A Minótaurosz alakját a videojátékok általában egyszerű ellenfélként kezelik, egy brutális lényként, amely a labirintus mélyén várja az elkerülhetetlen összecsapást. A Minos ennél jóval érdekesebb irányba indul el és az Artificer értelmezésében a labirintus nem pusztán helyszín, hanem identitás is.
A játék kifejezetten azt sugallja, hogy a falak nem azért zárnak körbe, mert foglyul ejtenek, hanem mert bizonyos értelemben, már rég nincs világ rajtuk kívül. Ez a megközelítés óhatatlanul eszünkbe juttathatja Borges, Aszterión Háza című novelláját. Borges története azért működik máig elementáris erővel, mert a klasszikus mítoszt a legfontosabb részénél fordítja ki a megszokott keretéből. A Minótaurosz többé nem legyőzendő szörny, hanem magányos, saját világába zárt figura, aki kétségbeesetten próbál értelmet találni a végtelen ismétlődésben. Asterión Borgesnél nem vérszomjas ragadozó, hanem tragikus alak, aki már maga sem tudja eldönteni, hogy a labirintus védi vagy bünteti.
„Aszterión megváltóját várja labirintusában. Mérhetetlen szenvedését játékként éli meg — számára ugyanis a szenvedés „mérhetetlen”, mert a boldogságban gyökerezik, a boldogságot pedig a szenvedéshez fűzik eltéphetetlen szálak. Ezek tartják házában fogolyként: „Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a kőgalériákon, míg szédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm, vagy egy folyosókanyarba, és azt játszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről annyiszor vetem le magam, míg csupa vér nem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem.”
A Minos több ponton is erre az értelmezésre épít, nem direkt irodalmi adaptációként, hanem hangulatban és szemléletben. A játék állandóan bizonytalanságban tartja a játékost, olyan kínzó kérdésekkel, mint ki az üldöző, és ki az üldözött? Mit jelent egyáltalán kijutni egy olyan helyről, amely idővel szinte organikusan a személyiség részévé válik? A narratíva szándékosan töredezett, sok részletet csak levelekből, félbehagyott feljegyzésekből lehet összerakni, de nincs is szükség konkrét magyarázatokra, a játék pontosan érzi, hogy a mítoszok attól maradnak nyugtalanítóak, hogy soha nem adnak teljes válaszokat.
Az Artificer nem klasszikus túlélőhorrort készített, hanem valami furcsa hibridet a tower defense, a roguelite és a taktikai puzzle között. A játék szinte minden pályája ugyanarra az alaphelyzetre épül, kalandorok érkeznek a labirintusba, nekünk pedig át kell alakítanunk a folyosókat, csapdákat és átjárókat úgy, hogy a lehető legkevesebben jussanak el Asteriónig. Ebbe persze az is benne van, hogy akik eljutnak és a nyomunkba erednek, azokat is várja 1-2 meglepetés, tehát a „lebukás” vagyis a nyomaink megtalálása sem jelent automatikus győzelmet a labirintusba merészkedő kalandorok számára.
A csapdák komplexitása, a kombózás és az állandó újratervezés és átrendezés lenyűgözően komplex és izgalmas lett. A falak áthelyezése, a forgó folyosók, a nyílcsapdák, a tüskék vagy a gördülő sziklák nem különálló mechanikák, hanem egyetlen nagy láncreakció részei és nem túlzás azt mondani, hogy kellő felkészültséggel és taktikai érzékkel, egyetlen rosszul lépő kalandor egész csapdasorozatot indít be a pályán.
A megszerzett tapasztalti pontok, az ékkövek és obolusok pedig RPG szerűen segítenek a karakterfejlesztésben, csapdák és egyéb eszközök beszerzésében, valamint abban, hogy ereklyékre is szert tegyünk. Ezek rendelkezésre állása – itt főként a csapdákra gondolok – viszont szintén nem 100%-osan kiszámítható. Bizonyos, fejlettségünktől függő mennyiségű csapdával kezdjük a pályákat és a kivégzett hősök véréből bemutatott áldozat, valamint a labirintusban (és a hullák zsebeiből) összeszedett aranyból vásárolunk vagy kapunk újabb csapdákat. Azonban a játék véletlenszerűen ajánlja fel a kapott csapdát és a megvehető csapdákat is, így – ahogy az újabb és újabb támadó hullámok esetében – ezen a téren is folyamatosan alkalmazkodásra és újratervezésre vagyunk kényszerítve. Ez azonban egy nagyon is jó kényszer, mert izgalmassá és taktikai (rém)álommá változtatja a játékmenetet.
A Minos egyik legokosabb húzása ugyanakkor az, hogy a stratégiai réteg mellé közvetlen kontrollt is ad. Ha egy hullám áttöri a védelmet, átvehetjük az irányítást Asterión felett, és fizikailag is levadászhatjuk a túlélőket, ez fontos egyensúlyi elem és a Minótaurosz jelenléte is folyamatos fenyegetés marad. Persze a legtöbb jutalmat akkor kapjuk, ha csapdák végeznek mindenkivel és nem kapunk sebet, de időnként örülni fogunk, hogy ép bőrrel megúsztuk az adott pályát – nem véletlen, hogy egy ponton túl vészkijáratot is építhetünk, feladva a szintet, de megmentve életünket, ha minden kötél (és csapda) szakad.
A zsenialitás viszont sokszor jár együtt problémákkal és az Artificer által kifejlesztett játékmenet is néha ott billeg a szakadék szélén. A játék hajlamos lelassulni, és nem mindig jutalmazza eléggé a kreatív megoldásokat, bizonyos pontokon érezni mennyire vékony határ választja el a taktikai mélységet és a túltervezett mikromenedzsmentet.
A történet – főként a mítosz ismeretében – viszont izgalmas fordulatokat tartalmaz, a kihívás folyamatos és egyre nagyobb, az alkalmazkodás és a tervezgetés pedig az esetek többségében kellőképp leköti a figyelmet. A Minos azoknak ajánlható főképp, akik szeretik a rendszerszintű stratégiai játékokat (pl. Orcs Must Die sorozat), és örömüket lelik abban, amikor egy gondosan megtervezett csapda-lánc végül működésbe lép.
