről is kellene szólnia valójában ennek a franchise-nak. Eddig kaptunk már rendőrös-üldözős, gagyi árkádos, tuningos-utcás, lazább pályaversenyes, komolyabb pályaversenyes, porschés, és ki tudja még milyen részeket, melyeknek az esetek nagy többségében semmi közük sincs egymáshoz. Aztán pedig ott van a készülő, a ’60-as / ’70-es évek amerikai klasszikus autós blockbustereit (péládul Bullit) visszaidézni kívánó Need for Speed-film, aminek ismételten csak semmi köze nem lesz egyik játékhoz sem.

Ráadásul hozzá kell tenni, hogy a sokak által a Need for Speed aranykorának tekintett kezdeti időszakban sem ment minden rendben a sorozat háza táján. A második rész egész egyszerűen egy szemét volt, a negyedik részt nem nagyon lehetett hova tenni a kiváló harmadik után, és ugyan a Porsche Unleashed mai napig az egyik kedvencem, elég komoly váltást jelentett az előző epizódokhoz képest. Az igazi lejtmenet azonban igazából csak ezeket követően kezdődött. Írótársam, Chocho, valamint jómagam jelentős mennyiségű időt töltöttünk el azzal a múltban, hogy különböző cikkek és tesztek keretében kifejtsük, mennyire csalódottak voltunk az Underground-részekkel kapcsolatban, ám számunkra a Most Wantednél érte el az egész a mélypontot. És nem azért, mert már „nem volt Need for Speed” többé, hanem egyszerűen azért, mert rossz játék volt.

Ezt követően az Electronic Arts hamar belátta, hogy az alapvetően nem túl tehetséges Black Box stúdió rövid úton el fogja pusztítani a franchise-t, ha minden évben meg kell jelennie egy-egy NFS-résszel, melyek fejlesztésére pusztán pár hónap áll rendelkezésére. Így került a képbe a Burnouttal akkor már sikert-sikerre halmozó Criterion, és így készült el 2010-ben a Hot Pursuit, ahol világossá vált, hogy a brit stúdió egy egészen más irányba fogja elvinni a sorozatot. Hogy az éves megjelenési ciklus megmaradhasson, de mégse terheljék túl őket, a Black Box megmaradt „B-csapatnak”, így tőlük továbbra is menetrendszerűen számíthatunk olyan rettenetekre, mint a tavalyi Need for Speed: The Run.

Nincs tehát értelme egy-egy új NFS-t abból a szempontból nézni, hogy vajon mennyire „NFS”. Főleg, mert a Criterion, ahogy az várható volt, nem fordított hátat a múltjának, sőt, az új Most Wanted minden korábbinál jobban hasonlít a Burnoutra. Gyakorlatilag tekinthetünk rá úgy, mint a Burnout: Paradise olyan változatára, melyben az autók valós licencek alapján készültek. Történetünk helyszíne a Fairhaven néven futó fikcionális város, bár a történetet tehetném idézőjelbe is, merthogy abszolút nincsen. Tegyük hozzá, hogy szerencsére, mert a Criterionnak azért van annyi esze, hogy nem próbálja meg a körön áterőszakolni a kockát, és inkább meghagyja a Black Boxnak, hogy újra és újra közröhej tárgyává váljon a felvizezett Hollywood-light marhaságaival.

II. oldal

Maga a város lenyűgözően hangulatos és kidolgozott, ugyanakkora nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy néhány része mintha túlságosan is hasonlítana a Burnout Paradise Cityjére – ennyi év távlatából erre ugyan nem mernék megesküdni, de mintha néhány elem majdnem egy az egyben köszönne vissza. Az összhatáson ugyan ez semmit nem ront, ráadásul a hasonló játékoktól eltérően itt rögtön bejárhatjuk az egész várost, mindenféle korlátozás nélkül. Hasonló paradigmaváltást jelent az is, hogy minden autó a kezdetektől a rendelkezésünkre áll, pusztán meg kell találni őket. A Most Wanted járgányai ugyanis a város különböző pontjain, az út szélén, sötét mellékutcákban, és egyéb helyeken találhatóak elszórva, s felismerni őket elég könnyű: be van kapcsolva a fényszórójuk és a gyártó logója lebeg felettük.

Ha pedig felleltünk egy gépkocsit, elég csak belepattannunk, és máris a miénk. Nincs tehát pénz- vagy tapasztalatipont-szerzés, és abból autóvásárlás, vagy semmi, már jól bejáratott gyűjtögetési mechanizmus, a játék gyakorlatilag mindent tálcán kínál fel nekünk. A gyűjtögetés élménye tehát elveszett, azonban ez nem jelenti azt, hogy elég lenne a leggyorsabb járgányt felkeresnünk, ugyanis mindegyik rendelkezik öt darab saját versennyel. Ezeket a menüből hívhatjuk elő, majd a GPS által kijelölt útvonalat követve odatalálhatunk az esemény indulópontjához. A versenyeken dobogós helyen végezve pedig nem csak pontokat szerezhetünk, hanem folyamatos fejlesztéseket is az adott masinához. Ez első körben természetesen a Burnout-stílusból kihagyhatatlan nitró lesz, később pedig új váltók, gumik, vagy erősebb karosszéria, mely jobban bírja a strapát.

Az autófelhozatalból pusztán 10 darab akad, melyet nem szerezhetünk meg egyszerűen, ez a tíz pedig a rendőrség által leginkább keresett „Most Wanted” sofőrök birtokában van. Habár ahogy a történetet, jelen esetben a magukat a sofőröket is lehetne idézőjelbe tenni, ugyanis, mint olyan, nem léteznek. Nincs nevük, nincs karakterük, és nincs köréjük semmilyen sztorielem felfűzve, így legyőzésükhöz sem ad túl sok motivációt a játék, már azon kívül, hogy megszerezhetjük a verdájukat. Bizonyos pontmennyiség összegyűjtése után hívhatjuk ki az egyes Most Wanted-autókat, ami egy hosszú, a város számos pontját érintő, kiélezett futammal kezdődik, ahol a rendőrök az elejétől fogva a nyomunkban vannak. Ha sikerül megnyernünk a versenyt, akkor a hajcihő még nem ér véget, ugyanis akkor szerezhetjük meg ellenfelünk autóját, ha azt utána rommá törtük – visszaidézve a Burnout Paradise klasszikus autószerzési mechanizmusát.

S ha már megemlítettük a rendőröket, beszéljünk egy kicsit róluk, ugyanis a játék címe nem véletlenül Most Wanted. A rendőrök a legtöbb futamon jelen vannak, s minél magasabb a körözési szintünk, annál komolyabb eszköztárat vonultatnak fel a megállításunk érdekében. Kezdetben még csak néhány puhány járőrautó lesz a nyomunkban, később azonban már nagyobb SUV-ok, és gyorsabb elfogók indulnak az üldözésünkre, blokádokat állítanak fel, és szöges csapdákat tesznek ki, melyeken áthajtva meglepő dolog történik. Abroncsunk ugyan kilyukad, azonban ez nem akadályozza meg járművünket abban, hogy némileg rosszabb kezelhetőséggel tovább közlekedjen. Ha pedig találunk az út szélén elhelyezve egy műhelyt, azon áthaladva nem csak friss festést, de új gumikat is kapunk, és folytathatjuk a versenyt, mintha mi sem történt volna – ismét némi áthallás a Burnoutból.

III. oldal

A rendőri üldözésekkel azonban több probléma is akad. Egyrészt a műhelyek viszonylag ritkásan helyezkednek el, így sokszor idegesen várjuk, hogy mikor jön már egy, majd tudomásul vesszük, hogy nem jön. Aztán maguk a rendőri üldözések sem éppen egyszerűek: nagyon agresszívan támadnak, nehéz lehagyni őket, főleg a lassabb autókban, és a terep nem kínál elég kitérőt, vagy olyan mellékutat, ahova a rendőrök nem követnek, és így lehetne csökkenteni az üldözöttségi szintet, majd véglegesen kikerülni az üldözési körből, hogy a szerv végre leálljon kicsit. Az egyik versenymód pedig egyenesen arra épít, hogy körbe vagyunk zárva rendőrökkel, és le kell hagynunk őket minél rövidebb idő alatt, ami a legtöbb esetben a lassabb, hétköznapibb autókkal ismételten csak inkább frusztrációhoz vezet.

Maga a vezetési modell is egy az egyben a Burnoutot másolja, ennek megfelelően gyors és válaszképes irányítással van dolgunk, az autók viselkedése pedig gyakorlatilag semmi rokonságot nem mutat valós megfelelőjükkel. Mindegyik úgy mozog, mintha betonból öntötték volna ki, iszonyatosan nagy a sebességérzet, és a fék pöccintésére pedig hatalmas drifteléssel vehetjük be az adott kanyart. S mivel a törésmodell is a Burnoutból érkezett, érdemes néha használni a féket, ugyanis a szalagkorláton, vagy a ház oldalán rommá törhetjük az autónkat, és várhatunk a respawnra. A rommá törésre persze az ellenfelek is rájátszanak, akik a rendőrökhöz hasonlóan nem szórakoznak, nem hagyják nekünk megnyerni a versenyt, ahogy azt több korábbi NFS-ben tapasztalhattuk, hanem keményen jönnek, megpróbálnak fellökni, kifordítani, szóval mindent megtesznek annak érdekében, hogy ők győzzenek. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a Most Wanted alapvetően fair: a rendőrök a versenytársainkat is ugyanúgy üldözik, mint minket, így sokszor úgy fogunk versenyeket nyerni, hogy a szirénások megsemmisítik ellenfelünket.

De a különböző futamokon kívül is vannak érdekes dolgok Fairhavenben, és amikor ezekre kezdünk koncentrálni, akkor jövünk csak rá, mennyire frankón járja át az egész játékot a közösségi és online vonulat. Egyrészt, az új divatnak megfelelően találhatunk trafipaxokat, melyek előtt minél nagyobb sebességgel kell elhaladnunk, ha pedig valamelyik barátunk megdöntötte egy-egy rekordunkat, arról kapunk értesítést. Ennél is mókásabbak azonban a városszerte elhelyezett óriásplakátok (ismételten helló, Burnout) átszakítása minél nagyobb ugratással. Ezeken alapból az EA logói kaptak helyet, azonban miután sikeresen átszakítottuk őket, már a saját avatárunk jelenik majd meg ott. Ha pedig egy barátunk megdöntötte a mi rekordunkat is, akkor már az övé, így ezután az ő képének átszakítása nyújt megfelelő motivációt a kísérletezgetéshez.

Persze többjátékos módban is lehetőség van arra, hogy szabadon kószáljunk a városban, szimplán csak abuzálgatva egymást, és mivel sajnos a legtöbb játékos pontosan ezt is teszi, kicsit nehéz dűlőre jutni az ötös listákban elindítható versenysorozatokkal. Persze, amennyiben saját szervert csinálunk, és ahhoz csatlakoznak barátaink, úgy némileg egyszerűbben összejöhet a dolog, és ilyenkor saját magunknak is összeállíthatunk listákat, amellett, hogy felhasználhatjuk a fejlesztők által előre meghatározottakat is. Publikus hosztokon azonban a játék magától indítja el a listákat, és mire a többiek befejezik az ökörködést, már jelentős mennyiségű időt eltöltöttünk. Ráadásul érthetetlen módon az online versenyekből teljesen hiányoznak a rendőrök, ami pedig még egy extra mélységet jelenthetett volna a játékban.

IV. oldal

Azt mindenesetre meg kell jegyezni, hogy az immár teljesen Burnoutosított NFS önmagában nézve egy elég jól sikerült anyag. Ugyan a megközelítés érdekes, hogy mindenféle történet nélkül, az autókat szabadon megszerezve, a kihívásokat teljesen ránk bízva arra ment rá a Criterion, hogy magunkat motiváljuk az előrehaladásban. Hogy ez mennyire fog működni, az már egyéntől függ: valakinek nem lesz eléggé kielégítő ez a rendszer, valaki pedig értékelni fogja, hogy végre valaki el mert szakadni a jól bejáratott szokásoktól. Mindemellett a grafika nagyszerű, a hangok elsőosztályúak, a licencelt számokra épülő soundtrackban pedig nem lehet hibát találni.

Ráadásul a versenyzés, a sebességérzet és az irányítás a Burnout legjobb pillanatait idézik vissza, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ebből szinte minden elveszik, ha nem a konzolos verziók elé ülünk le. PC-n, legalábbis billentyűzetről, az irányítás lanyha, már-már kezelhetetlen, a játék pedig erősen optimalizálatlan.

Az új Need for Speed tehát még annyira sem "NFS", mint amennyire a széria utóbbi darabja voltak. Ettől függetlenül egy nagyon jó játék, még akkor is, ha valójában egy némileg átszervezett, újratextúrázott Bournout Paradise-ról beszélünk. Akadnak kisebb-nagyobb hibái, és nem tűnik annyira polírozottnak és átgondoltnak, mint az utóbbi Criterion-remekmű, így a pontozás sem mehet olyan magasra. De az kétségtelen, az idei év erős autósjáték-felhozatalában megállja a helyét, bár, ha 2012-ben csak egy autós anyagot szeretnél venni, akkor annak továbbra is a Forza Horizonnak kell lennie – még akkor is, ha egy erősen eltérő stílusban indul.

Platformok: Xbox 360, PlayStation 3, PS Vita, PC

Tesztplatform: Xbox 360