De vajon miért kezdtek elődeink alkoholizálni? Az egyik lehetséges magyarázatok a kérdésre Robert Dudley dolgozta ki 2000-ben: a „részeg majom”-hipotézis szerint fajunk főemlős elődei kis mennyiségben rendszeresen fogyasztottak alkoholt, amikor túlérett gyümölcsöket ettek. Ezekben ugyanis a vad élesztőgombák tevékenysége nyomán egy természetes erjedési folyamatban cukorból szén-dioxid és etanol képződött.

Elődeinknek Dudley teóriája szerint számos előnye származott az erjedésnek indult gyümölcsök fogyasztásából. Egyrészt ezeket más állatok nem ették, így olyan táplálékforrást jelentettek, amiért nem kellett versenyezni. Másrészt az alkoholnak nagyon magas a tápértéke: adott tömegű etanol majdnem kétszer annyi kalóriát tartalmaz, mint a vele egyező tömegű szénhidrátok. Harmadrészt az erjedés illatát követve őseink olyan, nem feltétlenül erjedt táplálékforrásokra is gyorsan ráakadhattak, amelyeket versenytársaik még nem vettek észre. Végül, de nem utolsó sorban, az alkoholfogyasztás jobb étvágyat generál, vagyis az erjedt gyümölcsöt evők többet ettek társaiknál, így nagyobb energiaraktárakat építettek fel, ami segítette túlélésüket.

Ezen szempontokat figyelembe véve az alkohol kis mennyiségben való fogyasztása valóban evolúciós előnyt jelenthetett elődeink számára. A sűrűn lakott erdei környezetben, ahol minden élőlény az energiában gazdag táplálékokért versengett, a „részeg majmok” ráakadtak egy olyan erőforrásra, amit versenytársaik nem aknáztak ki. Dudley elmélete szerint az alkoholtolerancia 5–23 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki elődeinkben, abban az időszakban, amikor az ember fejlődése még nem vált külön a többi főemlősétől. A kérdéses időszak, a miocén során elképesztően sok főemlős faj létezett a bolygón, így egy kis előny is sokat jelenthetett a többiekkel szemben.

Bár az ember, a gorilla és a csimpánz közös őséről keveset tudni, annyi valószínűnek tűnik, hogy gyümölcsöket fogyasztott. Hogy ezeket enyhén rohadtan is megette-e, azt nem tudni, de a mai főemlősök között igazoltan akadnak olyan fajok, amelyek alkoholt fogyasztanak, akár egészen tömény formában is. A karibi sárgahasú szavannacerkófok például rendszeresen ellopják a turisták által őrizetlenül hagyott koktélokat, és a laborkísérletek alapján 17 százalékuk jobban szereti rummal kevert cukros vizet a sima cukros víznél. Ez azt sugallja, hogy az alkoholkedvelés más fajoknál is egyedi tulajdonság, ami szintén alátámasztja, hogy ha a szeszfogyasztás valamiért evolúciós előnnyel jár, a populációkban működhet a természetes kiválasztódás.

A vizsgálatok alapján számos olyan emlősfaj van, amely az említettnél természetesebb körülmények között sem veti meg az etanolt. A malajziai lajhármakik és más helyi emlősök például erjedt nektárt fogyasztanak, amelynek alkoholtartalma 3,8 százalékig terjedhet. A nyugat-afrikai csimpánzok egy része pedig rendszeresen lopkod a helyi lakosok által a pálmákra felerősített edényekből, amelyekbe az ott lakók az erjedt fanedvet gyűjtik. Mindez azt sugallja, hogy a csimpánzok és az ember közös elődje képes volt alkoholt tartalmazó táplálékot fogyasztani.

A hipotézist genetikai bizonyítékok is támogatják. Bár az alkohol metabolizmusában számos gén szerepet játszhat, egy olyan adaptációt már sikerült azonosítani, amely megmagyarázza szesz iránti rajongásunkat. Egy 18 főemlős fajra kiterjedő vizsgálat során kiderült, hogy az alkohol lebontását az emésztés során megkezdő ADH4 enzim génjének emberekben elterjedt változata egy olyan pontmutációt hordoz, amely 40-szeresére gyorsítja az etanol lebontását. Ezt a mutációt az embereken kívül csimpánzokban és gorillákban is azonosították, ami azt sugallja, hogy közös elődünktől eredhet.