Dagály és apály

Korunk filmiparának egyik legelterjedtebb, rákként burjánzó, káros-irritáló trendje az arányérzék közel totális hiánya. Kurta szkeccsnek is harmatos koncepciókat duzzasztanak fel hitvány trükkökkel egész estés tortúrákká, és jóformán az összes alkotás felett ott lebeg a franchise-felfuttatás alig leplezett szándéka. Sehova sem vezető töltelékjelenetek, tényszerűen kizárólag a nettó játékidő növelését szolgáló, értelmetlen marhaságok, és spin-offoknak megágyazó, öncélú intermezzók keserítik meg a szórakozásra vágyók napjait.

Ennek tükrében Antonio Campos legújabb műve, a Donald Ray Pollock azonos című regényét adaptáló Mindig az ördöggel valódi kuriózum, mivel ez a másik, legalább ennyire kellemetlen vonulathoz tartozik. A Nyugat-Virginia jellemzően irtóztató nyomorban élő szegényeire fókuszáló pszichológiai-lélektani thriller ugyanis egy az egyben olyan hatást kelt, mintha egy nyolc-kilenc órás, ráérősen hömpölygő antológia kényszerből megkurtított-újravágott változata lenne.

Szinte a menny

Holott eleinte erre kevés jel utal. A második világháború borzalmaitól megcsömörlött Willard Russell  (Bill Skarsgård) csupán testben, és nem lélekben tért vissza a Csendes-óceánról: akárhogy igyekszik, nem tud túllépni az átélt szörnyűségeken. Pláne, mert hiába alapít családot, elmaradott környezete lényegében meggátolja abban, hogy teljes értékű emberként élvezze az életet. Hiszen egy olyan közegben kellene visszanyernie szellemi-fizikai egyensúlyát, ahol a megalázó nincstelenség, az ostobaság, és misztikus-okkult babonák vegyülnek a legsötétebb előítéletekkel, illetve a józan ésszel felfoghatatlan, otrombán fatalista vallási fanatizmussal.

Errefelé a szex a bűn, az aberráció, a szégyen, a mézédes kikapcsolódás és kikerülhetetlen kötelesség keveréke. Míg a műveltség a gőgös városiak svindlije, és a más felekezet tanait követők pokolra való, istentelen pogányok. A logikának, a haladásnak és az érveknek nem osztottak lapot: vagy az ököljog, vagy ilyen-olyan, önnön tévedhetetlenségüket az adott vidék status quo-jának megcáfolhatatlan sarokkövévé emelő prédikátorok szava dönt, borítékolható végeredménnyel. Ráadásul a meggyötört férfi eleve reménytelen helyzetét tovább súlyosbítja, hogy egy fikarcnyit sem különb hasonszőrű rokonainál és barátainál. Hozzájuk hasonló, hibát hibára halmozó, korlátolt bugrisként bízik az elérhetetlennek tűnő megváltásban.

A szűk keret átka

Ígéretes alapszituáció, és fényét nagyban növeli, hogy még a két mondatot is alig kapó kvázi-statisztákat is az utóbbi esztendők egyik, ha nem a legerősebb gárdájának tagjai alakítják. Szinte lehetetlen egy konkrét színészt kiemelni, mivel az érintettek egytől-egyig képességeik legjavát nyújtva, abszolút hiteles, manírok és a karaktereket paródiává züllesztő, túljátszott külsőségek nélkül nyűgözik le a nézőket. De pechünkre ahogy telnek-múlnak a percek, a viszonylag szoros történetvezetés totálisan szétesik, és a cselekmény kapkodó-csapongó, kaotikus montázzsá silányul.

Beteges sorozatgyilkosok, jelvényük vagy reverendájuk védőpajzsként használó, korrupt-hipokrita kéjencek, bolondok házába való, ám itt szószékkel jutalmazott, hagymázas elmebajosok, ártatlan-védtelen nebáncsvirágok és tengő-lengő fiatalok veszik át a teret. Mi pedig szomorúan konstatáljuk, hogy százharmincnyolc perc egyszerűen kevés egy jó tucatnyi főszereplő és hat-nyolc hangsúlyos mellékalak körül forgó, monumentális eposzhoz. Főleg, ha az két, eseményekben módfelett gazdag évtizedet ölel fel.

Vagyis a kárhozat útján járó veterán és a szeretteiért bármire hajlandó fia (Tom Holland) kálváriájának kivételével csak ízelítőt kapunk a többiek kalandjaiból. Holott a szenvedélyeit nyája készséges szűzlányaival csillapító, fellengzős-piperkőc pap (Robert Pattinson) vagy az öldöklés kezdeti extázisa után a gyilokpornó-fotók készítésére ráunó pincérnő (Riley Keough) akár külön filmet is megérdemeltek volna. Az újraválasztásáért kepesztő, velejéig aljas seriffről (Sebastian Stan) vagy az Úrral diskurálgató, arcára extázisában pókokat szóró próféta-jelöltről (Harry Melling) nem is beszélve.

Verdikt

Ezért sajnos az átütő atmoszférájú feldolgozás inkább tűnik egy jóval grandiózusabb projekt ha nem is hitvány, de halovány árnyékának, mint egy átgondolt koncepció mentén tető alá hozott kísérletnek. Kár érte: minisorozatként esélyesen a déli gótika egyik gyöngyszemét tisztelhettük volna benne. Így viszont nem több egy sztárokkal gazdagon megfűszerezett, ám remekebbnél remekebb markáns-izgalmas figurát rútul elpazarló, és maga után felemás szájízt hagyó próbálkozásnál.