1. oldal - Nyomorból az élvonalba
Az, hogy miképpen lássuk el a bolygó lakosságát elegendő élelemmel, jó ideje foglalkoztatja a tudósokat. A szocialista táborban sokáig Trofim Liszenko a mendeli genetika téziseit tagadó nézetei határozták meg a kutatások irányait, míg a fejlődő országokban Norman Borlaug igyekezett kamatoztatni a tudását. Míg a szovjet tudós az érdemtelenül megszerzett dicsfényben sütkérezett, nyugati kollégája szívós és kitartó munkájával megszámlálhatatlan ember életét mentette meg. Ezért, ha eltérő okokból is, de mindketten megérdemlik, hogy bővebben foglalkozzunk életükkel és eredményeikkel.
Lássuk hát, hogyan lett a mezítlábas parasztlegényből balsikerei ellenére egy birodalom fejlődését meghatározó, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű tényező és hogyan tette jobbá a földet egy farmergyerek, akit először fel sem vettek az általa kinézett egyetemi szakra!
Nyomorból az élvonalba
Az 1898-ban született Trofim Gyenyiszovics Liszenko előtt nem állt fényes, nagyívű, vagy akárcsak elfogadható jövő. A napvilágot a Polvata kormányzóságban lévő Karlivka falujában meglátó férfi egy szegényparaszti család sarjaként semmi jóra nem számíthatott, mert ekkoriban egy földműves birtokának átlagos mérete mindössze 1,7 hektár volt, ami azzal járt, hogy az egy szerény nadrágszíjparcellával bíró többségnek látástól-vakulásig éhbérért robotoló napszámosként kellett dolgoznia a gazdagabbaknál. Bár a kormányzat illetékesei igyekeztek javítani a borzalmas életkörülményeken, fáradozásaik nem érték el a kívánt hatást, mivel a lendületes iparosítás nem tudott segíteni a paraszti mesterségen kívül semmihez sem értő zselléreken és kisparasztokon, akik legfeljebb alulfizetett segédmunkásként találhattak állást a városokban.
Liszenko ezért fiatalsága legszebb éveit megannyi kortársához hasonlóan nyomorultan és cél nélkül, egyik napról a másikra tengődve élte le. Mindezek tükrében talán érthető, hogy a sanyarú sorsú parasztlegény miért lett az 1917 és 1921 között zajló véres harcok után Ukrajna területe felett is fennhatóságot szerző, számára a tanulást lehetővé tevő bolsevikok lelkes és tántoríthatatlan híve. Hiszen egyfelől a kommunista propaganda elhitette vele és a hozzá hasonlókkal, hogy a mélyből jötteknek joguk, sőt, egyenesen kötelességük, hogy kifordítsák a világot a sarkából és egy új életmód alapjait fektessék le, másfelől karrierje első percétől kezdve látványos és egyértelmű pozitív diszkriminációban volt része. Származása, ami korábban a legszörnyűbb átoknak bizonyult volna, csakis előnyére szolgált és az új rendszerben kiváltságokat szerzett neki. Ezért a kommunista párt utasítására egyetlen zokszó nélkül hátrahagyott mindent és mindenkit, hogy egy Azerbajdzsán területén elterülő kutatóállomáson kamatoztassa ismereteit. Itt egyből mellé is szegődött a szerencse, mivel a tél szokatlanul enyhének bizonyult, ami azzal az áldásos következménnyel járt, hogy a kísérleti jelleggel elvetett zöldborsó rendkívüli termést hozott.
A szovjet lapoknak több sem kellett, zsurnalisztáik egymással versengve zengték dicshimnuszaikat a fiatal biológusról, akinek a bemutatásakor sohasem felejtették el megemlíteni, hogy egy új embertípus, a népből jött és sorstársaiért dolgozó, a káros polgári behatás alatt álló, életidegen szobatudósok doktrínáival mit sem törődő parasztgéniuszt tisztelhetnek benne. Liszenko nem bírt betelni a méltatók kórusával és balszerencséjére addig-addig hallgatta őket, míg végül el nem hitte, hogy mindaz amit róla állítanak, igaz. Népszerűségét csak tovább fokozta, amikor hideg vízbe áztatott téli búzát vetett el és az átlagon felüli termést hozott olyan területeken is, ahol korábban csak a tavaszi búza termett meg. Bár Liszenko ezzel csak az ekkor már jól ismert, vernalizációnak nevezett jelenséget serkentette, aminek a lényege, hogy egyes növényeknek fejlődésük bizonyos szakaszában a megszokottnál alacsonyabb hőmérsékletre van szükségük, a biológus szentül hitte, hogy valami új és nagyszerű dologra bukkant.
Sebtiben felállított elmélete szerint Mendel és Darwin követői tévúton járnak, mert egyfelől az egyén tulajdonságait egyedül és kizárólag a környezet határozza meg, tehát annak megváltoztatásával át lehet alakítani egy faj génállományát. Másfelől, az egy fajba tartozók mindig és minden körülmények között segítik egymást és semmiféle, a túlélésért folytatott harc nincs köztük. Szerencséjére mindez egybevágott a hivatalos szólamokkal, ugyanis az 1920-as évek végén egyre inkább előtérbe került a gyors és radikális változtatásokra képes, gyakorlatorientált „szovjet tudomány” képe, amibe remekül beleillettek az ukrán biológus tanai. A mind nagyobb és nagyobb hatalomra szert tevő, ellenfeleitől fokozatosan megszabaduló Sztálinnak is tetszettek a merész elképzelések, így az 1929-ben a diktátor támogatását élvező, a harmincegyedik évében járó Liszenko teljhatalmat kapott arra, hogy a pár táblából álló kísérleti gazdaságok után a mind és mind előtérbe helyezett, kollektivizált termelőszövetkezetekben igazolja tételei igazát.
2. oldal - A tények makacs dolgok
A tények makacs dolgok
Liszenko érthető ügybuzgalommal látott munkához, de hiába volt minden igyekezete, egyik kudarc követte a másikat. A korábbinál jóval sűrűbben vetett gabona minden elképzelést alulmúlóan satnya lett, mert a szerinte békés barátságban élő növények elszívták egymás elől a tápanyagokat. A szibéria legzordabb régióiban való gyümölcstermesztés még ennél is gyalázatosabban ért véget, mivel pár hónap meddő munkája után kiderült, hogy a napot helyettesíteni hivatott, iszonytató költségekkel felállított lámpák nem tudják pótolni a természetes fényt. Az is egyértelmű lett, a narancs és a citrom a várakozásokkal ellentétben nem fogja megmakacsolni magát és hoz dús termést az örök hó és fagy birodalmában. Nagyipari mértékben az őszi helyett vetett téli búza sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért minden fronton teljes volt a bukás.
A biológus csillaga ennek ellenére mind magasabbra és magasabbra ívelt, mert a biológust jóformán senki sem ellenőrizte, így kedvére hamisíthatta meg kísérletei eredményeit, a hibákat pedig a szabotáló kulálokra vagy egyéb osztályellenségekre, esetleg a hozzá nem értő agronómusokra és a nyugati tudomány talpnyalóira fogta. Mivel Ukrajnában ekkoriban a kollektivizáció jegyében egymás után végezték ki mondvacsinált okokkal a földhöz valóban értő nagygazdákat, könnyű volt elhitetnie, hogy a termésátlagok durva visszaeséséért nem a szakemberek hiánya, a rosszul táplált igavonó állatok gyengesége és használhatatlan mezőgazdasági eszközök siralmas állapota, valamint a minden tudományos alapot nélkülöző lázálmai felelősek, hanem a nagytőke szabotáló ügynökei. A lakosság éhezéséről értelemszerűen egyetlen újság sem számolt be és a filmhíradókban is csak a dúsan lengő kalászokat láthatták az érintett területeken kívül élők. Sztálin és Molotov parancsára 1933. január 22-től kezdődően szigorú és csak a legmegbízhatóbbaknak megadott engedélyhez kötötték a vasúti jegyek megvásárlását, ezért az éhezőknek esélyük sem maradt arra, hogy feketén élelmiszert szerezzenek a szerencsésebb vidékekről. A fantaszta biológus tehát az egyik legfőbb előidézője lett a holodomornak nevezett, legkevesebb 6,5 millió halálos áldozattal járó katasztrófának.
Liszenko helyzetét tovább erősítette, hogy ha úgy érezte, hogy valaki veszélyt jelent rá, az illető napjai meg voltak számlálva, mivel befolyását kihasználva kivégeztette. Jellemző és beszédes, hogy az egyik első áldozata az Azerbajdzsánban vele együtt dolgozó és a sikerei valódi okáról túl sokat tudó N. M. Tulajkov volt, akit 1934-ben hazaárulásért és rendszerellenes tevékenységért lőttek agyon. A biológus vérszomja később sem hagyott alább. Georgii Nadsont, a mikrobiológia nagy szaktekintélyét 1937-ben letartóztatták majd 1939-ben halálra ítélték „szovjetellenes terrorcselekményekért és szabotázsért”, azaz azért, mert minden bátorságát összeszedve nyilvánosan kritizálni merte Liszenkot. Ugyanez lett a veszte az egyik legkiválóbb orosz genetikusnak, Nyikolaj Vavilovnak is, aki szörnyű véget ért, mivel bár húsz évre ítélték állítólagos bűnei miatt, szervezete húsz hónapig sem bírta a szovjet börtön megpróbáltatásait és az alacsony fejadagokat, ezért megannyi fogolytársához hasonlóan az éhhalál végzett vele 1943. január 26-án.
Az ilyen és ehhez hasonló atrocitások után az életüket féltő tudósok inkább beálltak a sorba és egy emberként dicsőítették Liszenkot, aki 1948-ra elérte, hogy a nyugati értelemben vett genetika hivatalosan is burzsoá áltudománynak lett elkönyvelve a Szovjetunióban. Ezt a lépést egy minden korábbinál iszonyúbb terrorhullám kísérte, hiszen a bolsevik logika szerint aki a mendeli genetikával foglalkozott, automatikusan a nép ellenségének minősült és csak nagyon kevesen kerülték el a halált, a kényszermunkát, vagy egzisztenciájuk elvesztését.
3. oldal - Példából pária
Példából pária
Liszenko helyzetét megannyi más, államilag támogatott sarlatánhoz hasonlóan Sztálin halála ingatta csak meg, de mivel nem lehetett tudni, hogy a diktátor utódjává váló Hruscsov miképp is vélekedik róla, a jobb időkben eljöttében reménykedő biológusoknak és genetikusoknak egészen a hatvanas évek elejéig kellett várniuk azzal, hogy nyilvánosan is bírálni lehessen az áltudóst. Eleinte csupán egy-két cikk jelent meg, de miután a szellemi élet korábban kényszerből meghunyászkodó nagyjai látták, hogy soraikért semmiféle retorzió sem éri őket, mind merészebben és merészebben fogalmaztak.
Beszédes, hogy bár 1960 januárjában, Magyarországon tett látogatásáról a Szovjetunió egyik nagyjának érkezéséről számoltak be a lapok, szakmai körökben valóságos sokkot okozott a gyengén fogalmazó, a kérdésekre adott egyenes válaszokat elkerülő, nívótlan előadást tartó Liszenko. A meghívott vendégek egymás között nem is rejtették véka alá a korábban ajnározott férfiról vallott, nem túl hízelgő véleményüket.
Liszenko nem értette, hogy miképpen fordulhattak ellene a szovjet sajtó és a tudományos körök rangos képviselői, amikor nem is olyan rég szó szerint élet és halál megkérdőjelezhetetlen ura volt. Bár megpróbált ellentámadásba lendülni, semmit sem ért el, sőt, valóságos sokként érte, hogy 1965-ben leváltották magas tisztségeiből és több évtizednyi szárnyalás után be kellett érnie azzal, hogy egy jelentéktelen, elégtelenül felszerelt, nyilvánvalóan az ő lekötését szolgáló „kutatóbázist” vezessen. Harmincöt évnyi, szakadatlan sikerszériát követően űzött vad lett, akinek megszűnt a védettsége és a korábban mindenek felett valónak tekintett liszenkoizmus szitokszóvá lett a Szovjetunióban.
A sors, ami korábban a tenyerén hordozta, innentől kezdve nem volt kegyes hozzá, mert egészen 1978-ig életben maradt, így közel másfél évtizedig kellett úgy tengetnie a napjait, hogy mindvégig a régi szép idők jártak a fejében, ráadásul megélte, hogy korábbi ellenfeleit látványos külsőségek között rehabilitálják, nézeteit, sőt a személyét pedig károsnak nyilvánítják. A legnagyobb pofont alighanem a szörnyű véget ért, sokáig orwelli nemszemélyként kezelt Vavilov megítélésének gyökeres megváltozása okozta számára, hiszen legnagyobb ellensége hirtelen szalonképessé, sőt, a sztálini személyi kultusz mártírként emlegetett áldozatává lett.
1968-ban egy növénymintákat összegyűjtő intézetet nevezték el róla, majd egy kisbolygó kapta meg a 2862 Vavilov nevet, végül pedig postabélyegekre is felkerült az éhenhalt tudós arca. A változásokat talán még ennél is jobban mutatja, hogy a hatvanas években már Bacsó Péter is tréfát mert űzni az áltudós hazánkban is komolyan vett téziseiből és megkockáztathatjuk, hogy a hazai filmgyártás egyik legnívósabb remekeként tisztelt "A tanú" talán az egyetlen pozitív hozadéka Liszenko rémuralmának.
4. oldal - Egy karrier kezdete
Egy karrier kezdete
A „szovjet tudomány úttörőjéhez” hasonlóan az 1914-ben született Norman Borlaug sem indult könnyű helyzetből. Igaz, egy negyvenhárom hektáros birtokon gazdálkodó család sarjaként kétségbevonhatatlanul kedvezőbb körülmények közé született, mint ukrán kollégája, ám ennek ellenére farmergyerekként az első nyolc osztályt egy egyetlen tanítóból álló „tanári karral” rendelkező, egytermes iskolában járta ki. Később a középiskolában igyekezett pótolni mindazt, amit korábban nem tudott elsajátítani, de nagy bánatára, amikor 1933-ban felvételizett a Minnesotai Egyetemre, nem érte el a bejutáshoz szükséges minimum pontszámot.
Szerencséjére ahhoz viszont elég jól teljesített, hogy felvételt nyerjen egy két évig tartó képzésre és mivel szorgalmának és kitartásának köszönhetően, kiválóan megállta a helyét, megengedték neki, hogy részt vegyen a Mezőgazdasági Tanszék erdészeti programjában, ahol diplomát szerezhetett. Örömét csak az árnyékolta be, hogy szülei nem tudták finanszírozni a tanulmányait, ezért időnként ott kellett hagynia az egyetemet, hogy pénzt keressen. Ez komoly szerepet játszott későbbi pályafutásában, mert egy időben egy, a New Deal keretein belül létrejött közmunkaprogram felügyelői tisztjeként dolgozott. Borlaugnak olyan fiatal férfiak munkáját kellett felügyelnie, akik többnyire nem bírtak semmiféle szakképzettséggel és munkanélküliként súlyos anyagi tehertételt jelentettek ezernyi gonddal küszködő családjuknak, ezért vállalták, hogy sátortáborokban élnek és kosztért, kvártélyért, valamint szerény, nagyrészt a családjuknak utalt anyagi juttatásért cserébe nehéz fizikai munkát végeztek. A biológust elborzasztotta az alultáplált, jól láthatóan huzamosabb idő óta éhező és nyomorult állapotuk miatt apatikus közönybe süllyedő beosztottjai látványa, de a velük együtt töltött hónapok alatt örömmel figyelte meg, hogy a rendszeres étkezések hatására lassan erőre kapnak és az életkedvük is visszatér.
Diplomája megszerzése után a következő lökést Elvin C. Stakman adta meg számára, aki egy érzékletes és szenvedélyes előadásában a milliók életét megkeserítő a búzán és zabon élősködő rozsdagomba jelentette veszélyekről, valamint arról beszélt, hogy szelektív növénynemesítéssel létre sikerült hozni olyan haszonnövényeket, amik képesek ellenállni a parazitának. Borlaugot annyira elgondolkoztatta a prezentáció, hogy azt követően beszédbe elegyedett Stakmannal és az ő hatására úgy döntött, hogy új példaképe irányítása alatt folytatja a tanulást, hogy ő is segíteni tudjon az éhezőkön. A fellángolást tettek követték és Borlaug 1942-ben genetikából, valamint növénykórtanból szerzett PH.D-t. Ezt követően két évig a DuPont alkalmazásában állt, ahol ugyan anyagilag maximálisan megtalálta a számítását, de mivel az éhínség felszámolása helyett a hadiipar igényeinek kielégítésére volt kénytelen használni tudását, nem talált kielégülést a munkájában. Már azt hitte, hogy soha nem foglalkozhat azzal, amivel szeretne, amikor egy váratlan fordulat mindent megváltoztatott.
5. oldal - Éhhaláltól az exportig
Éhhaláltól az exportig
Manuel Ávila Camacho belátta, hogy Mexikónak meg kell változnia. A mexikói forradalom hőse, aki már tizenhét éves korában fegyverrel szolgálta hazáját és akit egy sikerekben gazdag karrier csúcspontjaként 1940-ben országa elnökének választottak, tudta, hogy ha nem sikerül javítania a polgárok életszínvonalán, hiába halt meg 1,3 millió honfitársa. Ezért mindent megtett, hogy modernizálja Mexikót. Erőnek erejével fejlesztette az ipart és mivel többnyire amerikai szakértők és vállalatok segítségét kérte, sikerült helyreállítania a két nemzet közötti megtépázott kapcsolatokat, de ez kevés volt számára. Camacho ugyanis legfőbb céljának az általánosnak mondható éhínség egyszer és mindenkorra való megszüntetését tűzte ki, mert a hatalmas országban szégyenteljesen kevés termett meg az élethez szükséges javakból és a lakosság nagyobbik része számára egy szelet kenyér földöntúli boldogságot jelentett.
A Rockefeller Alapítvánnyal való kapcsolatfelvétel után a téma egyik legavatottabb szakértőjeként ismert Stakman két kollégájával együtt nekilátott életük legnagyobb vállalkozásának, a siralmas termésátlagok bármi áron való növeléséhez. A biológus egyik beosztottja, Jacob G. Harrar egyből megkereste Borlaugot és rá akarta beszélni, hogy vállalja el a kiemelt fontosságú búzával foglalkozó csoport vezetését. A biológus azonban, bár semmire sem vágyott jobban, mint hogy megvalósítsa az álmát, nemet kellett, hogy mondjon, mert a DuPont egyik központi és nélkülözhetetlen munkatársaként a rá vonatkozó háborús korlátozások értelmében 1944 júliusáig nem mondhatott fel. Ahogy módja nyílt azonban arra, hogy ismét maga dönthessen arról, hogy hol dolgozik, nem volt kérdés, hogy miképpen is folytatódik a pályája.
Miután megbizonyosodott arról, hogy Stakman csapata változatlanul igényt tart a szolgálataira, még a számára felkínált példa nélküli bérduplázás illetve korábbinál gyorsabb előremenetel lehetősége sem tudta a cégnél tartani és feleségét, valamint 14 hónapos gyermekét hátrahagyva Mexikóba utazott. Itt azonban nem várt nehézségek fogadták. Az elmaradott környezet mellett az is elkeserítette, hogy a helyi parasztok ellenséges és gyanakvó viselkedésével is meg kellett küzdenie, mert a sokat szenvedett földművesek egyfelől nem hitték el, hogy a tudósok valóban rajtuk akarnak segíteni, másfelől úgy érezték, hogy a kísérleteikhez használt táblák őket illetnék meg.
Kemény, munkával és kihívásokkal teli évek következtek. A biológus Stakman példáján elindulva keresztezések sorával egy olyan, a fertőzéseknek ellenálló búzafajt akart kitenyészteni, amit az egész országban használhatnak a parasztok és ami dús terméssel hálálja meg a gondoskodást. A legnagyobb gondot azt jelentette, hogy a nitrogén alapú műtrágyákkal kezelt földeken a hosszú, vékony szárú búzafajták nem tudták megtartani a dús kalászokat. Borlaug ezen úgy segített, hogy „törpe” azaz rövidebb és tömzsibb fajtákat hozott létre, amik megbirkóztak a teherrel.
Mindez természetesen nem ment sem gyorsan, sem látványosan, sem pedig könnyen, ám az eredmények magukért beszéltek. 1963-ra az 1944-es számok hatszorosát sikerült megtermelni az új búzafajtából, aminek hatékonyságát nagyban megnövelte, hogy mind az ország szárazabb északi, mind pedig a csapadékosabb déli felén sikerrel el tudták vetni, ezért Mexikó kevesebb mint húsz év alatt egy éhező országból nettó búzaexportőr lett. A sikert látva, mivel náluk még a Mexikóban látottnál is súlyosabb állapotok uralkodtak és nem volt mit veszteniük, India és Pakisztán döntéshozói is rendeltek a magokból, amik egy, a vitatott hovatartozású Kashmir-régói felett kirobbant háború miatt csak késve érkeztek meg és Borlaug sem tudta őket időben megvizsgálni.
Szerencsére a tudós így is észrevette, hogy a magok a mexikóiak gondatlansága miatt túlságosan intenzíven lettek kezelve egy növényvédő szerrel, amitől károsodtak és közölni tudta az illetékesekkel, hogy kétszer annyit vessenek el belőlük, mint amennyit eredetileg terveztek. A magokkal Borlaug újabb megkérdőjelezhetetlen diadalt aratott, mert Pakisztánban 1965-re 4.6 millió tonnáról 7.2 millió tonnára nőtt a learatott búza mértéke és az ország 1968-ra önellátó lett, Indiában pedig 1970-re 12,3 millió 20,1 tonnára emelkedett ez a szám. A genetikus az emberi életek megmentése mellett azt is sikerként könyvelte el, hogy a magasabb terméshozam miatt jóval kevesebb erdőt irtottak ki, hogy a helyükre búzát vessenek.
Borlaug tettei nem maradtak visszhang nélkül. A mezőgazdasággal foglalkozó, korábban pesszimista, világméretű éhínséget vizionáló szakemberek egy, az emberiséget megmentő „zöld forradalom” atyjaként kezdték tisztelni őt. Értelemszerűen a díjak és kitüntetések sem maradtak el. 1968-ban utcát neveztek el róla Mexikóban, és az Amerikai Tudományos Akadémia is tagjává választotta, 1970-ben pedig béke Nobel-díjjal tüntették ki. A rangos kitüntetés átvételének alkalmából elmondott beszédében azonban önmaga és kutatócsoportja ajnározása helyett fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy az emberiségnek a jobban termő gabona ellenére végre szembe kellene néznie az általa „népességszörnyeteg"-nek nevezett túlszaporodással és annak hatásaival, mert úgy látta, hogy az emberi faj nem menekült meg az éhezéstől, hanem csak haladékot kapott.
A magas kitüntetés után egymást érték a díszdoktori és egyéb címek. Hogy eredményei mekkora hatást gyakoroltak a közgondolkodásra azt jól érzékelteti, hogy Borlaug, aki (mivel a hagyományos értelemben vett genetika ismereteinek segítségével érte el sikereit) bár néhány évtizeddel korábban közellenségnek számított volna, 1980-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Ennyi diadalt követően a férfi, aki álmában sem hitte volna, hogy egyszer majd valóságos hősként fogják ünnepelni, arra jutott, hogy kijár neki a pihenésből és az oktatáson kívül nem nagyon vállalt semmiféle feladatot. Ám pár évnyi visszavonultság után újfent kénytelen volt sorompóba állni, mert megkapta élete legfurcsább ajánlatát.
6. oldal - Az aranyszívű fasiszta
Az aranyszívű fasiszta
A kalandos életű Ryoichi Sasakawa esete jól mutatja, hogy legtöbbünk jelleme számtalan, első pillantásra ellentmondásos elemből áll össze és hogy soha nem késő megváltozni. Ugyanis a japán üzletember roppant változatos pályát futott be és élete alkonyáig igen kevesen hitték volna róla, hogy valami jót is tesz az emberiséggel. Sasakawa a második világháború előtt különféle ultranacionalista szervezetek oszlopos tagjaként, valamint a Hazafiak Pártjának nevezett politikai csoportosulás vezetőjeként tett szert kétes hírnévre. Karrierjének egy időre vége szakadt, mivel hat évig tartották előzetes letartóztatásban azzal a végül be nem bizonyított váddal, hogy vállalatok zsarolásával igyekezett pénzhez jutni, de kétségtelen karizmáját jól mutatja, hogy 1942-ben, egy évvel a szabadulása után parlamenti képviselővé választották. A világháború bukása után megjárta az amerikaiak börtönét, ahol A-osztályú, azaz a legsúlyosabb kategóriába eső háborús bűnösként kezelték, de aztán bírái itt is ártatlannak találták. A férfi ezt követően mellőzte a politikát. Helyette inkább az üzlet felé fordult majd 1951-ben megalapozta a vagyonát, amikor elérte, hogy az ő irányításával az állami lottó, illetve ló és bicikliversenyek után a a motorcsónakok vezetői közötti gyorsulási viadalok is legális szerencsejátékká legyenek nyilvánítva. Ez elképesztő vagyont hozott számára, amit sokáig csak arra használt fel, hogy luxusban éljen.
Azonban a pénzéhes vállalkozó, aki önmagát csak a „világ leggazdagabb fasisztájaként” jellemezte, ahogy öregedett, úgy kezdett el egyre többen foglalkozni a világ dolgaival, ezért 1962-ben létrehozta a Nippon Alapítványt és tekintélyes vagyona nem csekély részét a fiatalok megsegítésére, valamint egyebek mellett a lepra kezelésére költötte. Mindeközben persze nem hagyott fel extravagáns és sokakban megütközést keltő életmódjával és valósággal hajszolta a gyönyör minden formáját. 1984-ben, két évvel azt követően, hogy ájultan esett össze egy gésa-partin, a fejébe vette, hogy segítenie kell Afrika szerencsétlen sorsú lakóin és arra a következtetésre jutott, hogy küldetése egyedül Borlaug aktív közreműködésével sikerülhet. Az öregkor békéjét élvező biológus eleinte azzal érvelt, hogy fogalma sincs az Afrikában használt mezőgazdasági módszerekről, valamint már amúgy is túl öreg ahhoz, hogy ismét felvegye a kesztyűt. A védjegyévé lett rámenősségéből és agresszivitásából filantróp hajlamai ellenére semmit sem vesztő Sasakawa tolmácsán keresztül azonban azzal érvelt, hogy ő még nála is öregebb és bár nem beszélte az angolt, akkora meggyőzőerő áradt belőle, hogy Borlaug úgy döntött, belevág a nagy feladatba.
A tudós remélte, hogy pár évet kutatással tölthet, de annyira elkeserítette a vártnál is rosszabb helyzet, hogy egyből belevetette magát a munkába. Újabb hosszú és küzdelmes, de eredményekkel teli időszak következett, ami 1984-től egészen Borlaug 2009-es haláláig tartott. Ezen időszak alatt a biológusnak és munkatársainak nem csak a legfontosabb helyi termények termésátlagát sikerült megnövelniük, hanem egy olyan gondos és átfogó képzési rendszer alapjait is le tudták fektetni, aminek hála a legrosszabb helyzetben lévő, aprócska földdarabokon gazdálkodó parasztok is elsajátíthatták azokat a technikákat, amiknek az alkalmazásával a kétszeresére-háromszorosára nőhetett a betakarított termény. Jelentős részben Borlaugnak és az általa inspirált zöld forradalomnak köszönhető, hogy míg a hatvanas években a Föld akkor hárommilliárd lelket számláló népességének ötöde-hatoda éhezett, ma a népességrobbanás ellenére „csak” a tizedének nem jut elégséges táplálék. Elmondható tehát, hogy bár sokan a nevét sem ismerik, a biológus mindannyiunk életére hatással volt.
Mint láthattuk, Liszenko és Borlaug esetéből is megállapítható, hogy bár a mindenkori hatalomnak módja és lehetősége is van arra, hogy egyeseket érdemeiken felül kezeljen, hosszútávon csakis az eredmények számítanak. Aki valami valóban értékeset hoz létre, joggal bízhat benne, hogy a nevét sosem felejtik el, míg a zsarnokoskodó, tudatlanságukat a hamis tekintély vékony mázával takarók nem kerülhetik el, hogy nevetség tárgyai legyenek.
