A Mojave-sivatagban élő sivatagi bozótpatkányok halálos méreggel töltik meg gyomrukat táplálkozás közben. A királydinnyefélék közé tartozó kreozót bokor (Larrea tridentata) leveleit fogyasztják, amelyeket azonban toxikus bevonat borít. A gyantaszerű anyag nagyjából száz különböző vegyület keverékéből áll, amelyek közt egyebek mellett megtalálható a nordihidroguarénsav (NDGA) is. Ez utóbbi a laboratóriumi kísérletek alapján egerekben tönkreteszi a májat és a veséket is, a bozótpatkányokat azonban látszólag nem bántja: minden nap annyit kebeleznek be az anyagból, amennyi egy normális egeret elpusztítana.

Kevin Kohl, a Utahi Egyetem kutatója arra volt kíváncsi, hogy vajon az álatok emésztőrendszerében élő baktériumoknak van-e bármi szerepük a látszatra halálos diéta tolerálásában. Ennek tanulmányozásában segítségére volt az a tény, hogy amikor a kreozót bokor a változó éghajlat eredményeként 17 ezer évvel ezelőtt Mexikóból terjeszkedni kezdett, csak a mai Egyesült Államok legdélibb részeire tette be a lábát, vagyis a Mojavét meghódította ugyan, de az ettől északra található, úgynevezett Nagy-medencét nem érte el. Márpedig ezen a területen is élnek bozótpatkányok.

Kohl sikerrel igazolta, hogy a két populáció bélmikrobáinak összetétele valóban eltérő, és ezek a bakteriális közösségek gyökeresen másképpen reagálnak a kreozót mérgének jelenlétére. A nagy-medencei patkányok mikrobái inkább „elhúzódnak” a toxin elől, a mojavei baktériumok ezzel szemben gyarapodásba kezdenek, és olyan géneket aktiválnak magukban, amelyek révén képessé válnak a méreg lebontására.

A következő lépésben Kohl antibiotikummal elpusztította a mojavei patkányok bélbaktériumait, 17 ezer év genetikai adaptálódását téve semmissé ezzel. Az állatok továbbra is képesek voltak megemészteni a normális laboratóriumi tápot, a kreozót levelét fogyasztva azonban gyors súlyvesztésbe kezdtek. A kezelt bozótpatkányok sokkal kevésbé voltak képesek tolerálni a mérget, mint nagy-medencei, épp bélbaktériumokkal rendelkező rokonaik. A szakértő és kollégái ugyanakkor képesek voltak kreozót-fogyasztókká „képezni” a nagy-medencei patkányokat: bejuttatták szervezetükbe a mojavei rágcsálók bélbaktériumait, és onnantól kezdve az előbbieknek nem okozott gondot a cserje levelének megevése.

Kohl alapötlete nem számít újnak, hiszen W. J. Freeland és Daniel Janzen amerikai ökológusok már négy évtizeddel ezelőtt felvetették annak lehetőségét, hogy a növényevő emlősök bélmikrobái fontos szerepet játszhatnak a toxinok lebontásában. Az azóta eltelt években a szakértők több olyan példát is találtak az élővilágban, amely alátámasztja ezt az elméletet.

A rénszarvasok például képesek a rénzuzmó nevű gombafaj problémák nélküli megemésztésére, amely uzninsavat, egy szintén májkárosító hatóanyagot tartalmaz. Bár az állatok nagy mennyiséget fogyasztanak el az anyagból, vizeletükben gyakorlatilag alig találni nyomát annak, így valami lebontja szervezetükben a mérget. A bélbaktériumok ideális jelöltnek tűnnek, de egyelőre senki sem tudja, hogyan is végzik el feladatukat.

Erősebb bizonyítékokkal rendelkeznek a szakértők Közép- és Dél-Amerika kérődző fajaival kapcsolatban, amelyek bakteriális segítséggel bánnak el egy széles körben elterjedt mimózafaj, a Leucaena leucocephala mérgével. A toxin lebontását a Synergistes jonesii nevű baktérium végzi, amelyet felfedezőjéről, Raymond Jones ausztrál kutatóról neveztek el. A folyamat olyannyira bizonyítottnak tekinthető, hogy a helyi állattenyésztők már meg is vásárolhatják az említett baktériumot, amelyet aztán beadagolnak az állatoknak, így azok nyugodtan fogyaszthatják az igen szapora mimóza leveleit.

Az állatok a mikroba elfogyasztása után napokon belül képessé válnak a mimózaméreg megemésztésére, így bizonyosan nem a saját sejtekben lezajló genetikai változásokról van szó, hiszen ezek működésbe lépéséhez több generációnak kellene eltelnie. A szakértők szerint elképzelhető, hogy a vadonban is hasonlóan működhet a dolog, hiszen a bozótpatkányok például rendszeresen elfogyasztják más állatok ürülékét, vele együtt pedig azok bélbaktériumaihoz is hozzájutnak. Ha tehát az állatok egy új élőhelyre kerülnek, elég, ha bekebelezik azon mikrobákat, amelyek már adaptálódtak a környékbeli mérgekhez, így a rágcsálók gyakorlatilag azonnali védettségre tehetnek szert.