Nap mint nap különféle útvonalakat teszünk meg szinte gondolkodás nélkül. De honnan tudjuk, hogy a munkahelyünkhöz képest hol van az otthonunk vagy a bolt? Mi alapján tájékozódunk? Jól felismerhető tereptárgyak vagy esetleg a nap segít ebben? A Psychological Science egy most megjelent tanulmányának eredményei magukat a szerzőket is meglepték. A tübingeni Max Planck Institute für biologische Kybernetik kutatói a vizsgálatok alapján azt állapították meg, hogy lakóhelyünk és környéke térképszerű formátumban raktározódik el az agyunkban, egy olyan térképről van szó ráadásul, amely északi tájolású. Legalábbis ‒ mondják a kutatók ‒ biztosan igaz ez a nyugati társadalmakban, ahol a térképeket északra tájolják, és az emberek ismerik és használják is ezeket.

Többféle elmélet van az emberi tájékozódás működéséről: Egyesek szerint a környezeti tényezők (templomtorony, vasúti töltés), valamint az adott terepen szerzett tapasztalataink (lakásunk helye hozzánk képest) alapján alkotjuk meg személyes vonatkoztatási keretünket a világról, és ezekhez képest határozzuk meg benne pillanatnyi helyzetünket. Mások úgy gondolják, hogy a pillanatnyi helyünk határozza meg haladási irányunkat, vagyis utcák mentén gondolkodunk a tájékozódásban. Mindkét teória alapján igaz, hogy minél távolabbi cél felé igyekszünk, annál nehezebben lőjük be annak pontos irányát, és annál nagyobb eséllyel tévedünk el.

A tübingeni kutatócsoport eredményei nem ezeket az elméleteket támasztják alá. Kísérletük során 26 helyi lakost, akik legalább két éve a városban éltek, helyeztek egy virtuális környezetbe oly módon, hogy egy olyan széken ültek, amelyet nem tudtak forgatni. A terep a város háromdimenziós modellje volt, és pillanatnyi helyzetükben csak közvetlen környezetüket láthatták, minden mást sűrű köd takart. A kísérletvezetők arra kérték a résztvevőket, hogy mutassák meg egyes jól ismert helyek irányát ‒ például az egyetem főbejáratát vagy a tűzoltóságot. A helyszínek változtak, és az irány is változott, amely felé a résztvevők ülő helyzetükben néztek. Hatvan különböző helyszínről három tereppont irányát kellett megmutatniuk, majd arra kérték őket, hogy rajzoljanak egy térképet a városról és jelöljék be ezen a kérdezett pontokat is.

A résztvevők különféle tájolású térképeket rajzoltak ugyan, de mindenki akkor teljesített a legjobban, amikor észak felé nézve kellett az irányt meghatároznia, és minél inkább eltért a „tájolásuk” ettől az iránytól, annál rosszabb eredménnyel tájékozódtak. A kutatók ebből arra következtettek, hogy mindannyiuk fejében egy északi tájolású Tübingen-térkép van, amelyet a városban töltött éveik során „állítottak össze”.

A szakértők szerint a térképen gondolkodás kognitív lustaságunk eredménye, mivel ha csak tereppontok alapján próbálunk navigálni, nagyon sok dolgot kell elhelyeznünk egy adott referenciakeretbe: az utcák irányát, a tereppontokat, amelyekre ahogy haladunk folyamatosan változik a rálátásunk stb. Ezzel szemben, ha térképben gondolkodunk, minden eleve egyetlen keretbe van helyezve, nem kell azzal foglalkoznunk, hogy miket látunk út közben, ha tudjuk, hogy második utcán balra, majd a harmadikon jobbra kell mennünk.

A szakértők elképzelhetőnek tartják, hogy a GPS túlzott használata előbb utóbb eltörli ezeket a térképeket az agyunkból. Ennek az a veszélye, hogy ha esetleg a szerkentyű nem működik, semmiféle tájékozódási alapja nincs az embernek, teljesen elveszettnek érzi magát. Az ilyen helyzetek elkerülésének legjobb módja, ha nem mondunk le teljesen a térképek használatáról, tanulmányozzuk ezeket indulás előtt, meg fogunk lepődni milyen nagy hatékonysággal képes agyunk a térképi információkat hasznosítani.