Belegondolni is félelmetes, hogy hány, kasszasiker-várományosnak, netán sajátos zamatú kuriózumnak ígérkező filmről maradtunk le kreatív véleménykülönbségek, financiális nehézségek, horrorba illő, riasztó balszerencse-hullám, vagy más okok miatt. A példák napestig sorolhatóak. A betegesen aprólékos Stanley Kubrick sosem forgathatta le a Napóleon tündöklését és bukását bemutató művét, mert a stúdiók Szergej Bondarcsuk 1970-es Waterloojának anyagi csődjét követően nem kívántak rizikózni.

David Lynch nem tudta meggyőzni az illetékeseket arról, hogy a Ronnie Rocket, amiben egy másik dimenzióba átteleportáló magándetektívnek az elektromosságot manipuláló Fánkemberrel gyűlik meg a baja, pénzt hozna a konyhára. Tarantino feladta, hogy elkészítse a Vega testvérek hihetetlen kalandjait bemutató, véres-beles agymenését, és Martin Scorsese is letett arról, hogy hírnevét egy Dean Martin karriere előtti tisztelgéssel öregbítse. Míg Guillermo del Toro kerek-perec nemet mondott arra, hogy tizenhárom év alattiaknak nem ajánlott, langymeleg marhaságként adaptálja H. P. Lovecraft klasszikusát, az Az őrület hegyeit. Elvégre ezzel önnön két kezével herélte volna ki a garantáltan közgyűlölet tárgyává avanzsáló átiratot.       

Az, hogy a Más ritmusra miféle ördögi machinációk folyományaként nyerte el a szeszélyes álomgyári producerek tetszését, sanszosan örök rejtély marad. Mivel felfoghatatlan és kikövetkeztethetetlen, hogy miért is fektet be bárki egy nejlonzacskó egyediségével bíró, totálisan feledhető, sunyin kockázatkerülő, ráadásul halmazati büntetésnek C-listás színészeket felvonultató próbálkozásba.

A stréber Quinn egyetlen vágya, hogy tragikusan fiatalon elhunyt apja nyomdokaiba lépve ő is a Duke Egyetem hallgatójaként szerezhessen diplomát. Ezért, ahogy az az amerikai oktatási rendszerben megszokott, papíron jól mutató szakkörökkel, unalmas, renomé-növelő ál-hobbikkal és egy élőszentet is hitetlenkedő fejcsóválásra késztető közösségi munkával próbálja bebiztosítani a helyét. Azonban nem számolt azzal, hogy az ügyében döntő hivatalnoknak az a mániája, hogy változnak az idők, és a jövő nem az elvárásoknak megfelelni igyekvő okostojásoké, hanem a zabolázatlanul szikrázó-sziporkázó egyéniségeké.

A lányt sokkolja, hogy objektíven mérhető eredményei fikarcnyit sem nyomnak a latba, és kínjában azt hazudja, hogy iskolája ünnepelt tánckarának megbecsült tagja. Ám füllentése a körmére ég, mert a különc asszonyság megígéri neki, hogy mindenképpen meg fogja nézni egy fellépését.. Azaz nincs mese: ha a korábban maximum egy hétvégi buliban lötyögő eminens nem akarja, hogy hosszú esztendőkön át dédelgetett álma semmivé foszoljon, kénytelen parádés műsorral szórakoztatni a bogaras aktakukacot.

Persze, hamar kisül, hogy esélye sincs arra, hogy a profikkal együtt ropja – pláne, mivel azok teljhatalmú vezetője nem tudja neki megbocsátani, hogy egy igen kínos incidenssel hátráltatta a felkészülését. Így jobb híján legjobb barátnőjével, egy lerokkant ex-sztárral és pár, a gimnáziumi tápláléklánc alján vegetáló kitaszítottal szövetkezve megalapítja a maga csapatát. Nem is sejtve, hogy ezzel csak tovább fokozza nemtelen trükkökkel operáló haragosa dühét.

Szellemesnek a szó tág-absztrakt értelmezésével nevezhető, ellenben egy kellemes popcorn-komédiához abszolút ideális alaphelyzet. De ahogy arra előbb-utóbb ráébredünk, a készítők egy, a vérükkel megpecsételt hűségesküvel fogadták meg a középszerűség istenének, hogy akkor sem élnek érdekes-izgalmas dramaturgiai eszközökkel, ha fegyvert fognak rájuk.

Más magyarázat ugyanis egyszerűen nincs arra, hogy az érintettek miért érték be az efféle alkotások már bő huszonöt-harminc éve is megfáradt megoldásainak szolgai másolásával. Markánsan eltérő külsejük dacára személyiség-csírával is alig rendelkező karakter-kezdemények adják elő a maguk bántóan papundekli-ízű szövegeit. Fordulatokról, csavarokról vagy a faék-jellegű sztorit egy kicsit is kibővítő-színesítő eseményekről pedig ne is álmodjunk.

Az első pillanattól kezdve a legutolsó képkockáig pontosan tudjuk, hogy kivel mi fog történni. Ergo, apránként óhatatlanul erőt vesz rajtunk az az érzés, hogy suttyomban bedrogoztak, és csupán hallucináljuk az egészet. Mert kifejezetten szürreális, hovatovább, ijesztő élmény, hogy a forgatókönyvíró a South Park a zsánert parodizáló, magyarul Leégetlek!-ként debütáló epizódjának egy irónia, szarkazmus és éjfekete humor nélküli változatával fárasztja a publikumot.

Megjegyzendő, hogy természetesen megfelelő látványvilág mellett legyinthetnénk a bejáratott sablonok és klisének is kopottas elemek szürke-lábvízszagú egyvelegére. Hiszen a lényeg a szemet gyönyörködtető mozdulatok harmonikus és megbabonázó forgataga volna – ám a stáb tagjai ezen a területen is beérték a szükséges minimummal. A félreértések elkerülése végett: az kétségtelen, hogy a szereplők értik választott mesterségük csínját-bínját, de a totálisan inspirálatlan-alibiző koreográfia élénk-érzékletes előadásába a Fred Astaire-Gene Kelly duónak is beletörne a bicskája. Mintha a készítők eleve nem a halhatatlanság igényével tető alá hozott, harmadvonalbeli reklámokhoz írt, se íze, se bűze jelenetekből válogatták volna ki a legkevésbé kínosakat.

Vagyis összességében, ha kizárólag általunk ismert okokból egy elcsépelt koncepció fájóan harmatos kivételezéséhez fűlne a fogunk, egy percig se habozzunk. Ám máskülönben tényszerűen lehetetlen, hogy minimális energiabefektetéssel ne találjunk tartalmasabb vagy nívósabb szórakozást.