Az év elején megjelent egy tanulmány, amelynek szerzői – David Kroodsma, a Global Fishing Watch (GFW) kutatója és társai – azt állították, hogy a földi óceánok 55 százaléka áll halászat alatt, ami négyszer akkora, mint a mezőgazdasági művelésbe vont szárazföldi területek nagysága. A publikációról széles körben beszámoltak a különböző sajtóorgánumok is, gyakran úgy vezetve be az eredményt, hogy az óceánok több mint felén ipari halászat folyik. (Még rosszabb esetben pedig úgy, hogy az óceáni halak több mint felét halásszák le.)
Ricardo Amoroso, a Washington Egyetem kutatója, aki szintén a globális halászati tevékenység hatásait próbálja felmérni, azonban saját adataiból kiindulva nagyon meglepőnek találta az 55 százalékos eredményt. Így kollégáival maguk is elemezték az eredeti vizsgálat kiinduló adatait, és ezek alapján gyökeresen eltérő végeredményre jutottak: az jött ki nekik, hogy a bolygó óceánjainak csak 4 százalékán folyik ipari halászat.
De hogyan juthatott két kutatócsoport ennyire különböző eredményre? A megoldás egyik kulcsa egy léptékkel kapcsolatos módszertani vitára vezethető vissza, a háttérben azonban ott van az is, hogyan gondolkodunk a halászatról és hogyan mérjük a bolygóra kifejtett emberi befolyást. „Úgy gondolom, hogy ez a vita nagyon sokat elárul arról, mennyire keveset tudunk az óceánokról, és hogy miért olyan fontos az adatok hozzáférhetővé tétele a kutatások elősegítéséhez” – mondja Kroodsma.
Az óceánokat járó hajók folyamatosan továbbítják helyzetüket, sebességüket és azonosítójukat egy műholdhálózatnak. Ezt a rendszert eredetileg az ütközések elkerülésére fejlesztették ki, a Google, az Oceana és a SkyTruth által alapított GFW azonban egy gépi tanulásra képes rendszer segítségével mostanra képes megkülönböztetni a sok hajó közt a különböző típusú halászhajókat, és azt is, hogy ezek hol dobják ki zsinórjaikat vagy hálóikat.
Kroodsma és kollégái ezt az aktivitást úgy fordították át számokká, hogy az óceánokat 160 ezer cellára osztották fel, amelyek mindegyike nagyjából 3100 négyzetkilométert fedett le. Majd megnézték, hogy ezek közül melyikben folyik halászat, és az derült ki, hogy a cellák 55 százaléka érintett valamiféle halfogási tevékenységben.
Ezt azonban úgy értelmezni, hogy az óceánok több mint felét halásszák, hibás következtetés, állítja Amoroso. Aki társaival szintén nekiesett az adatoknak, a kvantifikáció során sokkal kisebb négyzetekre osztva fel a területet. Első körben egy-egy cella 123 négyzetkilométeres volt, így 27 százalék jött ki eredményül, amikor aztán a cellák méretét 1,23 négyzetkilométerre csökkentették, kiderült, hogy az óceánoknak mindössze 4 százaléka „halászott”.
A helyzet azonban nem olyan egyszerű, hogy ezek alapján elmondhatjuk, a rosszabb „felbontással” dolgozó kutatócsoport tévedett, és Amoroso csapatának van igaza. Az alkalmazott lépték helytállósága ugyanis nagyban függ attól, hogy milyen halászhajóról van szó, ezek „hatóköre” ugyanis gyökeresen eltérő lehet, érvel Kroodsma. A vonóhálós halászhajók például nagy hálókat húznak maguk mögött, és döntően olyan fajokat céloznak meg, amelyek nem úsznak messzire. Ezek esetében tehát a kisebb cellák alapján pontosabb eredményt kaphatunk a tevékenység hatásairól.
A horogsoros hajók ugyanakkor egészen más kategóriát jelentenek. Ezek olyan zsinórokat húznak magukkal, amelyeken sok ezernyi, csalival ellátott horog sorakozik. A zsinórok hossza több kilométeres is lehet, és a horgokra sokszor olyan, nyílt óceáni fajok harapnak rá, amelyek óriási távolságokat tesznek meg. Egy sárgaúszójú tonhal például 250 ezer négyzetkilométert is bejárhat, ami azt jelenti, hogy a horogsoros halászat az óceánok sokkal nagyobb régióit érinti, mint a hajók alatti terület, vagy a zsinórok által érintett részek. Ezért osztotta a GFW nagyobb cellákra az óceáni területeket.
Amoroso és kollégái erre viszont azt mondják, hogy az a távolság, amelyet egy „hosszútávúszó” hal megtesz egy közeli horogért, jóval kisebb annál, mint amit élete során összesen bejár. Persze, mondják, a horogsoros hajók valóban nagyobb területekre vannak befolyással, de erre nem az a megoldás, hogy ennyire elnagyolt területi felosztással dolgozik az ember. Ez utóbbi megoldás már azért is ellentmondásos, mert a nagyságrendi összehasonlításra használt adat, a mezőgazdasági földterületek nagysága viszont olyan tanulmányokon nyugszik, amelyek sokkal kisebb léptéket használtak. Ha azonos felbontás mellett vizsgáljuk a szárazföldet és az óceánokat, a mezőgazdaság négyszer annyi területet érint, mint a halászat.
Mások úgy vélik, hogy hiába van közelebb a halászott területek nagysága a 4 százalékhoz, mint az 55-höz, az óceáni ökoszisztémára kifejtett befolyás ennél jóval nagyobb lesz. Amoroso szerint viszont a kiinduló kérdéssel van a probléma: ahhoz, hogy felmérjük, milyen hatással van a halászat az óceánra, nem elég megnézni, hol halásznak. Helyette olyan kérdéseket kell feltenni, mint hogy mennyire fenntartható a halászat, milyen fajokat érint és milyen mértékben, ezek hogy bírják az emberi beavatkozást, és mennyire tudnak helyrerázódni a lehalászás után.
