1. oldal

Néhány héttel ezelőtt körbejárt a neten egy kép, amelyen egy fehérfejű rétisas saját, tükröződő képét bámulja egy befagyott tó jegén állva. De vajon mit gondolhatott a madár arról, amit látott? Vajon elegendően intelligens egy sas ahhoz, hogy felismerje magát a tükörben? A kérdéseket nem egyszerű megválaszolni, pedig az elmúlt évtizedekben számos kutatás vizsgálta különböző állatok és tükörképük kapcsolatát.

A probléma egyik korai ismert vizsgálója a fiatal Charles Darwin volt, aki a 1838-ban a londoni állatkertben tett látogatásakor tanúja volt annak, hogyan játszik Jenny, az orangután egy ketrecébe helyezett tükörrel. Darwin beszámolója szerint Jennyt teljesen lenyűgözte a furcsa tárgy, tüzetesen megvizsgálta azt, meg is puszilta, pofákat vágott előtte és testét furcsa pózokba vágta, ahogy megközelítette a tükröződő felületet. De vajon felismerte magát a képen? És mi, emberek vajon képesek lennénk ugyanerre, ha nem tanulnánk meg életünk korai időszakában a tükrök működését?

Hasonló kérdések izgatták Gordon Gallup pszichológust is, amikor 1970-ben érdekes kísérletbe vágott bele. Először négy csimpánz számára megszokottá tette a tükör jelenlétét, majd altatót adott az állatoknak. Amíg azok eszméletlenül feküdtek, piros festékkel megfestette szemöldöküket, majd kivárta, hogy mit tesznek, amikor felébrednek. Az állatok ugyanazt tették, mint amit egy ember tenne hasonló esetben: meglátták tükörképüket, majd hozzányúltak saját szemöldökükhöz. Amikor viszont más, nem az emberfélék közé tartozó majmokkal próbálkozott, azok ezt nem tették meg, így Gallup arra következtetett, hogy ők nem ismerték fel magukat a tükörben, szemben a csimpánzokkal, akik igen.

A saját tükörkép felismerésének képessége magas intellektust igényel, írta. Az önfelismerés továbbá azt is feltételezi, hogy az egyed tudatában van önmaga létezésének, tette hozzá a kutató, aki szerint kísérlete az első ilyen jellegű bizonyíték arra, hogy az öntudat az emberi fajon kívül is létezik.

Gallup tükörtesztje az egyik leghíresebb és legvitatottabb módja az állati intelligencia vizsgálatának. Eddig több tucat fajon próbálták ki, nagyon hasonló módon, ahogy azt annak idején Gallup tette. Ha az adott állat a tükörkép alapján elkezdte magán vizsgálni a testén elhelyezett jelet (nem pedig a tükrön tette ugyanezt), átment a teszten, és a szakértők úgy vették, hogy bír bizonyos öntudattal, vagyis van egy mentális képe arról, hogy teste hogyan néz ki.

Számos olyan faj létezik ugyanakkor, amelyek nagyon kiegyensúlyozatlanul szerepeltek a teszten. A csimpánzok és az orangutánok szinte mindig sikerrel teljesítik a próbát, de köztük is akadnak kivételek. Egy ázsiai elefánt 2006-ban átment a teszten, és egy nagyon nagy tükör előtt ormányával megtapogatta a homlokára festett jelet, két másik állat ugyanakkor elbukott a próbán.

A kardszárnyú és a palackorrú delfinek közül volt olyan, amelyik állítólag teljesítette a megmérettetést, esetükben ugyanakkor ezt sokkal nehezebb vizsgálni, mert nincsenek olyan végtagjaik, mint a majmok karja vagy az elefántok ormánya. A tesztek során azonban úgy tűnt, hogy a tükörbe pillantás után nagy igyekezettel próbálják megvizsgálni testük azon részét, ahol a jel volt. Két fogságban tartott ördögrája is hasonlóan cselekedett, de az ilyen kutatások során nagyon sok múlik azon, hogy hogyan értelmezik a szakértők az állatok viselkedését.

2. oldal

A legtöbb faj ugyanakkor elbukott a tükörteszten. A pandák, a kutyák és az oroszlánfókák vagy figyelmen kívül hagyták tükörképüket, vagy támadni, illetve játszani próbáltak ezek láttán, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mintha felismerték volna magukat a tükörben. Több évtizedig úgy tűnt, hogy csak az emberfélék képesek átmenni a teszten néhány más faj egy-egy egyedén kívül, amelyek fogságban tartásuk miatt nagyon megszokták az emberi jelenlétet és szokásokat.

Ugyanez volt a helyzet a nem emberféle majmokkal is. Egészen addig, amíg 2010-ben Abigail Rajala (University of Wisconsin-Madison) észre nem vette, hogy a rhesusmajmok, amelyeket egy független kutatás miatt koponyaimplantátumokkal látott el, a tükörben vizsgálgatják magukat, és közben fejükhöz nyúlkálnak. Holott ugyanezek a rhesusmajmok korábban sorra elbuktak Gallup tesztjén. Az állatok később a tükörben elkezdték vizsgálgatni olyan testtájaikat is, amelyeket tükör nélkül nem tudtak volna tüzetesebben megnézni. Bár Rajala és kollégái később hangsúlyozták, hogy azt ezek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy az állatok öntudattal bírnak, de a jelek azt sugallják, hogy részben legalábbis ez a helyzet.

Gallupot azonban nem győzték meg az eredmények. Azzal érvelt saját igaza mellett, hogy a teszten elbukó majmok is képesek a tükröket rejtett tárgyak megtalálására használni. Vagyis értik a tükör működését, de magukat nem ismerik fel abban. Amikor tehát fejüket vizsgálták, azt azért tették, mert meg akarták nézni, mi az a fura, nehéz tárgy, amit addig is éreztek, de látni nem láttak.

A madarak többsége sokáig nem ment át a tükörteszten, köztük a galamb és az afrikai szürkepapagáj sem. Ez a sorozat 2008-ban szakadt meg, amikor Helmut Prior, a Goethe Egyetem kutatója igazolta, hogy két szarka, Goldie és Gerti megpróbálják lekaparni magukról a nyakukra festett sárga pöttyöket, ha meglátják azokat a tükörben. Ez volt az első alkalom, hogy egy nem emlős faj tagjai átmentek a tükörteszten. Az ugyanakkor, hogy erre pont a varjúfélék családjának képviselői voltak képesek, egyáltalán nem volt meglepő, hiszen a szarkák, hollók, varjak és szajkók intelligenciája ma már a legtöbbek előtt ismert.

Viszont nem minden varjúféle szerepelt ennyire jól. A csókák és a dzsungelvarjak elbuktak, csakúgy, mint nagy meglepetésre az új-kaledón varjak, amelyeket fejlett eszközhasználati képességük miatt a legokosabb madaraknak tartanak. Utóbbiak a tükör segítségével képesek voltak az elrejtett táplálék megtalálására, de saját tükörképüket látva vagy támadtak, vagy a tükör mögött kezdték keresgélni a „másik” madarat.

A tükörteszt talán legmeglepőbb eredményei azonban az emberhez köthetők. Számos pszichológus úgy hitte, hogy a kisgyermekek többsége 18–24 hónaposan képes megfelelni a próbán. Az ezzel kapcsolatos kutatások azonban nagyon sokáig csak nyugati gyermekekkel foglalkoztak.

Amikor azonban Tanya Broesch, a Simon Fraser Egyetem kutatója kenyai gyermekeken próbálta ki a tesztet, 82 alanyból mindössze 2 ment át rajta. Bár a kenyai háztartásokban nem annyira elterjedtek a tükrök, mint az Egyesült Államokban, az emberek Afrikában is rendszeresen használják ezeket. Ennek ellenére a kenyai gyermekek – köztük néhány 6 éves – csak bámulták a tükröt, és meg sem próbálták letörölni a festett jelet homlokukról.

Hasonló eredményekkel zárult a tükörteszt Fidzsin, Peruban és Zambiában is. Ezek a gyermekek egyértelműen bírnak öntudattal, mégsem a vártnak megfelelően viselkedtek. De vajon mit mér a tükörteszt, ha nem az öntudat meglétét? Broesch szerint a kenyai kísérlet esetében például az volt a probléma, hogy a gyermekek felismerték ugyan, hogy saját képüket látják a tükörben, de nem tudták, hogy mit kezdjenek ezzel.

3. oldal

Míg Nyugaton a gyermekeket arra biztatják szülőik és nevelőik, hogy aktív részvétel révén sajátítsanak el új ismereteket, más közösségekben inkább megfigyelés és utánzás útján folyik a tanulás. A kenyai fiatalok tehát a jelet látva azt hihették, hogy azt valamilyen céllal festette oda egy felnőtt, így vonakodtak eltávolítani, mondja a szakértő.

Ha viszont az emberre igaz, hogy az eltérő szocializáció miatt szerepelnek másként a különböző vidékekről származó gyermekek a tükörteszten, ugyanez azon állatfajokra is állhat, amelyek elbuktak a próbán. A gorillák például talán azért buktak el, mert a közvetlen szemkontaktus az agresszió jele társadalmukban. A kutyák világában a szaglás jóval fontosabb, mint a látás. Az elefántok pedig gyakran maguk is különböző anyagokat (sarat, port) kennek testükre, így lehet, hogy ezért nem jutott eszükbe eltávolítani a foltot.

Amikor ezek az állatok meglátták a jelet a tükörben, azt egyáltalán nem biztos, hogy jelként értelmezték, így aztán nem is tudták, hogy mit kezdjenek vele. A tükörteszt tehát annyit biztosan elárul, hogy a csimpánzok és az orangutánok, akik hozzánk hasonlóan ügyeskezű, kíváncsi, látásorientált, testük ápolásával gyakran foglalkozó állatok, úgy reagálnak saját tükörképükre, ahogy azt a nyugati tudósok elvárják, és ami könnyen értelmezhető a szakértők számára. Ez pedig inkább a tesztet megrendezőkről árul el sokat, nem pedig annak alanyairól.

A tükörteszt bináris volta, vagyis hogy vagy átmegy rajta az alany, vagy elbukik, szintén problematikus, hiszen azon az előfeltevésen alapul, miszerint egy egyed vagy rendelkezik öntudattal, vagy nem, mondja Debbie Kelly a Manitobai Egyetem kutatója. Pedig olyan is elképzelhető, hogy egy faj tagjai csak részleges öntudattal rendelkeznek.

Az amerikai fenyőszajkók például eltemetik az általuk összegyűjtött diót, de csak akkor, ha biztosak abban, hogy egy másik madár nem lesi ki őket. Az állatok egy tavalyi kísérlet során úgy kezelték normál tükörben látszó tükörképüket, mintha az egy másik, tolvajszándékú madár lenne, és nem rejtették el a diókat. Amikor azonban Kelly egy matt tükröt rakott a madarak elé, nem vonakodtak elrejteni a zsákmányt.

Kelly ezután a tükörtesztet is eljátszotta a madarakkal, és míg azok a sima, tiszta képet adó tükör esetén elbuktak, a matt, homályos tükörképet nyújtó tükörnél nagy számban átmentek a teszten. A szakértő szerint erre az lehet a magyarázat, hogy a madarak képesek saját árnyékukban és mozdulataikban felismerni önmagukat, a sima tükör viszont annyira részletes képet ad testük apró jellemzőiről, amivel nincsenek tisztában, így összezavarja őket a sok információ. Elvégre hasonlóan sima, tükröződő felületekkel nagyon ritkán találkoznak a természetben. A legtöbb tükörkép, amellyel szembesülnek a matt tüköréhez hasonlóan elmosódott képet ad.

És ezzel vissza is értünk a magát szemlélő sas kérdéséhez. Vajon képes felismerni saját magát a jégen megjelenő tükörképben a madár? A válasz az, hogy nem tudjuk. Fogalmunk sincs ugyanis, hogy mennyi okosak ezek az állatok, és mint a tükörteszt történetéből kiderült, azt sem igazán tudjuk, hogyan lehetne vizsgálni intelligenciájukat olyan módon, hogy közben elszakadunk azoktól a koncepcióktól és kísérletektől, amelyek számunkra könnyen értelmezhetők.