Azt hihetnénk, hogy egy 6 méter hosszúra is megnövő, közel két tonnás tengeri ragadozónak nem nagyon van természetes ellensége. A világszerte elterjedt fehér cápák azonban az emberen kívül még egy fajtól rettegnek: a gyilkos bálnáktól, avagy a kardszárnyú delfinektől. Hogy ez a félelem mennyire valóságos, azt Salvador Jorgensen és kutatócsoportja igazolta az elmúlt évek során.

Jorgensen 15 éve vizsgálja a kaliforniai partok közelében élő fehér cápákat. Kollégáival régi szőnyegekből kivágott fóka-sziluettekkel csalogatják hajójukhoz a ragadozókat, amelyeket aztán elkábítanak, és elektromos, periodikusan ultrahangjeleket kiadó nyomkövetőkkel látnak el. Ezeket a jeleket víz alá telepített vevők veszik, és továbbítják a kutatóknak, akik így követni tudják az állatok mozgását.

2009-ben a kutatócsoport 17 fehér cápát jelölt meg, amelyek a következő hónapokat a Farallon-szigetek közelében töltötték elefántfókákra vadászva. November 2-án azonban hirtelen mindannyian felszívódtak a környékről. Ezen a napon kora délután két kardszárnyú delfin család úszott el a szigetek közelében, és a fehér cápák mindegyike 8 órán belül eltűnt a régióból. Mint a nyomkövetők alapján rövidesen világossá vált, nem pusztultak el, csak elmenekültek: távolabbi vizekre távoztak, ahonnan csak egy hónap elteltével kezdtek újra visszamerészkedni a gazdag vadászterületre.

A következő évek adatai aztán azt is megerősítették, hogy nem egyszeri eseményről volt szó: ha valahol feltűnnek a kardszárnyúak, a fehér cápák pánikszerűen távoznak onnan. Persze lehetséges, hogy csak a versenyt akarják elkerülni, de a szakértők szerint figyelembe véve, hogy milyen gyorsan távoznak és milyen tartósan maradnak távol a kardszárnyúak által meglátogatott vizektől, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a félelem vezérli a cápákat.

Amire van is okuk. Bár a kardszárnyúak megítélése a közvéleményben sokkal barátságosabb, mint a cápáké, előbbiek valószínűleg még veszélyesebb ragadozónak minősülnek, mint a félelmetesnek hitt cápák. Ennek oka, hogy a kardszárnyúak fejlett társas kapcsolatokkal rendelkeznek, ami lehetővé teszi, hogy csoportban vadásszanak, kommunikáljanak egymást közt, és megtanítsák a nyerő vadászati stratégiákat  kicsinyeiknek.

A kardszárnyúak így nagyon kreatív módszereket dolgoztak ki a cápák levadászására is. Egyesek a felszín közelébe űzik a cápákat, ahol aztán erős farokuszonyaikkal addig ütik és dobálják őket, amíg elkábulnak. Mások rájöttek, hogy fejjel lefelé ragadják meg a cápákat, azok mozgásképtelenné válnak. A kardszárnyúak egyaránt képesek megölni a leggyorsabb és a legnagyobb cápafajok képviselőit is, és a kevés rendelkezésre álló adata alapján, ha fehér cápával találkoznak, általában az utóbbi húzza a rövidebbet.

1997 októberében egy halászhajó legénysége tanúja volt, amikor egy fiatal fehér cápa összetalálkozott két kardszárnyú delfinnel. A kardszárnyúak egyike gyorsan végzett a cápával, majd a duó elfogyasztotta a zsákmány máját. Néhány évvel ezelőtt, miután kardszárnyúak nagyobb csoportja haladt el egy dél-afrikai partszakasz mellett, öt fehér cápa tetemét mosta partra a víz. Mindegyikük mája hiányzott.

A fehér cápák mája nem véletlenül kedvelt csemegéje a karszárnyúaknak: a szerv az állatok testtömegének negyedét is kiteheti, és zsírokban, valamint olajokban rendkívül gazdag. A máj így valószínűleg az egyik leggazdagabb kalóriaforrás, amely fellelhető az óceánokban, és a karszárnyúak pontosan tudják, hogyan találhatják meg azt, mondja Jorgensen. Ahhoz képest, hogy a tengeri emlősöknek nincs kezük, meglepően precízen tárják fel a szervet. Bár a technikát még senkinek sem sikerült a valóságban megfigyelni, a tetemeken talált nyomok alapján úgy tűnik, hogy a kardszárnyúak a cápák mellúszóinak közelében harapnak bele áldozatukba, majd a seben keresztül kipréselik a testből a májat.

Ennek fényében nem csoda, hogy a fehér cápák már a kardszárnyúak puszta szagától is menekülnek, az emlősök puszta jelenléte elég ahhoz, hogy messzire űzze őket. Sok ragadozó van hasonló hatással környezetére: hangjuk és szaguk révén úgy képesek formálni az élőhelyet, hogy abban tényleges támadások nélkül is alapvetően megváltozik a potenciális zsákmányok viselkedése és pozíciója.

A kardszárnyúak és a cápák esetében pedig ez fokozottan érvényesül: az emlősök valószínűleg nem ölnek meg annyira nagy számú cápát, azok mégis rettegnek tőlük. A már említett 2009-es megfigyelés során például a kardszárnyúak mindössze 3 órát tartózkodtak a Farallon-szigetek környékén és egyetlen cápával sem végeztek, megjelenésük mégis elég volt ahhoz, hogy legalább egy hónapig távol tartsa a cápákat, az elefántfókák nagy örömére.