Az elméleti modellek szerint, ha egy csillag egy fekete lyukkal vagy egy neutroncsillaggal egyesül, először egy ledobja külső rétegeit, majd amikor a rendkívül sűrű objektum belezuhan a magjába, szupernóvává válik, ami az univerzum legnagyobb energiájú jelenségeinek egyike.

De hogy történhet ilyesmi? A világegyetem csillagainak nagyon nagy része kettős vagy többes rendszerek tagja, amelyekben két vagy több csillag kering egymás szoros közelségében. Vegyünk egy ilyen, kettős rendszert, amely a Napnál legalább 20-szor nehezebb csillagokból áll. Ha az egyik csillag nehezebb a kettő közül, az hamarabb fog kifogyni az üzemanyagból. Ennek nyomán először szuperóriás csillaggá fúvódik fel, majd magja összeomlik és szupernóvává válik. A robbanás nyomán egy rendkívül sűrű objektum, egy neutroncsillag vagy fekete lyuk marad vissza: egy olyan, mindössze pár kilométer átmérőjű égitest, amely a Nap tömegének dupláját vagy többszörösét tartalmazza.

Idővel aztán a másik csillag is elkezd kifogyni a fúziós üzemanyagból. Amikor felfúvódik, a szupersűrű kísérő a másik csillag anyagán belülre kerülhet, ha kellően közel helyezkedik el ahhoz. Innentől kezdve a kísérő pályájáról kibillenve, a korábbinál sűrűbb anyagban haladva elkezd zuhanni a mag felé. Menet közben felkavarja a nagyra nőtt csillag anyagát, amire ez ledobhatja külső rétegeinek egy részét.

Amikor a sűrű égitest eléri a magot, a fekete lyuk elkezdi magához szívni annak anyagát. Az anyagból rendkívül forró korong formálódik a sűrű égitest körül, és ebből összetett folyamatok során poláris anyagsugarak is létrejönnek, amelyekben az anyag közel fénysebességgel száguld. A nyalábok a felfúvódott csillag anyagába csapódva rövid, de nagyon erős robbanásokat okoznak, amelyek rendkívül fényesek a nagy energiájú (pl. röntgen-) tartományban.

A fekete lyuk intenzív gravitációja idővel megbontja a mag integritását, amely egy hatalmas energiájú eseményben felrobban. Az ennek során kidobódott anyag óriási sebességgel csapódik bele a korábban levetett gázburokba, ami intenzív rádiósugárzással jár együtt. A mag maradványa végül szintén összeomlik, és egy újabb rendkívül sűrű égitest keletkezik. A rendszerből két pici, sűrű, halott égitest marad hátra, amelyek egy gyorsan táguló, fénylő gázfelhőben keringenek.

A VLASS nevű égboltfelmérési program adatait elemző csillagászok úgy döntöttek, hogy megpróbálnak ilyen események nyomaira akadni a hatalmas adathalmazban. Fényes rádiófelvillanásokat kerestek a közeli galaxisokban, és találtak is egyet az SDSS J121001.38+495641.7 katalógusjelű törpegalaxisban. A jel ahhoz hasonlított, mint amit a folyamat végén vártak, amikor a robbanás során kirepülő anyag beleütközik a korábban kibocsátott gázburokba.

A rendszert aztán a Keck távcsövekkel is megvizsgálták, és meleg hidrogéngázt azonosítottak a jel forrásának helyén, ami szintén megfelelt a modelleknek. A gázfelhő a Napnál 100 ezerszer fényesebben ragyog. De ez még nem minden: az archív adatokat vizsgálva a szakértők rájöttek, hogy a Nemzetközi Űrállomás MAXI nevű detektora 2014. augusztus 14-én erős röntgenkitörést érzékelt – pontosan ennek a galaxisnak az irányából. A kitörés nagyjából 15 másodpercig tartott, és a Nap energiájának 10 billiószorosa szabadult fel közben.

Mindez együttesen a modellekhez meglepően hasonló képet vázol fel: a csillag felfúvódott, a körülötte keringő sűrű objektum pár száz év alatt elérte a magot, közben felkavarva a csillag anyagát, aztán széttépte a magot, és röntgensugárzást generáló nyalábokat „növesztett”. Végül a mag felrobbant, óriási mennyiségű anyagot hajítva kifelé, amely beleütközött a korábban levetett gázburokba, felizzítva azt is.

Hogy valóban így történt-e, az persze még nem igazolt, hiszen más magyarázatok is lehetnek az észlelési adatokra. De tény, hogy a látottak nagyon jól illeszkednek az elméleti modellekre, így érdemes lehet további vizsgálatoknak is alávetni a rendszert, illetve más, hasonló jeleket keresni a kozmoszban.