Az AI egyre nagyobb teret hódít magának és egyre nagyobb teljesítményt igényel annak érdekében, hogy a fejlődés tempója fenntartható legyen. Ezt a hardverfejlesztők újabbnál újabb AI gyorsítókkal próbálják biztosítani, valamint a platformokat kiszolgáló szerverprocesszorok teljesítménye is egyre növekszik, ami együttesen azt eredményezi, hogy egyre nagyobb energiaigényt kell kiszolgálni, valamint a növekvő hőtermelésből fakadó kihívások is egyre komolyabb fejtörést okoznak a fejlesztők számára.
A nagyvállalatok egy része abban látja a megoldást, hogy az AI adatközpontokat föld körüli pályára kell állítani, ahol masszív napelemfelületek láthatják el azokat a szükséges mennyiségű árammal, ráadásul mindezt a földi körülményekhez képes sokkal hatékonyabban tehetik, szinte a nap 24 órájában, zavartalanul. Ezzel egy időben a hűtés is megoldható passzív hűtőradiátorokkal, amelyek egyik oldala a melegedő komponensek felületéhez, másik oldaluk pedig a világűrben uralkodó extrém hideg térhez kapcsolódhat, így hatékonyan leadhatják a termelődő hőt.
Ez persze csak az egyszerűen hangzó elmélet, a megvalósítás sokkal-sokkal bonyolultabb és költségesebb. Egyebek mellett már a Google csapata is vizsgálja, miként lehetne megvalósítani az AI adatközpontok világűrbe történő telepítését, és az első kutatási eredmények egyelőre biztatóak. A tápellátást ebben az esetben is napelem alapon oldanák meg, méghozzá úgy, hogy a Google TPU-kat tartalmazó műholdakat, amelyek egyfajta kompakt AI adatközpontként működnek, alacsony föld körüli pályára állítanák be, nagyjából a nappalt és éjjelt elválasztó képzeletbeli vonal fölé, így a napelemek szinte folyamatosan napfényben lehetnének, azaz biztosított lenne az AI adatközpont tápellátása. A világűrben ráadásul akár nyolcszor hatékonyabban állíthatnak elő elektromos áramot a napelempanelek, mint földi körülmények között, hiszen a világűrben nincsenek olyan atmoszférikus hatások, amelyek a Földön tapasztalhatóak, valamint extrém hideg is van, ami a napelemek működésére szintén pozitív hatást gyakorol.
Az elsődleges tanulmány azt mutatta, a projekt életképes lehet és érdemes a teszt fázisába lépni, így a Project Suncatcher keretén belül 2027 folyamán az első két műhold-prototípust fel is juttatják a világűrbe. A Google csapata szerint a megbízható működéshez szükség lesz néhány mérnöki kihívás leküzdésére is, például nagysebességű vezeték nélküli adatkapcsolatot kell létrehozni a műholdak között, ami biztosítja a nagy mennyiségű adat gyors és megbízható továbbítását, valamint arról is gondoskodni kell, hogy a műholdak egy adott alakzatba rendeződve, az űrben lebegő tárgyakat kikerülve tudjanak együttműködni, és a többi műholddal se ütközzenek keringésük során. Biztosítani kell továbbá azt is, hogy a félvezető áramkörök védettek legyenek a világűrben tapasztalható sugárzással szemben, illetve arról is gondoskodni kell, hogy a teljes infrastruktúra világűrbe juttatása anyagilag is teljesíthető feladat lehessen.
Noha ezekkel a fejlesztésekkel az AI adatközpontok jelentette terhektől idővel mentesíteni lehet valamelyes a földi infrastruktúrákat, még ha csak kis részben is, azzal, hogy a Föld körül egyre több objektum kering, nehezítik a világűr megfigyelését, aminek a tudósok és a kutatók nem örülnek, és ami egyébként a veszélyesen közeledő objektumok időben történő észlelését is akadályozhatja.
Arra persze még várni kell, hogy az AI adatközpontok tömegesen is elkezdjenek működni a világűrben, de a műholdak száma így is aggasztó mértékben növekszik, gondoljunk csak például a Musk-féle Starlink infrastruktúrára, ami a legutóbbi adatok alapján 2025 májusában már 7600-nál is több föld körüli pályán keringő műholdból állt. Az AI adatközpontok várhatóan jóval nagyobbak lesznek, mint a Starlink műholdak.
