A régészek egy ideje már sejtik, hogy ez lehetett a helyzet, hiszen az elmúlt évtizedek során több neandervölgyi tűzrakóhely és más olyan lelet is előkerült, amely tudatos tűzhasználatra utal. Mostanáig azonban senki nem sejtette, hogyan lehettek képesek uralni a lángokat az egykor élt emberfaj (vagy alfaj) tagjai. A rendszeres tűzhasználatnak ugyanis alapfeltétele a tűzgyújtás technikájának elsajátítása, mert amíg egy faj csak természetes tüzekből szerez be „gyújtóst”, addig nem fogja tudni a tüzet élet módja szerves részévé tenni, ami a szakértők egyöntetű véleménye szerint kulcsfontosságú lépés volt az emberi evolúcióban.

Andrew Sorensen, a Leideni Egyetem kutatója és kollégái eredményei szerint ez a fordulat nemcsak a modern ember életében, de a neandervölgyieknél is bekövetkezett, a szakértők ugyanis azonosítottak egy potenciális módszert, amellyel az utóbbi faj tagjai képesek lehettek tüzet gyújtani. A kutatók úgy sejtették, hogy a rejtély nyitját a neandervölgyi szakócák jelenthetik, ezek egy része ugyanis kovakőből készült. Sorensen feltevése az volt, hogy ezek a marokkövek lehettek a neandervölgyiek „svájci bicskái”: a szakócák éleivel vágni, a tompa részeivel zúzni lehetett, és ha a kovát egy ásványhoz, pirithez ütötték, akkor szikrákat tudtak csiholni.

A szakértők ki is próbálták, hogy ha a napjainkban begyűjtött kovadarabokból szakócákat formálnak, azt pirithez ütve tudnak-e tüzet gyújtani. A kísérletek alapján ez nagyon is lehetséges, és a legjobb módszer, ha a szakóca lapos oldaláhozütögetjükaz ásványt. A képződő szikráktól a száraz fenyőtűk képesek lángra lobbanni.

A szakértők a következő szakaszban azt vizsgálták, hogy a neandervölgyi szakócákon látszanak-e olyan nyomok, amelyek arra utalnak, hogy azokat pirithez csapkodták egykori tulajdonosaik. És az elemzések szerint a marokköveken valóban nagyon hasonló mikrosérülések találhatók, mint amik a laborban tesztelt szakócákon is megjelentek a tűzgyújtási kísérletek nyomán. Ebből a kutatók úgy gondolják, hogy a neandervölgyiek is gyújtottak tüzeket, hasonlóan a modern ember felmenőihez.

Persze néhány kődarabból elég nehéz meggyőzően megállapítani, hogy hogyan használhatták azokat tulajdonosaik, különösen annak fényében, hogy több tevékenység is nagyon hasonló nyomokat hagyhat a szakócák felületén. Éppen ezért többen szkeptikusak az eredményekből levont következtetésekkel kapcsolatban. Dennis Sandgathe, a Simon Fraser Egyetem kutatója például éppen a neandervölgyi tűzrakókra alapozva kételkedik a kihalt faj tűzgyújtási képességében.

A franciaországi 40–100 ezer éve lakott neandervölgyi barlangokban több helyen is akad nyoma annak, hogy tüzek égtek az emberfaj lakhelyein, mondja Sandgathe. Ezek a tüzek azonban az elemzések alapján kizárólag melegebb időszakokban gyúltak ki, nem pedig a téli hidegben. Ami éppen azt erősíti meg, hogy a neandervölgyiek a nyaranta igen gyakori villámcsapások nyomán gyúlt erdőtüzekből gyújtották meg saját tüzelőjüket.

Azt azonban Sandgathe is elismeri, hogy amilyen töredékesek a régészeti adatok, akár az is elképzelhető, hogy több tízezer évnyi természetből kölcsönzött tűzhasználat után a neandervölgyiek tényleg rájöttek, hogyan tudnak maguk is tüzet csiholni.