Csak egy paraszthajszál
Belegondolni is félelmetes, hogy a kétpólusú világrend fennállása során hányszor is kerültünk közel egy, jó eséllyel az emberi faj kipusztulásával járó háborúhoz. 1967. május 23-án egy, a NORAD, azaz az észak-amerikai légvédelmi parancsnokság több radarját is megzavaró napkitörés idézett elő pánikot. Kizárólag a gyors információáramlásnak volt köszönhető, hogy az illetékesek nem adtak utasítást az atombombákkal felszerelt, ellencsapásmérő repülőgépek bevetésére. 1979. november 9-én az egyik komputerbe betöltött tréning-szituáció fagyasztotta meg a szervezet szakértőinek ereiben a vért, mert úgy tűnt, hogy a szovjetek kétszázötven rakétát lőttek ki a hazájukra. Míg 1983. szeptember 26-án egyedül Sztanyiszlav Petrov alezredes logikája és higgadtsága mentette meg a világot. A remek helyzetfelismerő-képességgel megáldott tiszt ugyanis abból indult ki, hogy a védelmi rendszer által jegyzett öt rakéta túl kevés ahhoz, hogy valódi támadásról legyen szó. Elvégre, milliárdok életét megkímélő érvelése szerint az ellenség egy meglepetésszerű offenzívánál ennek a sokszorosát vetné be, ergo alighanem a masinák hibásodtak meg.
A hosszú évtizedeken keresztül acsarkodó-fenekedő nagyhatalmak végső, apokaliptikus rémlátomásba illő leszámolása így szerencsére elmaradt. De a Szovjetunió felbomlása óta rengetegen játszottak el azzal az ötlettel, hogy mi lett volna, ha a felek egymásnak esnek. A tehetségüket legutóbb a Call to Arms-szal bizonyító Digitalmindsoft munkatársai is fantáziát láttak a témában – ám valami félresiklott, egyetlen kurta perc alatt romba döntve hosszú esztendők alatt felépített renoméjukat.
Felemás kezdetek
Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy már a nyitóképernyő is előrevetíti, hogy veszett-vad vigasságtól nem ugrik majd meg drámaian az endorfinszintünk, és akkor járunk el a legjobban, ha visszakérjük a pénzünk. Mivel a főmenüben a hangulatot megalapozandó, a fejlesztők esdeklő bocsánatkéréseit olvashatjuk. Holott ez nagyjából-egészében olyan hatást kelt, mintha egy étterembe belépve egy illedelmes pincér arról biztosítana bájos-becsületes félmosollyal, hogy már nem szolgálnak fel döghúst. Emellett az is elültetheti bennünk a kétely gyorsan terebélyes fákká cseperedő magvait, hogy a friss-ropogós program közönsége csúcsidőben sem haladja meg a százötven főt.
Ha azonban a legfeljebb egy ransomware-fenyegetéssel tovább rontható első benyomásra fittyet hányva megkezdjük az ismerkedést a játékkal, és a kampányt választjuk, rosszkedvünk egy kicsit tovaszáll. Megannyi, más-más besorozási költséggel bíró osztagból válogathatjuk össze három divíziónkat, és bár a mesterlövészekhez hasonló specialistákat külön meg kell nyitnunk, panaszra nincs okunk. Tankokat, teherautókat, APC-ket, ejtőernyősöket, egyszerű bakákat, mérnököket, szanitéceket és még megannyi egységtípust tömörítő csapatok közül mazsolázhatunk. Statisztikáik elemzése remek szórakozás a számok szerelmeseinek, és az is pazar agytorna, hogy mire mennyit költsünk, vagy, hogy hogyan vonuljanak fel az egyes alakulatok. Hiszen nem csak arra kell ügyelnünk, hogy ne költsünk többet a megengedettnél: a maximális létszámkorlátra és a más-más szituációkban taroló profik okos vegyítésére sem árt figyelnünk.
Játékmenet? Ugyan már!
De sajnos előbb-utóbb óhatatlanul akcióba kell lendülnünk, és döbbent hitetlenkedéssel ébredhetünk rá, hogy a nagy garral beharangozott, az idézőjelet joggal megérdemlő „dinamikus kampány” az évezred legaljasabb marketingtrükkje. Történet nincs: nem tudjuk, hogy mi lobbantotta lángra a viszálykodás parazsát. Felvezetésnek is híján vagyunk: a gép kisorsol egyet az öt, fantáziátlanabbnál fantáziátlanabb térképből, aztán a folyamatosan gyűlő pontokból aktiválható seregeket bevetve, stratégiai jelentőségű területek elfoglalásával biztosíthatjuk a diadalunk. Majd ez ismétlődik. A képlet pofonegyszerű. Ha többször nyerünk az ellenfelünknél, akkor büszkék lehetünk magunkra, ellenkező esetben viszont a vesztesek keserű kenyerét kell majszolnunk. Vagyis zéró atmoszférájú gyorscsaták a nevetségesen szűkös pályakínálat miatt bő egy óra után ellaposodó, szellemtelen katyvaszával szúrják ki a szemünk.
Ez pedig akkor is megpecsételné az alkotás sorsát, ha a rettenetes mesterséges intelligencia nem azzal kívánná ellensúlyozni kóros kreténségét, hogy a miénknél háromszor-négyszer nagyobb-erősebb hordával ront ránk. Sokkoló, ahogy a katonák hébe-hóba libasorban szaladnak a páncélosok felé, mit sem törődve azzal, hogy pár méter megtétele után megspórolják a zsoldjukat az államkincstárnak. Ám attól is heveny idegroham vehet rajtunk erőt, ha a felfegyverzett járgányok az út kellős közepén leparkolva kezdik el osztani az áldást, és természetesen kooperációnak se híre, se hamva. Mennek-lőnek, ennyi a tudományuk, a egy tereptárgy kikerülése nekik már Patton vagy Rommel legvadabb álmain túltevő, rafinált huncutság.
A multi persze javíthatna a helyzeten. De a szabad szemmel alig látható felhasználóbázisnak hála, egy, a káosz sötét démonjainak tett kecskeáldozat, vagy elsőszülöttünk lelkének felajánlása sem garantálja, hogy meg tudunk mérkőzni másokkal.
Minek nevezzelek?
A Men of War: Assault Squad 2 - Cold War tehát egy jóindulattól függően 30-39 százalékot érő RTS. Egy platformot tévesztett mobilos semmiség, melynek az egyetlen sansza a halhatatlanságra az, ha a lexikonok a hivatalos képernyőmentésekkel kezdenék illusztrálni a kontár kifejezést definiáló szócikket.
Ráadásul további, súlyosbító körülmény, hogy egyrészt a készítők kvázi működésképtelen állapotban dobták piacra művüket. Másrészt még arra sem vették a fáradtságot, hogy elvégezzék a házi feladatukat, ezért az első pár nap során egymást érték a hajmeresztően igénytelen anakronizmusok és következetlenségek. Az éra ikonikus gyilokszerszámainak nyomuk sem volt: az amerikaiak M1 Garanddokkal indultak megritkítani a vörösöket, és az orosz bakák özönvíz előtti SVT-40-eseket vagy DP 27-golyószórókat szorongatva várták az imperialistákat. A témában kevésbé járatosak kedvéért: ezek a készségek elviekben előfordulhattak ekkoriban, ám javukat már nem sűrűn alkalmazták. Az USA karabélyát és a Degtyaryovot az ötvenes évektől kezdve cserélték le, míg az szovjet puskát nem sokkal a második világégés után szorította ki az SKS és az AK-47-es. De a járművek terén sem volt jobb a helyzet. Az M4A4 Sherman-t az Egyesült Államok soha, egyetlen nyomorult percig sem használta csatatéren: főleg a briteket látták el vele. Az ehhez hasonló húzások értelemszerűen iszonytató haragra gerjesztették a bepalizott vásárlókat. Semmi meglepő sincs abban, hogy a startot követően a Steam-es értékelése 8-12% között ingadozott, és mostanra sem hágott sokkal magasabbra.
Azaz közel példátlan konszenzus született arról, hogy a primitív fiaskó élvezeti értéke konvergál a végbélnyíláson keresztül elvégzett foggyökérkezeléshez. Illetve, ha egy dél-amerikai junta fogságába esünk, és előzékeny hóhérmesterünk felajánlja, hogy vagy kikaparja a májunk egy csilibe mártott, rozsdás kanállal, vagy ezzel a rettenettel kell játszanunk, ne sokat teketóriázzunk. Könnyű szívvel intsünk búcsút a legnagyobb mirigyünknek, mert a másik alternatívával ezerszer rosszabbul járunk. Nem véletlen, hogy a Digitalmindsoft tagjai feltétel nélkül kapituláltak, és egy garázsvásáron vett, a témával ismerkedőknek szánt, alapfokú PR-szakkönyv legolcsóbb frázisait pufogtatva nem győznek hálálkodni a visszajelzésekért. Egyben letették a nagyesküt, hogy kijavítják a pontatlanságokat.
Ez egyébiránt részben meg is történt. A hitelességet aláásó anomáliák ahogy jöttek, úgy el is tűntek, de az emberben mégis ott motoszkál a kisördög. Mennyire hihető, hogy egy a huszadik század konfliktusaira specializálódó stúdió ekkora bakot lőjön? Egyben megeshet-e, hogy a cégnél abban reménykedtek, hogy pusztán a patinás széria címe is elég lesz a sikerhez, és egy villámgyorsan tető alá hozott, fapados borzalommal is megkopaszhatják a rajongókat? Továbbá mennyire életszerű, hogy az ágazat veteránjai őszintén rácsodálkoznak arra, hogy ha röhejesen kevés pályán küzdhetünk egy földhülye mesterséges intelligencia ellen, a hidegháborúhoz nem illő arzenállal, akkor elmarad a diadalmenet? Netán csupán a nevüket adták a projekthez, és sebtiben összeverbuvált, Zs-listás antitalentumokra bízták az érdemi munkát?
Végkövetkeztetések
A válaszokat esélyesen soha nem fogjuk megtudni. Ám ha a korábban részletezett gyengeségeket és igénytelenül „kidolgozott” elemeket vesszük alapul, nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy egy akkurátusan kitervelt, pofátlan lehúzási kísérlettel állunk szemben. Akár így van, akár nem, egy dolog biztos. A széria legújabb képviselője még az örvendetes korrekció után sem üti meg azt a szintet, hogy érdemes legyen rá kiadnunk hétezer-négyszáz, vérrel-verítékkel megkeresett forintot.
