A végső hadművelet

Az egy héttel a tizennyolcadik születésnapja után bevonuló Joseph F. Merrell nem szerette a teketóriázást. Ezért mikor 1945. április 18-án, nyolc hónapnyi szolgálat után Nürnberg környékén kutyaszorítóba került, nem volt kérdéses, hogy mit fog tenni. Míg társai visszavonultak, ő megrohamozta a németek hadállását, és annak dacára, hogy kilencven métert szaladt feléjük, a haja szála sem görbült meg. Aztán közelebb érve leszedett négy nácit, és attól sem esett pánikba, hogy egy orvlövész golyója kettétörte a puskáját. Egy sebtiben felkapott Lugerrel, illetve három megmaradt gránátjával szabályszerű tömegmészárlásba kezdett, mit sem törődve azzal, hogy esélye sincs arra, hogy élve visszajusson az övéihez. Őrjöngése során összesen huszonhárom ellenséges bakát terített le vagy robbantott fel, és két géppuskafészket is megsemmisített, mielőtt egy géppisztolysorozat pontot tett volna földi pályafutására.

Miképp azt az ő példája is ékesen illusztrálja, egy elszánt ember nem retten meg az akadályoktól. Ebből az alapelvből a Necromunda: Hired Gun-ban is bátorságot meríthetünk, mert a köntörfalazó rafináltkodást mellőző FPS-ben megszokott, hogy mozdulni se tudunk a túlerőtől.

Egy maréknyi kreditért

A legkevesebb százmilliárd fő szűkös-gyűlölt lakhelyéül szolgáló Necromunda kaptárvilágának igazi borzalma nem az, hogy a napjaikat itt tengetők javának kilátásai a kétségbeejtő és a siralmas között ingadoznak. Hanem az, hogy errefelé a szűkre szabott keretek miatt a merészségükre oly büszke ál-lázadók is a rendszer apró, de annál hasznosabb fogaskerekei. Hiszen ha valaki úgy dönt, hogy a napi robottól megundorodva felcsap martalócnak, kimondva-kimondatlanul hűséget kell fogadnia a kereskedőházak a lapokat a háttérből keverő machereinek.

Mivel a valóban szabad renegátoknak jellemzően még annyi idejük sincs, hogy átgondolják ballépésük szó szerint húsba vágó következményeit, mert mire észbe kaphatnának, meggyötört tetemük egy vérdíj-begyűjtésben utazó fejvadászt gazdagít. Mi is a kegyvesztett-okoskodó gaztevők likvidálására szakosodott profik egyikét alakítjuk, és néhány cimboránkkal megkíséreljük elkapni az egy befolyásos kereskedőt jobb létre szenderítő, hírhedt Ezüst Karmot. Ám akciónk csak azért nem végződik totális kudarccal, mivel  egy kérdezve is hazudó svindler jóvoltából egy nem teljesen beszámítható orvos megmenti a csúnyán szétszedett irhánk. Feladatunk innentől kezdve adott: immár presztízskérdés, hogy mi tegyük hidegre a pofátlan kiskirályt – viszont miként az sejthető, ezt könnyebb mondani, mint csinálni.

A legfőbb nehézséget az jelenti, hogy ugyan egy energiatelepekkel újratölthető, speciális mező védelmez, és arzenálunk darabjai mellett egy idomított ebbel is megritkíthatjuk a ránk rontók sorait, egyáltalán nem vagyunk legyőzhetetlenek. Ha lankad a figyelmünk, egy-két precíz sorozat a padlóra küld, egy betiltott kemikáliákkal toronydaru-méretűvé puffasztott behemót ökléről, egy gránátról, vagy a durvább, illegális gyilokszerszámokról nem is beszélve.

Mérhetetlen mázlinkra azonban pár fortéllyal magunk felé billenthetjük a szerencse mérlegének nyelvét. Legfőbb ütőkártyánk tagadhatatlanul az, hogy ezernyi csalatáson és fenén átesett fenegyerekként a minőségre esküszünk. Ez két területen érhető tetten. Egyrészt, felszerelésünk a boltokban megvehető és a kiiktatottaktól begyűjthető alkatrészekkel totálisan személyre szabható. Hangtompítók, csövek, lézerirányzékok vagy támaszok: a lista épp annyira bő, mint amennyire lenyűgöző, és kedvünkre kísérletezhetünk. Feláldoznánk a hatótávot a stabilitásért cserébe, és növelnénk annak a sanszát, hogy találunk némi kreditet a hullák zsebeiben? Mi tart vissza? Lomha kedvencünk túl nagy, és inkább egy kicsiny, kompakt variánsával tisztítanánk meg a bűn mocskától a föld alatti kazamatarendszereket? Mi sem természetesebb! Dobtáras-távcsöves, pisztolymarkolatú csodával villognánk? Hajrá! Nincs jó vagy rossz megoldás, és csupán a fantáziánk szab határt annak, hogy mit hozunk ki összegyűjtött készségeinkből.

Másrészt, az sem mellékes, hogy bámulatosan hatékony implantátumokkal a bosszú angyalaként juttathatjuk jachthoz és hétvégi házhoz a temetkezési vállalkozókat. Gekkókéval vetekedő lábak, kütyühatástalanító EMP-löket, autocélzás vagy gravitáció-ignorálás: ha bírjuk anyagilag, lerombolhatjuk a biológia és a fizika átkos korlátjait.

Elnézést, hogy félbeszakítottam

De persze a fák nem nőnek az égig: ha nem szeretnénk egy kannibál kondérjában rotyogni, ildomos figyelnünk a fittségünkre. Ám mert limitált, hogy hány, a halálból is visszarángató injekciót, vagy elsősegély-pakkot cipelhetünk magunkkal, tízből kilencszer kizárólag a minket érő sérülésekkor bekapcsoló, és az ellentámadásunk brutalitásától függően regeneráló beültetésünkre hagyatkozhatunk. Ebből következik, hogy a megfontolt-ráérős, totojázás zsákutca. Ha diadalt akarunk aratni, muszáj a pusztítás amfetaminból gyúrt pogácsákat reggeliző avatárjaként tombolnunk, és hírből sem ismerhetjük a menekülést. Ennek hála, egy percünk sincs unatkozni, mivel rákényszerülünk, hogy szemkápráztató gyorsasággal koncoljuk fel a ránk fenekedőket.

Nyitányként egy géppuskával osztjuk az áldást, majd csáklyavetőnkkel kikapjuk egy zsivány kezéből a pajzsát, és odalibbenve hozzá egy könnyed mozdulattal eltörjük a nyakát. Ezután lazításképpen sörétzáporral árasztunk el egy élve elhamvasztásunkon ügyködő, pszi-boszorkányt, és az Neo-imitátorként pisztolyunkkal szedjük cafatokra a főnökasszonyukat oltalmazni igyekvők homlokát. Közben masztiffunk sem tétlenkedik, és, hogy besegítsünk neki, egy precíz találattal felrobbantjuk az egyik plazmaszórós pribék hátán lévő tartályt.

De nem gyönyörködhetünk a káoszban, mert balról egy felhőkarcoló-bontó kalapácsot lóbáló gigász érkezik –  bő tucatnyi karabélyos-stukkeros narkós fattyúval együtt. Ennek a fele sem tréfa: a plafonra iszkolva és ide-oda cikázva szeretetcsomagok hajigálásával egyenlítjük ki az esélyeket, hogy záróakkordként bedaráljuk a megmaradt keveseket. Aztán döbbenten konstatáljuk, hogy az, ütközetnek is beillő összecsapás nem tartott ötven, felettébb szapora szívdobbanásig, és egy rövid pihenőt követően az egész kezdődik előröl.

A rohadtak a falakból jönnek elő

A Streum On Studio fáradozásainak gyümölcse tehát önkéntelenül is tiszteletet ébreszt bennünk, mivel elméleti síkon minden adott a vérben-bélben tobzódó, adrenalinpumpáló öldökléshez. Ám ahogy az lenni szokott, szűk egy óra elteltével óhatatlanul ráébredünk, hogy a papíron parádésan muzsikáló, és jobb pillanataiban fergetegesen szórakoztató mészárda elemi problémáktól szenved. A legfőbb baj, az, hogy a fejlesztők a létező legolcsóbb megoldással, jelesül, a semmiből felbukkanó, mérsékelten okos berzerkerek hordáival igyekeztek biztosítani a non-stop akciót.

Hiába takarítunk ki egy csarnokot, semmi garancia nincs arra, hogy két milliszekundummal később nem tűnik fel előttünk egy szovjet dandár tűzerejével felérő alakulat. Így azon túl, hogy a felfedezés és tervezés trükkös, benne van a pakliban, hogy önhibánkon kívül harapunk fűbe. Elvégre azzal, hogy az orrunktól tíz centire materializálódik nyolc, az aknavető-pergőtüzet vagy atomcsapást bőrirritáló kellemetlenségnek tartó, génmódosított förmedvény, fizikai képtelenség bármit is kezdeni. Ráadásul ez a párját ritkítóan igénytelen és ostoba mechanika taktikai mozgásterünket is drámaian beszűkíti, mert tényszerűen lehetetlenség felkészülni a ránk váró megpróbáltatásokra.

Marad a hosszabb távon monoton, ugrálással kombinált mérgezett egérként szaladgálás, megspékelve az abba vetett hittel, hogy a randomgenerátor kegyes lesz hozzánk, és nem teleportál mögénk egy szakajtónyi fegyverest. Sovány-keserű öröm az ürömben, hogy az alkotás gerincét jelentő főküldetéseknél visszafogottabb az áradat, de a nettó játékidőt megdobni hivatott, opcionális misszióknál nincs kegyelem, irgalom, vagy elemi logika. Ez pedig még akkor is beverne egy marék szöget az FPS koporsójába, ha más területeken nem futnánk bele a legkülönfélébb, agyvízforraló eseti-egyedi nyűgökbe. Nem is olyan hű ebünk valósággal sportot űz abból, hogy a tereptárgyakba beleakadva elmismásolja a földre döntéssel kísért torokmarcangolást, és a fedezékeknél is teljes a káosz.

Az, hogy egy nyüves-nyomorult hordó vagy egy drótkerítés karcolások nélkül felfog egy hosszú géppuskasorozatot, könnyen hitetlenkedő-hisztérikus röhögésre késztetheti az embert, más, hajmeresztő epizódokról nem is beszélve. A gigantikus láncokat például egyetlen, tömör tereptárgynak veszi a program – vagyis ha felmerül bennünk, hogy keresztüllövünk az ezeken található, hatalmas lyukakon, csak a skulókat pazaroljuk. Ezért az olyan apróságok, mint a hiányzó vagy rossz hangok, furán működő kütyük, illetve fejlesztések és a ritka, ám zavaró összeomlások már nem sokat nyomnak a latba.

Verdikt

Összességében a Necromunda: Hired Gun félúton helyezkedik el a kihagyott-kerülendő ziccer és a fenntartásokkal, de ajánlható budget-cím között. Holott minimális változtatásokkal akár kategóriájának egy egyéni ízléstől függően hetven-nyolcvan százalék körül ingadozó értékelésű remekét is tisztelhetnénk benne – ám erről mostani, darabos-kidolgozatlan formájában lecsúszik. Azaz itt és most ezerszer jobban járunk, ha a Doom Eternal egyik kópiájára adjuk ki nehezen megkeresett pénzünket, viszont ha kedveljük a fékeveszett hentorgiákat, okvetlenül kövessük nyomon sorsát.

Hiszen más, szórakoztatóipari terméknek álcázott reaktorbalesetekkel szemben itt szó sincs drámaian elbaltázott alapkoncepciókról, és ennek köszönhetően meghökkentően kevés munkával korrigálhatóak lennének az élménygyilkos marhaságok. Ergo, okkal-joggal bízhatunk abban, hogy a fejlesztők a nem is olyan távoli jövőben ki fogják javítani művük gyengeségeit – de addig várjunk türelmesen, és ne engedjünk a csábításnak.