Mondjuk bármit is a Capcomra, az biztos, hogy figyelnek a rajongóikra, de arra is, hogy a még a legrégebbi játékaikat is életben tartsák a friss rendszereken. Ha hibáznak, elismerik, és legközelebb a rajongóknak kedveznek, egy-egy gyengébb Resident Evil port / folytatás után jön egy-két jobb, a DmC után úgy tűnik, a Devil May Cry 5 jobban tiszteli majd az elődeit, és a kevésbé ismert Monster Huntert is kilőtték a legnagyobbak közé. Hogy nemrég bejelentettek egy 2D-s Mega Man 11-et, az csak hab a tortán.
De mi a helyzet a régi részekkel? Aki szemfüles, már felfedezte magának a rendkívüli Mega Man Legacy Collectiont, és aki még szemfülesebb, az azt is észrevette, hogy az a gyűjtemény nem tartalmazza a Mega Man X részeket. Öröm és boldogság: a Capcom nem felejtette el az ide-oda szárnyaló hőseivel parádézó extrém spinoffot sem, itt van hát a Mega Man X Legacy Collection, digitális változat esetén két külön csomagban, négy-négy résszel és extrákkal. Nézzük meg őket egyben, elvégre ugyanaz a két gyűjtemény - nem csak névleg, de a körítés és felújítás szempontjából is szorosan összetartozik. (Más kérdés, hogy az egyes játékok közül melyik tekinthető jónak.)
Annak, aki teljesen frissen érkezik a Mega Man sorozathoz, talán furcsa lehet, hogy két külön sorozat futott (és talán még furcsább, hogy japánban Rockman és Rockman X néven futottak), és alapvetően nagyon hasonló játékokról van szó. Futás, ugrálás és lövöldözés, ennek a "run'n'gun platformer" műfajnak a legalapvetőbb és talán legjobb darabjai, az X alsorozat viszont más hősökkel, és sokkal mobilisabb akcióval érkezik. A legfontosabb különbség, hogy X és társai képesek gyorsan siklani, akár ugrás közben is, illetve képesek felkapaszkodni a falon, arról átugrani. Ezek apróságnak tűnhetnek, de maximálisan átformálják a játékok menetét, ritmusát és nagyobb hangsúlyt kap a mozgékonyság, mint a fegyverek változatos, ügyes használata.
A nyolc részből az első hatot szinte egy kalap alá is vehetnénk abból a szempontból, ahogy kinéznek és ahogy játszunk velük, SNES és PlayStation között fejlődnek ugyan sok szempontból (visszafelé is), de látványvilágát és filozófiáját tekintve páratlanul egységes hat részről van szó. Történetük összefügg, sorozatként követhető, bár nem érdemes nagyszabású, komplex és kifinomult családregényt várni tőle. Gyakori a furcsa retcon (pl. harmadik részben legyőzött ellenfél visszatér a nyolcadik részben, Sigma motivációi is ide-oda ugrálnak), a Maverick-vadászat elképesztően kacifántos sci-fi terminológiával és nyegle párbeszédekkel fárasztja a befogadót.
Amit viszont masszívan csodálok, hogy gyönyörű produkciós értékkel megcsinált anime-átvezetők is vannak itt, illetve a sztori is sokkal komolyabban veszi magát, mint a száz évvel korábban játszódó alap Mega Man sorozat. Keiji Inafune saját bevallása szerint érettebb közönségnek szánták a Mega Man X-et, más kérdés, hogy ez valójában alig érződik, a komolyság nem lesz azonos az igazi mélységgel. Akárhogy is, a legfontosabb itt úgyis a játékmenet, és az többnyire igen penge. Az első két részt mondanám a legjobbaknak, még nem kezdődik el a sorozattermelés fáradásaiból adódó önismétlés, nem jelenik meg a felesleges újítások terhe, szépen kirajzol egy formulát, amelyet majdnem mindegyik rész okosan követ.
A pályákat tetszőleges sorrendben oldhatjuk meg a felvezetés után, így vagy a valós játékosi képességeinkre hagyatkozva haladhatunk, vagy új fegyverek és képességek gyűjtögetésével győzdelmeskedhetünk.
A legérdekesebb, hogy egy-egy pálya teljesítése hatással lehet más pályákra, tehát lehet trükközni ezzel is (például áramkimaradást okozni máshol). Különlegesség még a "Ride Armor" nevű cucc, ami gyakorlatilag egy nagyobb mecha-felszerelés, illetve a nyomva tartott akciógombbal feltöltött erősebb támadás. A fegyverek mennyisége és változatossága is elismerésre méltó.
Alapvetően nem változik sokat a formula a hatodik részig, igaz, egyre részletgazdagabb a grafika (bár egyre lustább a pályatervezés). A sorozat leginkább a sztoriban, képességekben variál, és abban, ahogy többfajta karakterrel játszhatunk felváltva, ahogy a sztori megkívánja. X tradicionálisan az eredeti Mega Man run'n'gun stílusát preferálja, de pl. Zero közelharci karakter, aki egy Z-szablya nevű sugárkarddal csapkodja a reploidokat.
Az ötödik részben már szabadon váltogathatunk a karakterek között, nem külön szakaszokban, a hatodik részben pedig páncélt is válthatunk. Mégis, ha nagyon szigorú akarok lenni, azt kell mondanom, hogy az első résztől a hatodik részig igazán komolyabb formula-változás, így nagyobb innováció sem történik, legfeljebb máshová teszik a hangsúlyokat. Viszont valószínűleg ez volt a szerencsésebb eset.
A szörnyűséges sokként felérő váltás a hetedik résszel jön be, ami teljesen 3D-be viszi az egészet, és talán nem is kell ecsetelnem, hogy mennyire nem működik. Gondoljunk csak az első 3D-s Sonic-próbálkozásokra, ha be akarjuk lőni, mit is várhatunk. Szakaszosan így is vannak benne oldalnézetes részek, de már itt bejön a legrosszabb aspektusa, a "lock-on" funkció, ami az ugrás, lövés és csúszás mellett felesleges macera az oldalnézetes részeken. A 3D-s nézetben ugyan elengedhetetlen, de gyakorlatban egyáltalán nem úgy működik, ahogy elvárnánk, ha rossz ellenfelet jelöl meg, nyomogathatjuk a gombot, amíg meg nem találja a megfelelőt, közben viszont esélyesen eltalál egy lövedék.
A mozgás, az animáció bájosan PS1-es, bumfordi és lassú, sajnos nagyon nem öregedett jól. Mentségére szóljon, hogy az egyszerű színekkel és motívumokkal dolgozó textúrák egész korrektül néznek ki HD-ben, de sekinek nem kívánom, hogy átélje ezt a játékmenetet. Különösen a bossharcok irritálóak, de az oldalnézetes szegmensekben is csak nyomokban lehet szórakozást találni. A pályák rövidek, a kihívás pedig szinte csak abból fakad, hogy küzdünk az irányítással.
Valamivel jobb a nyolcadik rész, ami szintén 3D-s technológia (immár PS2-es színvonalon), cserébe végig oldalnézetes, és sokkal gyorsabb, feszesebb, visszatér ahhoz a játékmenethez, amit az első hat részben megszoktunk. Sokkal üdítőbbek a környezetek is, a színek élénkebbek és jobban átláthatóak a pályák különféle háttérben és előtérben levő elemei. Viszont őszintén szólva, már nem hozza azt az élményt, amit elvárnék a sorozattól. A pályák továbbra is eszméletlenül rövidek és fantáziátlanok, az ember meg-megakad, mert nem elég egyértelmű, hogy le kell-e esnünk egy alsóbb szintre, vagy inkább a hosszú siklás a célravezető.
Szerencsés, hogy a digitális változatban ketté van szedve a gyűjtemény, mert a jobb részeket egészen biztosan az első csomag tartalmazza, így szinte elég csak azt megvenni.
Mivel az extrák megegyeznek, azoknak is ideális vétel lehet az első fele, akik csak bele akarnak kóstolni a sorozat történelmébe, és egy jót szórakozni a jobb részekkel. Aki viszont igazi játékmuzeológus (mint én), az megveheti egyben a kettőt, és még úgy is ellesz egy jó darabig, hogy meglehetősen rövid játékokról van szó.
A legjobb az egészben, hogy hamarosan dobozosan is megjelenik, így az eredeti Mega Man Legacy Collection és a hamarosan megjelenő Mega Man 11 mellett szépen mutat majd a polcon. (Vajon lesz Mega Man Zero Collection is? Micsoda lehetőségek!). Szóval igen, megint elkapott a Capcom, simán behúzott a retrózással. A Mega Man X sorozat több részen keresztül szárnyal, és csak a legvégén zuhan, de mindent összevetve ajánlott mind az eredeti sorozat, mind a műfaj rajongóinak.
Az extrák teszik csak az egészre a koronát: választhatunk többféle filter, képernyőméret, háttér közül, kapunk egy remek anime rövidfilmet, pazar galériát képekből, és mindegyik résznél bekapcsolhatunk egy "Rookie Mode"-ot, amivel az egyébként sem nehéz játékokat jóval könnyedebben végigvihetjük (ha valakinek ez jön be). A csomagnak ez a fajta gazdagsága szinte elfeledteti a gyengébb részek miatti keserű érzést, és legalább annak a tudatában vehetjük meg, hogy egy takarosan gondozott, minőségi gyűjteményt kaptunk. Én azt mondom, hajrá, Capcom, csak így tovább!
