Nyolcszáz évvel ezelőtt egy óriási vulkánkitörés nyomán elképesztő mennyiségű hamu, kén és habkő került a légkörbe. Az esemény az egész bolygó időjárására kihatott, és az egyik legnagyobb (vagy a legnagyobb) kitörés volt az elmúlt 7000 évben. A kitörés nyomai világszerte megtalálhatók a talaj- és jégrétegekben, a sarkoktól az egyenlítőig.

Hogy melyik vulkán tört ki, az azonban évtizedek óta vita tárgyát képezi. Az utóbbi évek kutatásai aztán egyre inkább a Szamalasz nevű, indonéziai tűzhányó felé mutatnak, amely a Lombok nevű szigeten található. A katasztrofális kitörésre a legerősebb bizonyítékok jégmintákból származnak. Az északi és a déli sarkvidékről vett furatmintákban egyaránt gazdag szulfátlerakódások vannak az 1256–58-as rétegekben. És a jégben feltárt mennyiségek alapján az is igen valószínűnek látszik, hogy a kitörés nyolcszor nagyobb erejű volt a Krakatau 1883-as kitörésénél, és kétszer olyan erős, mint a Tambura 1815-ös kitörése.

A vonatkozó legmeggyőzőbb és legátfogóbb kutatás keretében radiokarbonos kormeghatározással, fák évgyűrűinek vizsgálatával, vulkanikus lerakódások geokémiai vizsgálatával és régi történeti források elemzésével igyekeztek a szakértők meghatározni, hogy pontosan hol történhetett a kitörés, és mennyire volt hatalmas. A történeti források, köztük a Babad Lombok nevű, pálmalevelekre írt visszaemlékezés részletesen beszámol a Szamalasz kitöréséről. A tűzhányó ma a Rindzsani-hegy részét képezi, amely 3700 méter magas. Utóbbi ma is aktív, utoljára az 1990-es években pordukált kisebb kitöréseket, de bármikor bekövetkezhet egy újabb vulkanikus esemény.

A Babad Lombok szerint a kitörés a 13. század közepén vagy végén következett be, ami összecseng a jégminták adataival. 1258-ban az északi féltekén szokatlanul hideg volt a nyár, az évszakot erős esőzések kísérték, ami egész Európában jelentős terményveszteségekkel járt. Ez szintén összhangban van egy nagyobb kitöréssel: a vulkánból távozó apró részecskék a sztratoszféráig emelkedve korlátozták a légkörbe jutó napfény mennyiségét, ami alacsonyabb hőmérséklettel járt. Szintén meggyőző bizonyítéknak tűnik, hogy világszerte találtak ebből az időszakból vulkáni eredetű, kisebb kőzeteket. Az, hogy az ilyen leletek hasonlóan oszlanak el az északi és a déli féltekén, azt jelzi, hogy a vulkán az egyenlítő környékén lehetett.

Feltételezve, hogy a Babad Lombok valóban azt a katasztrofális kitörést írja le, amelyről a geológiai bizonyítékok tanúskodnak, a szakértők megvizsgálták a Szamalasz kalderáját és annak környékét is. A régióban 1257-re datált, égett famaradványokat azonosítottak, és a kérdéses dátum utáni időszakban nem találták nyomát fiatal fáknak. Ez is azt jelezheti, hogy óriási kitörés döntötte romba a környéket.

A régióban egyébként mindenhol tefra, vagyis vulkáni hamu lerakódásai figyelhetők meg, és az ezekben talált üveg nagyon hasonló összetételű, mint a jégmintákból előkerült lerakódások. A környékbeli lerakódások feltérképezése alapján a becslések szerint akár 7,5 köbkilométernyi, vagyis 7 milliárd tonna hamu is elhagyhatta a vulkánt a kitöréskor. Ez ráadásul csak az a mennyiség, amely rövidesen le is hullott. A kitörés kapcsán készült modellek szerint a vulkán az események előtt 4200 méter magas volt, kúpja azonban a kitörés során összeomlott. Mindent összevetve a szakértők szerint az események során akár 40 köbkilométernyi anyag is kidobódhatott a légkörbe. A sötét hamufelhő akár 43 kilométerig felemelkedhetett, majd a szemcsék még magasabbra is felsodródhattak. A felhő több száz kilométeres távolságból is látszódott.

Az esemény összességében 7,0-s értékű lehetett a vulkáni események logaritmikus skáláján, ahol a Szent Ilona 1980-as kitörése 5-ös erősségűnek számít, a Yellowstone-kalderát létrehozó, 600 ezer évvel ezelőtti szuperkitörés pedig 8-as erejűnek. Vagyis a Szamalasz kitörése az elmúlt 12 ezer év legjelentősebb vulkáni eseménye lehetett.

A kitörés katasztrofális volt a régióban. A lomboki királyság fővárosa, Pamatan megsemmisült, olyannyira, hogy még nem sikerült megtalálni a nyomait. Ha egyszer meglesz a település, valószínűleg egy Pompejihez hasonló lelőhelyre lehet számítani. A tengervízzel találkozó magma gőzrobbanásával rengeteg habkő és egyéb kőzet került a levegőbe, amelyek több száz kilométerre is elrepültek. A forró hamut és gázokat tartalmazó piroklasztikus áradatok pedig több száz kilométeres per órás sebességgel indultak útnak, mindent letarolva maguk előtt. A Lombokon vizsgált egykorú lerakódások vastagsága eléri a 35 métert.