A Szaturnusz gyűrűrendszeréről az első közeli felvételeket a Pioneer- és a Voyager-űrszondák szállították, majd nem olyan régen a NASA Cassini szondája vizsgálta meg testközelből a gyűrűket, több mint egy évtizedet töltve az óriásibolygó és holdjai rendszerében. A Cassini pályafutása egyik utolsó manővereként a bolygó és a gyűrűk közti résen is átrepült, rendkívül értékes adatokat gyűjtve menet közben.
A rengeteg új információ ellenére azonban azt a mai napig nem tudjuk, hogy a Szaturnusz gyűrűi ősi és maradandó vagy fiatal és átmeneti képződmények. Az alapprobléma az, hogy a gyűrűk korát közvetlenül nem tudjuk mérni, így a szakértők azok tömegéből, színéből és összetételéből próbálnak erre következtetni, az eltérő megközelítések azonban nagyon eltérő korokat adnak.
Amit biztosan tudunk a gyűrűrendszerrel kapcsolatban, az a következő: A gyűrűk össztömege 1,5x1019 kg, ami nagyjából 40 százaléka a Mimas nevű, 400 kilométer átmérőjű hold tömegének. A gyűrűk anyaga döntően tiszta vízjég: ezek 95 százalékban vízből, 5 százalékban pedig por és fém törmelékéből, porából állnak. A jól látszó, sűrű anyagú belső gyűrűk a bolygó egyenlítői felhőitől 7000 kilométerre kezdődnek és 80 ezer kilométerre nyúlnak, vastagságuk pedig helyi szinten 10 méter és egy kilométer között változik. (Az alábbi videót Kevin M. Gill készítette a Cassini 2009. júliusi felvételei alapján, érdemes megnézni, hogy képet alkothassunk arról mennyire hatalmas, mégis törékeny szerkezetű a gyűrűrendszer.)
A gyűrűk korának meghatározásához a szakértők elsősorban is azt próbálják vizsgálni, hogy milyenek lehettek a gyűrűk régen, és milyen folyamatok nyomán, mennyi idő alatt nyerték el mai formájukat. Ahogy a gyűrűk részecskéi ütköznek egymással és gravitációsan hatnak egymásra, a gyűrűknek elvileg egyre inkább szét kellene terülniük, míg gyakorlatilag szétfoszlanak. A gyűrűk színének ugyanakkor egyre sötétednie kellene, ahogy több por hullik ezekbe, csökkentve a jég fényességét.
Hogy ezen megközelítések alapján mennyi idő alatt nyerték el a gyűrűk mai formájukat, azzal kapcsolatban eléggé megoszlanak a vélemények. Egyes modellek szerint a gyűrűrendszer egyidős a Szaturnusszal, és mindig is ott volt a bolygó körül, amióta az létrejött. Ezt alátámasztja a gyűrűk nagy tömege, hiszen azok a bolygó keletkezését követően csak egy Mimashoz hasonló méretű hold vagy üstökösmag totális pusztulása nyomán formálódhattak volna, egy ilyen esemény bekövetkeztének statisztikai valószínűsége viszont elenyészően alacsony.
Másrészt viszont a gyűrűk még mindig léteznek, holott más kutatók szerint egy ilyen konstrukció hosszú távon nem maradhat stabil. Ezt a vélekedést megerősíti, hogy színük alapján a gyűrűk igen fiatalok: nagyon jól visszaverik a fényt, mivel az ezeket alkotó vízjég alig szennyeződött porral, holott egy idős gyűrűrendszer esetében sokkal sötétebb színeket várnánk. A fényvisszaverőképesség alapján a kutatók a gyűrűk korát 100 ezer és 1 milliárd év közöttre teszik.
A két irányvonal között egyelőre nem sikerült konszenzust találni. Lehetséges, hogy a gyűrűk valóban ősiek, csak modellek rosszul becsülik meg ezek hosszú távú viselkedését. Az is lehet, hogy fényességük oka, hogy valamilyen folyamat újra és újra megfiatalítja anyagukat. És persze az is lehetséges, hogy a gyűrűk valóban nagyon fiatalok. Valódi választ a kérdésre a szakértők szerint várhatóan csak akkor remélhetünk, ha egy olyan szondát küldünk a Szaturnuszhoz, amely célzottan és hosszú távon vizsgálja a gyűrűk és a bolygó kapcsolatát.
