Nagyjából 3500 évvel ezelőtt katasztrofális vulkánkitörés rázta meg az ókori Thérát, mai nevén Szantorini szigetét (lásd a nyitóképen). A környéken hamu és füst borította be a Földközi-tengert, a kitörés keltette szökőár pedig hamar eljutott Krétáig és a görög partvidékig. Az 1960-as években régészek egy csoportja egy, a vulkánkitörés által gyakorlatilag konzervált, minószi települést tárt fel Szantorinin. A falu több emeletes házainak falát színes festmények díszítették, amelyek kiváló állapotban őrződtek meg a vastag vulkáni törmelék alatt.

A kitörés az elmúlt 10 ezer év legerősebb ilyen eseménye volt, és nagyon fontos időbeli tájékozódási pontot jelent a mediterrán bronzkor eseményeinek felderítésében. A probléma viszont az, hogy a vulkanikus katasztrófa pontos időpontja évtizedek óta vita tárgyát képezi a szakértők között, akik véleménye erősen megoszlik abban, hogy mikor is kerülhetett sor az eseményre.

Bár a vitát teljes mértékben ez sem fogja eldönteni, a szénizotópos körmeghatározási rendszeren végzett legfrissebb finomítások erősen lehatárolják a kitörés lehetséges idejét. A régóta várt új kalibrációs görbe, amellyel a kormeghatározás során kapott izotópadatok naptári évekre válthatók át, a Radiocarbon című folyóirat augusztusi számában jelent meg.

„Az adathalmaz növekedése valóban jelentős, és a múlt eseményeinek datálása minden ilyen újítással egyre pontosabbá válik” – mondja Thomas Higham, az Oxfordi Egyetem szénizotópos kormeghatározásra specializálódott szakértője, aki nem vett részt az új kalibrációs görbe megalkotásában. „Az új görbét nagyon sokan várták már, mivel lehetőséget teremt a kronológiák pontosítására, és annak feltárására is, hogyan változott a Föld az idők során.”

A C14 és az élet

Élete során minden élőlény szén-14-et épít a testébe, egy olyan radioaktív szénizotópot, amely más izotópokhoz hasonlóan, meghatározott, szabályos ütemben bomlik az idő múlásával. Ez azt jelenti, hogy a tengeri állatok meszes héja, a csontok, a szén és a többi organikus maradvány mind hordoz egyfajta kémiai időcímkét. Vagyis a szén-14 bennük található mennyisége alapján megállapítható, hogy a maradványok mikor vettek fel utoljára az izotópból, vagyis hogy mikor voltak életben.

Az ezen alapuló, az 1940-es években kidolgozott szénizotópos kormeghatározás teljesen átalakította a régészetet és a történelem előtti idők tanulmányozását. A módszer az archeológiai időrendek megalkotásának alapvető eszközévé vált. A második fordulat akkor érkezett el a területen, amikor a szakértők rájöttek, hogy a légköri szén-14-szint változik a légkörben, egyrészt a naptevékenység változásának eredményeként, másrészt az utóbbi időszak atomrobbantásai és a fosszilis energiahordozók fokozott égetése miatt.

Ebből adódóan a szénizotópos dátumokat független mérésekkel kalibrálni kell. Ehhez elsődlegesen az ősi fák évgyűrűi szolgálnak alapul, amelyek egyrészt konkrét naptári évekhez köthetők, másrészt szén-14-tartalmuk miatt koruk a szénizotópos módszerrel is meghatározható.

Az első, nemzetközileg is elfogadott kalibrációs görbéket az 1980-as években dolgozták ki a kutatók. Ekkoriban azonban az évgyűrűméréses adatok még csak az utóbbi pár ezer évre visszamenőleg álltak rendelkezésre. Az IntCal20 ezzel szemben közel 14 ezer évre visszamenőleg működik, és mivel az egyes évekhez is több évgyűrűs adat tartozik, mint korábban, nemcsak hosszabb időre terjed ki, de pontosabb is az előző görbénél.

Thérai kérdések

A 2002-ben megalakult Nemzetközi Kalibrációs Munkacsoport közösségi erőforrásokat mozgósítva gyűjti az adatokat a széles körben használt görbe minél pontosabbá tételéhez. Az IntCal20 mellett, amely az északi félteket leleteinek datálására szolgál, ráadásul egy másik kalibrációs görbét is megalkottak, hogy a déli félteke enyhén eltérően alakult szén-14-szintjeinek változásait is figyelembe lehessen venni az ott előkerült leletek datálásakor.

Az IntCal20 12 904 nyers mérésen alapul, amelyek közül több mint 800 adat időszámításunk előtt 1500–1700 közöttről származik. Ez a görbe leggazdagabb része az ókori időszakból, és a thérai katasztrófa is ekkor történt, ami kivételes lehetőséget ad a szakértőknek az esemény korábbinál pontosabb datálásához.

– mondja Charlotte Pearson, az Arizonai Egyetem évgyűrű-specialistája, aki részt vett az IntCal20 megalkotásában is. Ez pedig rendkívül nagy lépés lenne ezen a kulturálisan elképesztően gazdag régió eseményeinek felderítése felé, amelyben a kérdéses időszakban a minószi kultúra képviselőin kívül hettiták, hükszoszok és korai egyiptomiak is tevékenykedtek, teszi hozzá a szakértő.

A kitörés pontos dátuma azonban továbbra is bizonytalan. Egyes ősi edények és más leletek alapján az időszámításunk előtti 16. század végére tehető az esemény, a szénizotópos kormeghatározás alapján azonban egy évszázaddal korábbi vagy még régebbi időpont tűnik valószínűnek. Az IntCal20 új adatai némileg szűkítettek a lehetséges időpontokon, de egyértelmű válasz még mindig nincs a fő kérdésre, vagyis hogy mikor tört ki a vulkán.

„A fő előrelépés, hogy a szóba jöhető időszakok most már sokkal szűkebbek, mint korábban” – mondja Sturt W. Manning, a Cornell Egyetem régésze, aki a thérai datálásban és az IntCal20 kidolgozásában is részt vállalt. Az új kalibrációs görbe alapján a 17. század végi időpont tűnik a legvalószínűbbnek, de van egy másik lehetséges időszak is, amely a 16. század elejétől a közepéig tart, mondja a kutató. A legnagyobb kérdést tehát továbbra sem sikerült eldönteni, de Pearsonnak meggyőződése, hogy a vulkánkitörés idővel pontosan datálható lesz, csak ehhez újabb leletekre vagy még pontosabb kalibrációs görbére lesz szükség.

***

Az IntCal20 közzétételétől a szakértők azt várják, hogy a következő időszakban egy sor új tanulmány láthat napvilágot, amelyek új, pontosabb datált adatokat tartalmaznak – nem csak a bronzkorból. Az új görbe például az eddigiekhez képest egy kicsit korábbra helyezi az előző jégkorszak utáni felmelegedés kezdetét, ami fontos lehet a megafauna kihalását tanulmányozók számára, és az Amerika őslakosainak érkezését vizsgáló szakértők számára is.

Az új görbe máris fontos változásokat hozott, ez alapján ugyanis a legősibb eurázsiai Homo sapiens-lelet, egy szibériai fosszília 1000 évvel fiatalabbnak tűnik a korábban véltnél. Higham különösen izgatott az 50–55 ezer évvel ezelőtti, újonnan kalibrált időszak miatt, hiszen ezen adatok révén remélhetőleg pontosíthatók lehetnek az olyan fejlemények, mint a modern ember Afrikából való kirajzása, és a más emberfajokkal, így a neandervölgyiekkel és a gyenyiszovaiakkal való keveredési időszakok.