Elsőre sokak számára átverésnek tűnhet bárki személyiségjegyeinek leírása az alapján, hogy mit lát egy sor tintapacában, és mégis: a Rorschach-teszt idén ünnepli kilencvenedik születésnapját, és töretlen sikernek örvend a lélektani vizsgálatok között.
A teszt eredetijét Hermann Rorschach svájci pszichiáter alkotta meg 1921-ben, ennek során tíz tintapacákból álló képről kérdezte egy pszichológus vagy pszichiáter az alanyt, hogy mit lát ezekben, majd a válaszokból következtetéseket próbált levonni. Jelenleg két uralkodó értelmezési rendszer van érvényben, az Európában használatos verziót Mérei Ferenc dolgozta ki. Ennek értelmében a kvantitatív értékelés során öt kategóriát vesznek figyelembe: lokalizáció (a válasz az egész foltra értendő, vagy annak csak egy részére vonatkozik), a determinánsok (a folt alakja, színe, árnyékolása vagy mintázata váltotta-e ki a választ), a tartalom (a válasz mit képvisel) a gyakoriság (mennyire gyakori vagy eredeti az adott válasz) és az ún. különleges reakciók (a vizsgálati személy speciális reakciói). Az elsősorban Amerikában alkalmazott Exner rendszerű értékelés ettől némileg eltér.
A fő kérdés persze mindig is az volt, hogy mennyire megalapozott a tintapacák által kiváltott reakció és az orvosi diagnózis között megállapított kapcsolat. Az évek során számos kísérlet irányult ezen kapcsolat vizsgálatára, és a Toledói Egyetem kutatói Gregory Meyer vezetésével most összegezték mindezek eredményeit. Az adatok és a belőlük összeállított új használati „útmutató” alátámasztják a teszt hitelességét, bár ezzel egy időben szakítanak pár hagyományosnak mondható értelmezési elemmel.
Az új tanulmány írói 1292 kutatást elemeztek, melyek mindegyike a Rorschach-tesztre adott válaszok és a személyiségjegyek kapcsolatát vizsgálta. Legfontosabb következtetésük, hogy a teszt bizonyos értelmezési módjai nem teljesen fedik a valóságot és finomításra szorulnak. Ilyen például az a következtetés, hogy a tükörszimmetria hangsúlyozása a pacákban az alany én-központúságának mércéje lenne, vagy hogy az egész helyett a részletekre való koncentrálás mániára utaló személyiségjegy. A harmadik részben téves következtetés Meyer szerint azt gondolni, hogy ha az alany olyan dolgokat lát az alakzatba, amelyekre a vizsgálatot végző személy szerint nem hasonlítanak a pacák, ez az észlelés nem megfelelő működésére, ennek nyomán pedig pszichózisra utalna.
Számos más esetben viszont teljes mértékben helytállónak bizonyul a teszt alapján megállapított diagnózis. Azok az alanyok, akik passzivitással és tehetetlenséggel kapcsolatos alakzatokat látnak, általában függő személyiségek, vagyis másokra támaszkodnak szükségleteik kielégítése érdekében. Az ilyen emberek gyakrabban kérnek segítséget tanulmányaik során, egy feladat megoldásában, vagy éppen fokozottabban ragaszkodnak kísérőjükhöz, ha bekötik a szemüket. A tintapacák több elemének összekötése, összevonása a válasz során egyetlen bonyolultabb felépítésű alakzatba magasabb intellektusra utal, ilyen reakciók általában olyan alanyoktól érkeznek, akik független intelligenciateszteken magas pontszámot értek el.
Meyer cáfolja azt a Rorschach-teszt kritikusai által gyakran emlegetett ellenérvet, mely szerint a válaszok kultúrafüggőek lennének: a különböző országokban végzett kutatások gyakorlatilag azonos következtetésekre jutottak az egyes válaszok és a személyiségjegyek kapcsolatát illetően. A szakértők tehát igennel voksolnak a Rorschach-teszt megbízhatósága és működőképessége mellett. A legnagyobb fenyegetést manapság talán azt jelentheti a módszerre, hogy már alig valaki használ töltőtollat, így a tintapaca fogalma lassan a múltba veszik.
