A ritmusjátékok ugyan kevésbé hódítanak teret a videojátékok piacán, ismertségükre azonban nem lehet panasz. A „szőnyeges” Dance Dance Revolutionról ugyanúgy szinte mindenki hallott már, mint a Guitar Hero / Rock Band sorozatról vagy a Beat Saberről és az is elég valószínű, hogy egyikükkel-másikukkal játszottunk is már. Ha kisebb címeket is említeni akarunk, a Sayonara Wild Hearts ugyanúgy szóba kerülhet, mint a régebbi Patapon sorozat, ami önmagában zseniális apróság volt Playstation konzolokra. Vagyis a zene és a ritmus nem ismeretlen terület a játékok terén sem, viszont a metálzene és az FPS szerelemgyerekére ezeddig várnunk kellett és a legközelebbi hasonlóságot a Doom hozta el, aminek zenéje tökéletesen illett a játékon belüli mészárláshoz és hangulathoz.
A Metal: Hellsinger egy lépéssel tovább megy ezen a vonalon, ugyanis a zene, a lövöldözés és az ellenségek kiiktatása mellett a ritmus is tényleges része lett a játékmechanikának. Az alapritmus nem csak azt befolyásolja, hogy mennyit sebzünk, de a pontszámunkat és a kombó szorzónkat is növeli, ez pedig két dologhoz vezet. Az egyik, hogy egyre magasabbra mászunk a ranglétrán és ellenségeink ezáltal hamarabb elhullanak.
A másik és talán a leglényegesebb, hogy a kezdeti alapritmust lassan a kombó szorzójának növekedésével felváltja a hangszeres zene, bekúszik a dallam és a maximumot (16x) elérve bekapcsol a hangsáv is. Hihetetlenül hangulatos maga a zene már a kezdetektől, de a teljes élményhez elengedhetetlen, hogy az énekhangot is hozzácsapjuk a gyilkolászáshoz, miközben egyre mélyebbre merülünk a Pokol bugyraiban.
Nem kisebb nevek szerepelnek a dalok énekesei között, mint a Dark Tranquillity, Lamb of God, Jinjer vagy az Arch Enemy frontemberei és ez a 15 dal direkt a játékhoz készült, vagyis nem kölcsönvett darabokról van szó. Külön érdekesség, hogy modokkal jazz, k-pop vagy rapzenére is lövöldözhetünk, a lényeg, hogy a játék és a zene jól össze legyen párosítva.
Sokaknak talán a hangulat megölését jelenti vagy épp szentségtörés, lecserélni a metálzenét, ami a játék eredeti „hangja”, de a készítők azért adtak hozzá hivatalos segítséget, mert a lényeg a játékélményen van szerintük és azon, hogy a határok kitolhatóak legyenek. Az eredeti hangzásvilág a metál marad, ezen belül is főként a melodikus death metál vonala és már az első pályán Mikael Stanne hangjára zúzni, fenomenális.
A történet szerint a Pokolból való kitörésre készülünk évezredek óta és az ott lakó erők ezeddig sikeresen meghiúsították ezen próbálkozásainkat. A legfelső, nagybetűs Ördög, The Red Judge néven, vasököllel utalja birodalmát és mi anomáliának számítunk. Nevünk „The Unknown” nem csak arról szól, hogy ismeretlen veszélyt jelentünk az eddig fennálló „rendre”, de arról is regél, hogy a démonok képessége, névadás terén nem éppen kiemelkedő.
Világról világra vándorlunk, hogy a The Red Judge aspektusaival megküzdve elérjük a végcélt, ami a bosszú. A pusztításban egy ősi koponya Paz is mellénk szegődik, aki a helyszínekről és a múltról is mesél. Ezért a narrációért pedig nem más felelős, mint Troy Baker és akinek esetleg nem mond a neve semmit, az ezt a listát végig böngészve hamar rájön, hogy szinte biztosan találkozott már a hangjával.
Fegyvereink a klasszikusnak mondható vonalat követik. Lesz kardunk, tüzet lövő koponyánk, akimbo pisztolyunk, de magunkhoz veszünk egy shotgunt, számszeríjat és még sok egyéb eszközt is. Eltérés a szokásos FPS keretekhez képest, hogy nem vihetünk mindent magunkkal a pályákra, tehát jól meg kell gondolnunk, hogy milyen ellenségek ellen és milyen taktikával készülünk.
Emellett kihívások (Torment) is várnak ránk, amiben egy specifikus célt kell elérnünk (pl. 50 ellenség megölése bizonyos idő alatt vagy killekért kapott idővel gazdálkodva), hogy különféle rúnaköveket szerezzünk meg, a Pokol korábbi hatalmasai erejének maradékaként – ezek aktív és passzív buffok lesznek, amik tovább növelik taktikai lehetőségeinket.
Hibátlan játék nincsen és ez sem kivétel: belefuthatunk kombót, hit streaket és bossfight mechanikákat érintő bugokba, de egyik sem halálos (nagyon). Ezzel együtt a Metal:Hellsinger üde színfolt a játékok között és igaz, hogy a BPM – Bullets Per Minute 2 éve ugyanezzel a stílussal kísérletezett, ő még csak az alapokat tette le ahhoz, amit most a M:H meglépett.
Nem csak az PFS/Ritmus összeolvasztása lett ismét szerencsés elegy, de sikerült minőségi zenéket és egy izgalmas történetet is mögé rakni. A pályák, az ellenségek és a grafika nem lesz évtizedek múlva is emlegetve, de a hangulata és a tényleg a legjobb értelemben vett Doom-hoz való hasonlóság úgy vélem igen.
