Több ezer kilométerrel a lábunk alatt a Föld belsejében valami furcsaság történik. A szakértők többsége úgy gondolja, hogy a bolygó belső magja alapvetően gyorsabban forog, mint az égitest többi része, azonban egy új tanulmány szerint ez a gyorsabb mozgás valamikor az elmúlt évtizedben megszűnt.
A Pekingi Egyetem szeizmológusai a Nature Geoscience című lapban számoltak be az eredményekről, amelyek számos rejtélyre segíthetnek fényt deríteni a Földdel kapcsolatban. Például arra is, hogy a belső mag milyen szerepet játszik a mágneses mező fenntartásában és a bolygó tulajdonképpeni forgási sebességének – és így a napok hosszának – meghatározásában. Legalábbis ezt remélik a szakértők, a belső maggal ugyanis régóta problémák vannak tudományos szempontból annak az adatok alapján ellentmondásos viselkedése miatt.
A szakértők 1936-ban igazolták a belső mag létezését a földrengésekből származó szeizmikus hullámok a bolygó belsejében való terjedése révén. A hullámok terjedési sebességének változásaiból kiderült, hogy a bolygó mintegy 7000 kilométer átmérőjű magjának van egy szilárd, főként vasból álló közepe, amelyet egy folyékony, vasból és más elemekből álló burok vesz körül. Ahogy a külső magból származó vas megszilárdul a belső mag felszínén, megváltozik a külső, folyékony rész sűrűsége, és a teóriák szerint ennek nyomán fejlődnek és maradnak fenn a Föld mágneses mezőjét fenntartó, kavargó áramlatok.
A folyékony külső mag gyakorlatilag leválasztja a 2400 kilométer átmérőjű belső magot a bolygó többi részéről, így a belső mag a saját tempójában foroghat. 1996-ban egy kutatócsoport arról számolt be, hogy az 1960-as évek óta mért földrengésadatok elemzése alapján úgy tűnik, hogy a belső mag gyorsabban forog, mint a bolygó köpenye, vagyis a Föld külső magon kívüli rétege.
Későbbi vizsgálatok finomították ezen „szuperrotáció” vonatkozó becsléseit, és arra a következtetésre jutottak, hogy a belső mag évente körülbelül egy tized fokkal fordul többet, mint a köpeny. Ezzel a modellel azonban nem mindenki ért egyet. A szakértők egy része úgy gondolja, hogy a szuperrotáció nem egyenletes és nem is állandó jelenség, vagyis néha van, máskor nincs. Másik pedig úgy vélik, hogy a szuperrotáció egyáltalán nem létezik, és a földrengések terjedési különbségeit a belső mag felszínén bekövetkező fizikai változások okozzák.
Tavaly júniusban egy kutatócsoport újabb problémát tárt fel a forgási sebességekkel kapcsolatban. Az 1969-es és 1971-es amerikai kísérleti atomrobbantások által keltett rengéshullámok adatait alapján arról számoltak be a kutatók, hogy az említett években a Föld belső magja „szubrotált”, vagyis lassabban forgott, mint a köpeny, és csak 1971 után gyorsult fel és kezdett szuperrotációba.
A legújabb vonatkozó vizsgálatot olyan kutatók jegyzik, akik említett kutatások közül többen is részt vettek. A szakértők most azt állítják, hogy a belső mag és a köpeny közti rotáció 2009 körül kiegyenlítődött, vagyis a különböző rétegek ekkor egyforma sebességgel forogtak. A szakértők az 1995–2021 közötti földrengéseket vizsgálták, és a szuperrotáció megszűnését a Föld több különböző pontjáról származó adatokkal támasztották alá, ami meggyőzővé teszi, hogy a mérések valóban az egész magra érvényesek, és nem csak valamiféle helyi anomáliáról van szó.
Az adatok arra utalnak, hogy a belső mag jelenleg akár vissza is tolódhat a szubrotáció irányába, vagyis „lemarad” a köpenyhez képest. Ha ez így van, akkor valószínűleg valami történik a belső mag forgását befolyásoló mágneses és gravitációs erőkkel is, és közben a földi mágneses mező is befolyásolódik a mag változásai által. Hogy ezek a folyamatok pontosan hogyan függnek össze, azt egyelőre nem tudjuk, de most, hogy a zajló változás közben sikerül megfigyelni a magot, talán fény derülhet erre is.