Mindig van egy utolsó alkalom, de a legtöbbször nem tudjuk, hogy az a bizonyos alkalom lesz az. A Mono no aware (物の哀れ) egy japán kifejezés, amely a mulandóság – vagyis a dolgok átmeneti jellegének – tudatosítását jelenti, és egyrészt a dolgok elmúlása miatti átmeneti szomorúságot vagy nosztalgiát fejezi ki, vagyis, hogy ez az állapot az élet mulandó természete, valósága. Beleértve azt a kettős érzést, hogy tanúja lehettünk az élet fordulatos kavalkádjának, tudva, hogy mindez nem tarthat örökké. Persze serdülő szemmel mindezt kevésbé fennkölten és nagyobb fordulatszámmal érzékeljük és az elmúlás, a felnövés, a változás is megannyi formában talál ránk.
A Beethoven & Dinosaur legújabb alkotása, a Mixtape garantáltan nosztalgiavonatra ültet mindenkit, még akkor is, ha a tengerentúli történet szereplői, helyszínei azért jócskán elütnek a középeurópai élményvilágtól. Mégis, az érzésvilág, a problémák, a felfedezések, a bandázások, a feszültségek, a serdülő lét megannyi öröme és fájdalma egy ponton összeér és univerzálisnak is nevezhető képet mutat arról a világról, aminek lezárásától, hőseink pár órányira vannak. Abba a pár órába viszont igyekeznek annyi történetet és tevékenységet belezsúfolni, amennyit emberileg csak lehetséges.
A Mixtape egy bennsőséges, nosztalgikus időutazásra invitál, a kilencvenes évek vége és a kétezres évek eleje között valahol, a kiszámíthatatlan és állandóan kavargó kamaszkori melankólia kellős közepébe. A mixtape, vagyis a válogatáskazi nem csupán a címben jól hangzó utalás, hanem az egész játékot végig kísérő vonulat, ugyanis a főszereplő finoman mondva is zene fanatikus.
Minden hangulathoz, naphoz, történethez, emlékhez és pillanathoz zenéket kapcsol és ami a legjobb, ezek közül nekünk is ismerős lesz jó pár, ugyanis elég komoly zenészgárda és lista húzódik meg az egész mögött. Egy kis Smashing Pumpkins, Mitch Murder, The Cure, Stan Bush, Iggy pop, Portishead, Rainbow után senki nem mondhatja, hogy nem talált valami fogára valót a 22 dal közül.
A mixtape fogalom eredete a hetvenes években, a magnókazetták elterjedésével született meg, amikor a zenerajongók képessé váltak arra, hogy saját maguk válogassák össze kedvenc számaikat különböző albumokról. Az underground hip-hop és punk kultúrában gyökerező szokás hamarosan a személyes önkifejezés és az érzelmi kommunikáció legfőbb eszközévé vált, merthát egy gondosan összeállított mixtape ajándékozása felért egy szerelmi vallomással vagy a mély barátság megerősítésével.
A dalok sorrendje, a szalagok kézzel írott borítója mind-mind egyedi történetet mesélt el, így ezek a válogatások lényegében a digitális korszak előtti Spotify-lejátszási listák szentimentális, kézzelfogható előfutárai voltak és a játék történetében is kulcsszerepet kapnak.
Egy klasszikus felnőtté válási történetet játszhatunk végig, amiben bizonyos kalandok, dilemmák és problémák nagyon is ismerősek lesznek. Három elválaszthatatlan jóbarát utolsó közös estéjét követhetjük nyomon, akik a gimnázium befejezése után az elkerülhetetlen szétszéledés előtt állnak – ez ugye itthon is ismerős lehet, hiszen egymástól komoly távolságra levő egyetemeken is kiköthetnek jóbarátok, osztálytársak. A trió éppen úton van a nagy elválás előtti, utolsó, „mindent eldöntő”, monumentális bulijába, a kocsiban, „gyerekszobákban”, walkmanben pörgő kazetta pedig minden egyes dallal egy-egy kulcsfontosságú emléket hív életre a múltjukból. Ezek a nosztalgikus villanások alkotják a játék gerincét, miközben interaktív módon élhetjük át a karakterek közös mérföldköveit, az első tiltott házibulitól kezdve a plázák céltalan bebarangolásáról át a késő esti, neonfényes utákon való gördeszkás suhanásig.
A Mixtape dialógus, emlék és történetközpontú kaland, a játékmenet egy interaktív videóklipre hasonlít és egy megelevenedő emlékgyűjtemény, amiben beszélgetések, hátterek, apróságok, családi dinamikák, ismerkedések és sok más életdarabka esik ránk, miközben folyamatosan közeledünk a nagy „mindenkiottleszakiszámít” bulihoz.
A minijátékok mókásan kapcsolódnak az aktuális történéshez, legyen szó metálzenére való headbangelésről, a világ legjobb ízű (vagy legbizarabb) jégkásájának a kikevereéséről vagy egy gördeszkás trükk ritmusra történő időzítéséről, de a hangsúly mindvégig a pillanat megélésén marad, bármennyire rohanunk, maradni is akarunk, vár a jövő, de a múlton való merengés is a markában tart még.
Végső soron a Mixtape ereje az őszinteségében rejlik, amellyel képes megragadni a kamaszkori szabadságvágyat és a jövőtől való megfoghatatlan, feszültséggel teli félelmet. Ez a digitális időkapszula elsősorban a Life is Strange vagy a What Remains of Edith Finch jellegű, atmoszférikus alkotások kedvelőinek nyújt majd felejthetetlen élményt, különösképp, ha a gitárcentrikus alternatív rock világa is közel áll a szívükhöz. Extraként pedig egy érzelmi hullámvasutat és gördeszkás, csetlő-botló főszereplőket kapunk, akik – részben – pont olyanok, mint amilyenek mi is voltunk.
