Szombat reggel az Artemis II űrhajósai rendben visszatértek a Földre, egy elképesztően jól sikerült küldetést zárva le. Bár az általuk és a műszerek által gyűjtött adatok részletes elemzése csak most kezdődik, annyi már most elmondható, hogy az út során minden kiválóan, olykor reményen felül vizsgázott: a rakéta, az űrhajó és a legénység egyaránt.

A legfontosabb eredmény, hogy az Orion űrhajó néhány apróbb problémától eltekintve a terveknek megfelelően működött, amikor először szállított embereket, amit egyetlen szimulátorral sem lehetett volna igazolni. Az űrhajósok pedig hihetetlenül profin és emellett nagyon szórakoztatóan végezték a dolgukat, miközben a folyamatos élő közvetítést követő tömegek figyelték minden mozdulatukat.

Első tanulságok

Néhány nappal azután, hogy a NASA Space Launch System (SLS) nevű indítórendszere eljutott a Kennedy Űrközpontban található indítóállására, egy dolog világossá vált. Miután egymástól független műszaki problémák miatt februárban és márciusban is el kellett halasztani a startot, Jared Isaacman, a NASA igazgatója úgy fogalmazott, hogy ha egy olyan fontos és komplex rakétát, mint az SLS, csak háromévente tudnak elindítani, az biztosan nem jó út a sikerhez.

Az előző, legénység nélküli Artemis I-küldetés 2022 novemberében indult útjára. Az NASA-nak fel kell hagynia azzal, hogy minden rakétát „műalkotásként” kezeljen, és el kell kezdeni ezeket üzletszerű gyakorisággal indítani, mondta Isaacman. Így többek közt elkerülhető lenne, hogy háromévente újra meg kelljen tanulni a vonatkozó praktikus tudnivalókat.

Mindez pedig egészen más keretbe helyezi mindazt, ami azóta történt. Ha ezt az ambíciót vesszük alapul, mit mutatott nekünk a küldetés, mióta Reid Wiseman, Victor Glover, Christina Koch és Jeremy Hansen április 1-jén elindult a Hold felé? A rövid válasz, hogy jóval többet, mint amit akár az optimisták is remélni mertek, de közel se mindent, amire kíváncsiak lehetünk.

Az SLS 39,1 millió newton tolóerőt generált a felszálláskor, és minden, a mérnökök számára fontos szempontból a tervek szerint teljesített. Az űrbe jutás összes fázisa „nominális” volt: a maximális dinamikus nyomás, a főhajtómű leállítása és a segédrakéták leválasztása egyaránt.

Az első kritikus pillanat a kilövés után egy nappal jött el. Öt perc ötvenöt másodpercre bekapcsolták az Orion főhajtóművét – ez volt a Hold körüli pályára állító manőver –, amivel az űrhajót egy hurkos útvonalra irányították a Hold felé, további jelentős manőverek nélkül. Ez a művelet is hibátlanul zajlott az Artemis-program vezetője, Lori Glaze elmondása szerint.

Ember a gépben

A küldetés hivatalos célja az volt, hogy embereket ültessenek az Orionba, és kiderítsék, mi történik – nem csak az űrhajóval, hanem a legénység és a gépek közötti interakciók során is. Ugyanis ez az, amit földi körülmények között nem lehet modellezni, ahogy ez ki is derült a küldetés során. Kezdettől problémák voltak például a WC-vel, és akadt némi gond a vízadagolóval is, ami miatt a legénységnek óvintézkedésként vizet kellett elraktároznia. Egy korai sajtótájékoztatón említést tettek egy kisebb veszteségről az egyik héliumrendszerben is, amit csendben megoldottak.

Az első napokban túlságosan hideg volt a kabinban, és a hálózsákok vékonynak bizonyultak. Utána viszont a meleg okozott gondot: az űrhajósok kénytelenek voltak pólókat használni az ablakok árnyékolására a beépített árnyékolók helyett, mert attól féltek, hogy azok túlhevülnek az erős napfénytől.

Az ablakokkal kapcsolatban más gond is akadt, ami szintén menet közben derült ki. Egyrészt volt némi tájékozódási zavar, mire az űrhajósok és a földi irányítók kidolgozták annak rendszerét, hogyan hivatkozzanak az ablakokra, hogy azok pontosan azonosíthatók legyenek a Hold megközelítésekor, mivel hamar kiderült, hogy a jobb-bal irányok nem értelmezhetők odafent. A másik gond, hogy az ablakok az intenzív használat miatt hamar koszosak lettek, amire szintén út közben kellett megoldást találni.

Ahogy Simeon Barber, az Open University űrkutatója összefoglalta:

Az eredmények pedig ígéretesek, hiszen a felmerült apróbb problémák ellenére úgy tűnik, hogy a jármű elég biztonságos és élhető ahhoz, hogy embereket szállítson a Hold felszínére. Barber összegzése szerint: „Az Orion maga teljesen jól működött – különösen a hajtóműves műveletek, ami kritikus fontosságú.”

Nagyszerű tudomány vagy valami más?

A NASA nagy szavakkal beszélt a küldetés tudományos fontosságáról is. A legénység kiterjedt megfigyeléseket végzett a repülés során – legalább 35 geológiai jellegzetességet írtak le valós időben, köztük színváltozásokat, amelyek az ásványi összetételre utalhatnak, és egyúttal rávilágítanak az emberi szem és a technológia által észlelt részletek közötti eltérésekre. Az asztronauták egy napfogyatkozást is láttak a mélyűrből, amelyről Victor Glover pilóta azt mondta, hogy teljesen szürreális volt.

A tudományos összetevő azonban jelen esetben talán nem is olyan lényeges. Ahogy Chris Lintott oxfordi professzor, a The Sky at Night című műsor műsorvezetője megfogalmazta: „Az Artemis és legénysége által visszaküldött képek művészi értéke jelentős, de tudományos fontosságuk korlátozott.” Az indiai Chandrayaan-3 szonda 2023-ban landolt a holdi déli sark közelében, a kínai Chang’e-6 pedig 2024-ben mintákat hozott vissza a Hold túlsó oldaláról. A robotszondák küldetésük során rendkívül részletesen feltérképezték ezt a területet.

Az Artemis II-küldetés során a talán legsúlyosabb pillanat nem valamelyik műszernek vagy problémának, hanem a nagyon is emberi legénységnek volt köszönhető. Amikor az űrhajósok megdöntötték az 1970-es űrrepülési távolsági rekordot, Jeremy Hansen azzal hívta fel a houstoni irányítóközpontot, hogy a Hold közeli és a távoli oldala határán látható egy kráter, amelyet Reid Wiseman elhunyt felesége után Carrollnak szeretnének elnevezni. A pillanat tanúi között valószínűleg nem sok szem maradt szárazon.

Ez pedig az érzelmi okokon túlmutatóan is fontos. Azok az űrprogramok, amelyek nem képesek valódi, spontán emberi érzelmeket kiváltani, nem maradnak fenn sokáig. Az Apollo-program nem csupán a mérnöki teljesítmény miatt él tovább a kulturális emlékezetben, hanem azért is, mert az emberi ambíciókról és a bátorságról szólt. Az Artemis II pedig valami nagyon hasonlót közvetített, a megható pillanatoktól kezdve az űrhajósok kézzel fogható lelkesedésén át a kabinban elszabadult nutellásüvegig. Ezek az emberek egyszerre tűnnek heroikusnak és hétköznapinak, amivel kétségkívül sokak szimpátiáját vívták ki, a társadalmi elfogadottság pedig nagyon fontos szempont egy ilyen drága és veszélyes projekt kapcsán.

A végső próba

A küldetés április 11-én a Csendes-óceánban ért véget, miután az Orion belecsobbant a vízbe. A légkörbe való visszatérést övezte némi aggodalom, hiszen az Artemis I hőpajzsa ugyanezen művelet során megrongálódott, és az ezt követő vizsgálat miatt több mint egy évvel eltolták a mostani küldetést. Az Orion kapszula körülbelül 40 ezer km/órás sebességgel lépett be a légkörbe, és ezeket a körülményeket szintén nem lehet szimulátorban tesztelni.

A visszatérés szerencsére szintén kiválóan sikerült, így a küldetés valóban ígéretes eredményekkel zárult. A rakéta működött, az űrhajó működött, a legénység pedig hozzáértően és elegánsan kezelte a rendszereket és a helyezeteket. És a NASA végre kidolgozott egy hiteles tervet, amelyben lehet erre a küldetésre építeni, ahelyett, hogy három év múlva megint szinte nulláról kezdenék a munkát.

A 2028-as holdraszállás ennek ellenére továbbra is elég merész célnak tűnik. Barber megérzése szerint ennek realizálásához inkább még három-négy évre lesz szükség, és nem amiatt, amit már láttunk, hanem azon elemek miatt, amelyeket még nem. A küldetés a Földtől a Hold megközelítéséig zökkenőmentesen ment, ahogy a visszatérés is. A kérdés immár nem az, hogy az Orion tud-e repülni emberekkel a fedélzetén, hanem hogy meglesz a holdraszálláshoz szükséges többi technika, többek közt a jelenleg igen problematikusnak tűnő leszállóegység. És hogy kitart-e a fejlesztési lendület, illetve meglesz-e a politikai akarat a megvalósításhoz.

A távolabbi célokról nem is beszélve, hiszen ezekben rendszeres emberes repülések szerepelnek a Holdra, ahol állandó bázist terveznek kiépíteni, ahogy idővel a Marson is. Hogy ezekből a tervekből mi lesz, azt egyelőre nem tudjuk. Amikor Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969 júliusában az első emberekként leszálltak a Holdra, sokan azt hitték, hogy ez csak a kezdet, és hamarosan az űrben fog élni és dolgozni az emberiségnek legalább egy kis része.

Ez nem történt meg, hiszen az Apollo-program jelentős részben a hidegháborús célokat szolgált, hogy demonstrálja az Egyesült Államok felsőbbrendűségét a Szovjetunióval szemben. Ezt a bravúrt Armstrong „kis lépése” megvalósította. Alig néhány évvel ezt követően elfogyott a lendület, a későbbi küldetések televíziós nézettségi adatai zuhanásba kezdtek, és a tervezett további Apollo-missziókat törölték. Hogy az, új immár Kínával szembeni űrversenyben hogyan alakul majd az amerikai űrprogram, és hogyan alakítja ezt a magánűrrepülés, az továbbra is bizonytalan.