1. oldal

A francia Spiders csapatának a Mars: War Logs 2009-es bejelentése óta bőven akadt tennivalója, igaz főként portokat csináltak mások játékaihoz. A most megjelent új címüket megelőzően egyetlen saját projektjük volt, ez pedig a Faery: Legends of Avalon. Mindkettő letölthető játék, a War Logs kezdő ára is 20 euróról indul, nem az AAA kategória fellegeiből. Nekem volt szerencsém a Faeryhez is, mely PSN/XBLA (PC-re is megjelent) címhez képest nem volt olyan rossz, bár volt benne néhány átgondolatlanság és dizájnhiba. Messziről látszott rajta, hogy büdzsé kategóriás, de egy fogyasztható esti mesét tálalt és kellemes a látványvilága. A Mars: War Logs-szal a Spiders jó messzire sodródott a tündérektől, mi pedig abban bíztunk, hogy az ambiciózus nyilatkozatok és előzetesek után – ha nem is AAA-s, de egy magasabb színvonalú játékot tesznek le az asztalra a franciák.

Nos, a Faery szintjét sikerült megugrani, de az AAA kategória még elég messze van. Tény viszont, hogy kis csapattal és költségvetéssel is lehet jó és/vagy kreatív játékot csinálni, ezért nem tettük túlzottan alacsonyra a mércét. A lényeg a hangulat, a játékélmény és a jó történet - ha már szerepjátékról van szó. Nézzük, hogyan teljesített ezen szempontok szerint a mai cikkalanyunk.

A Mars: War Logs egy cyberpunk RPG, melyben az emberiségnek sikerült eljutnia olyan technológiai fejlettségi szintre, hogy képes legyen lakhatóvá tenni és kolonizálni a Mars bolygót. Egy katasztrofális esemény következtében viszont a kolónia elszakad a Földtől, a vörös bolygón pedig a víz válik a legnagyobb kinccsé az ottmaradtak számára. A játékban olvashattok a történelemről, a politikai és társadalmi helyzetről bővebben is, a lényeg az, hogy a War Logs nyomasztó hangulatú, lepukkant közegbe dob minket. Az életcél itt nem igazán az önmegvalósítás, hanem a túlélés, mindössze csak halvány reménnyel arra, hogy talán lesz ez jobb is, mint most…

2. oldal

A történet egy kicsit laposan indul, a fele körül kezd még unalmasabb lenni, aztán egyszer csak vége lesz. Az atmoszféra körülbelül annyira magával ragadó, amennyire egy átlag B kategóriás filmtől kitelik, de mégis az egész harmóniában van önmagával, így nem vet ki magából. Vannak választási lehetőségek, de nem sok, így az újrajátszást biztosan állíthatom, hogy nem éri meg az MWL mindössze azért, hogy lássuk a befejezés egy kissé módosított változatát.

Lehet játszani jó vagy rossz fiút, de ezt a rendszert sem sikerült teljesen jól kidolgozni. Mi az elején megöltünk pár kellemetlenkedőt, aztán majd összetörtük magunkat, hogy a döntéseinkkel a jó ügyet szolgáljuk, de így is „neutral” szinten ragadtunk a játék végéig. Azoknak, akik inkább hírhedtek akarnak lenni és nem híresek, könnyű dolguk van, ugyanis a játékban van egy elég idétlen mechanika, miszerint ha egy ellenséget teleszórunk villámmal és kilyuggatunk szögbelövővel, akkor sem hal meg. Mindössze földre kerül, csata után pedig némi plusz szérumért (ez a pénz) kivégezhetjük, ami elég durván adja a negatív reputációt. Szerintünk kizárólag a morális döntésekre kellett volna ezt bízni, e mechanikának semmi értelme, ha pedig már berakták, akkor kellett volna ugyanilyen a pozitív repuhoz is.

Az MWL különlegességét az adja, hogy tudatosan játszik a klisékkel. Ez a karakterek neveiben nyilvánul meg a legszembetűnőbben. Az embereknek van egy úgynevezett erényneve, ami meghatározza őket, illetve sugallhatja, hogy milyen a személyiségük. Például Becsületes, Mértékletes, Bátor, Takarékos, Alázatos, Ártatlan és még sorolhatnánk. Nem mindenki viseli egyébként, de hivatalosan mindenkinek van. Hősünk, Roy Temperance is egy két lábon járó sztereotípia, emellett pedig még a szemei is „divatosak”, különböző színűek. A játék ennek ellenére mégis képes mindezt úgy tálalni, hogy a történet hitelesnek hasson. Az atmoszféra egyértelműen a Chronicles of Riddickre hajaz, a börtöntábor (ahol a játék indul) teljesen ugyanazt a hangulatot hozza.

A játék a megszokott szerepjáték sémára épít, felkapkodjuk a küldiket, a térkép jelöli, merre kell menni, elintézzük amit kell, aztán visszabattyogunk leadni. A harcrendszer alapjai meglepően jól sikerültek, mi nehéz fokozaton gyürkőztünk neki a játéknak és volt benne kihívás. Nem szabad felkészületlenül belemenni egy harcba sem, mert az ellenfelek mind nagyot ütnek és vannak különleges képességeik is. Például a két lábon járó óriásvakondok értelemszerűen immunisak a vakításra, a marsi kutyák pedig olyan keményfejűek, hogy csak a feneküket lehet sebezni. Az emberek elektromos töltésű közelharci fegyvereket és szögbelövő puskát használtak, míg a technomanták pajzsot vontak maguk köré és villámokkal, széllökésekkel boldogítottak minket.

A harc valós idejű, de a taktikai menüben, amiben elérjük a képességeinket, szinte megáll a játék (annyira lelassul az idő), míg kiválasztjuk, mit használunk, vagy kijelöljük következő célpontunkat. Az idegesítő az benne, hogy nem törölhetjük a kijelölést, ha már egyszer ráraktuk valakire, maximum átrakhatjuk másra. Innentől pedig a kamerafókuszt külön kihívás néha kicselezni. A fegyverarzenálunkat alaposan ki kell használni, sima verekedéssel nem megyünk sokra a nehezebb fokozatokon. Jó lett volna viszont, ha egy kicsit több fajta ellenség és fegyver kerül a játékba: szögbelövő mellé jöhetett volna egy alternatív lőfegyver és még 3-4 féle ellenséget is elbírt volna a program. Tetszett, hogy folyamatosan mozogni és figyelni kell, ezen a téren csak annyi megjegyzésünk van, hogy elég röhejesnek hat, hogy Roy gurulva közlekedik a csatatéren. Gurulással kell kitérni, így hősünk egy 3 perces csatában 2 percet a hátán tölt. „Do a (barrel) roll!!”

3. oldal

A játék teljes szinkront kapott, ami nagyjából rendben is volt. A Royt alakító színész kifejezetten jól hozta a figurát (sztoikus hős), a többiek pedig teljesítették a kötelezőt. Kivétel Mary, a promó képekről ismert technomanta leányzó. Rá a legpozitívabb jelző is az, hogy egy kicsit fura. Amikor először meghallottunk a vékony kis hangocskáját... „WTF?!” – volt az első gondoltunk, de idővel… neeeeem, még idővel sem tudtuk megszokni. Ami a többi részt illeti, ugyan volt pár sokat ismételt sor, amit az ellenfelek harc közben nyomtak, de a játék maga nem olyan hosszú, hogy ez feltűnjön úgy, mint például az „arrow to the knee” a Skyrimban. A zene nem lett fülbemászó vagy emlékezetes, de aláfestésnek tökéletesen megtette.

A játék nagyjából 18-20 óra hosszú, ha mindent komótosan megcsináltok. A befejezése után garantáltan nem fogtok panaszkodni amiatt, hogy rövid, mert éppen elegetek lesz belőle. A világ nem szeretteti meg magát, a társkarakterek harcban feleslegesek, mert nem lehet őket irányítani, a sztori alatt pedig nem alakíthattok ki velük mély kapcsolatot, úgy, mint mondjuk egy BioWare szerepjátékban. A harc a hiányosságai ellenére szórakoztató, így a játék nem hagy maga után kimondottan rossz szájízt. Ha valaki szokott B filmeket nézni, pusztán a bájuk miatt, akkor neki melegen ajánljuk a Mars: War Logsot. Igazából nem rossz játék, csak süt belőle a középszerűség. A Faery és ez után most már tisztán látszik, a Spiders ezt tudja, ezt várhatjuk tőlük.

[bold]Tesztelt platform: PC

Értékelés: 6/10[/bold]