• Alapjában véve semmit sem akart, ámbár úgy tetszett neki, hogy mindent akar.

Akarom!

Miközben vitathatatlan, hogy a csínjával adagolt lelkesedés ritkán árt meg, arról általános a konszenzus, hogy a túlzott érzelmi kötődés a karrier-kisiklató bukással megspékelt őskáosz legcsalhatatlanabb előjele. Az elrettentő példák hosszasan sorolhatóak. A Bill Murray szívügyeként kezelt, 1984-es Borotvaélen jobb társaságokban az első kézből szerzett nekrofil tapasztalatokat és az emberhúsból főzött pörkölt ízesítésének fortélyait követi a tabutémák sorában. Will Smith kerek-perec karriere legfájdalmasabb bukásának nevezte a gyermekével, Jaden-nel tető alá hozott A Föld utánt.

Az A kincses sziget kalózaival katasztrofálisan elhasaló Renny Harlin ezerszeresen megbánta, hogy akcióhőst akart faragni akkori nejéből, Geena Davis-ből, és Kevin Costner is ráfázott az A jövő hírnökére. Azaz nem csoda, ha sokan gyanakodva figyelték David Fincher Mank-ját. Hiszen az Aranypolgárt is jegyző forgatókönyvírót, Herman Jacob Mankiewiczet górcső alá vevő művet 2003-ban elhunyt apja, Jack vetette papírra a kilencvenes évek elején. Magyarán egy közel három évtizeden át egy fiókban porosodó, a maival köszönőviszonyban sem lévő trendek ihlette szkriptről beszélünk.

Ergo joggal feltételezhetjük, hogy a megvalósításért foggal-körömmel küzdő rendező fő motivációja nem a messze átlagon felüli nívójú sztori, hanem az edzett svédacélnál is erősebb vérségi kötelék volt. Ezen gyanúnk pedig a végeredmény megtekintésekor egyetlen kurta óra elteltével kiérlelt-megfellebbezhetetlen váddá kristályosodik ki.

Családban marad

Mindenek előtt le kell szögeznünk: bár a későbbiekben igen kevés dicsérő szó lesz olvasható, cikkünk tárgya egyáltalán nem holmi mozgóképnek álcázott, hitvány, tömegpusztító reaktorbaleset. Ahogy az a címszereplőt megformáló Gary Oldman-ből, Charles Dance-ből, Arliss Howard-ból és még megannyi, ezerszer bizonyító színészből álló gárda tükrében joggal borítékolható, az alakítások fenomenálisak.

A prímet vivő veterán szokásához híven csuklóból kirázza az ágyhoz kötve is energiától vibráló, excentrikus géniuszt, és a többiek is megszolgálják a bérüket. Emellett az is tagadhatatlan, hogy a párbeszédeket egy, a dialógust az effekteknél többre tartó tollforgató jegyzi. Csípős replikák, szellemes-cinikus egysorosok és drámai eszmefuttatások váltják egymást lüktető-lenyűgöző tempóban – így a mesteri kamerakezelésű, fekete-fehér látványorgia csak a cukorszórat az ínycsiklandó süteményen.

Minek nevezzelek?

Vagyis elsőre nehezen érthető a fanyalgás, ám ahogy az viszonylag hamar kiderül, a direktor gyaníthatóan félresiklott-groteszk tiszteletből nem akarta vagy merészelte korrigálni az alapanyag hibáit és hiányosságait. Ezért sajnos szerelemprojektje egy jól-rosszul egybefűzött, felszínes-csapongó katyvasznak, és nem egy koherens játékfilmnek hat. Fókusz nincs, sőt, már a zsáner-besorolás is igen trükkös. Mert elsőre adná magát, hogy keserédes életrajzi vígjátéknak bélyegezzük az alkotást, viszont ezt az idegtépően sekélyes karakterábrázolás szinte lehetetlenné teszi. Emberünk az érző szívű ál-rohadékok tankönyvbe illő díszpéldánya, gyakorlatilag zéró kizárólag rá jellemző, egyedi vonással és a napjait megmételyező alkoholizmusának bemutatása is kimerül pár, kiüresedett klisé pufogtatásában.

Azon kívül, hogy hajszolja földi örömöket, bámulatosan gyorsan rögtönöz, vehemensen védi az elveit, és tehetségét ellenségei is elismerik, semmit sem tudunk meg róla. Logikus hát inkább egy, a nagy világválságra és a negyvenes évek elejére koncentráló anekdota-tablónak elkönyvelni, de alig merítkezünk meg ezen korok sajátosságaiban. Ehhez igazodva egy, az álomgyár viselt dolgait kiteregető múltidézésként sem hivatkozhatunk rá, mivel egyrészt egyszerűen túl sok a fikciós elem ahhoz, hogy ez az értelmezés stimmeljen.

Másrészt az elénk tárt korrajz irritálóan slendrián és alkalmasint paródiaszerűen sematikus. Kétszínű-akarnok főnökök, érző szívű kvázi-kurtizánok, bagózó-vedelő, lómájnál linkebb pernahajderek és örökké reménykedő, ám menetrendszerűen csalódó, apró fogaskerekek: kétes hitelességű figurák tobzódnak egymás hegyén-hátán. Ráadásul ugyan az ekkoriban mélyen konzervatív stúdióelit és a s Kalifornia kormányzójának székére pályázva szocialista eszméket hirdető Upton Sinclair kibékíthetetlen konfliktusa is kardinális mozgatórugó, de politikai dramedy-nek sem bélyegezhetjük. Mert a jeles szerző pártját fogó történet végzetes, végletes és didaktikus torzításai hébe-hóba a bolsevik irányregények legrosszabb pillanatait idézik. Záróakkordként, a jóságról, hűségről és háláról szóló tanmese-narratíva is megbukik, mivel a kisemberek erkölcsi felsőbbrendűségét, valamint az elit romlottságát hirdető mondandó egy melodrámai túlzásokkal megfűszerezett Szabad Nép félórára hajaz.

Verdikt

A Mank tehát egy sokat markoló, de annál kevesebbet fogó, meghatározhatatlan, besorolhatatlan, és bántóan felületes katyvasz. Azonban sztárkavalkádjának, illetve oktatandó dialógusainak hála, gyengeségei dacára egy paraszthajszállal a szürke átlag fölé nő. Hovatovább, biztosra vehetjük, hogy a szakma a nosztalgia kéjes-ellazító mákonyát előszeretettel pöfékelő tagjai  óhatatlanul díjesővel fogják elhalmozni. Ám ettől a tény tény marad: ezerszer jobban jártunk volna, ha Fincher regénnyé adaptáltatja, vagy egy, a technikai-dramaturgiai nüanszokhoz jobban értő specialistával dolgoztatja át atyai örökségét.