A felfedezés azt sugallja, hogy a kopogtatás és a madárdal, ez két oly különböző akusztikai tevékenység közös evolúciós gyökerekkel bírhat. Egyes madarak számára a hangadás vele született képességnek számít. Az ölyveknek például nem kell megtanulniuk vijjogni, maguktól tudják, hogyan kell kiadni a hangokat. Más madaraknál, az énekesmadaraknál és a papagájoknál a dalolást komoly tanulási folyamat előzi meg. Fiókaként hallgatják az idősebb példányok hangját, majd utánozni kezdik azt, végül saját dallamokat kezdenek összerakni.

Ezt a tanulási folyamatot specifikus agyi áramkörök teszik lehetővé. Erich Jarvis, a New York-i Rockefeller Egyetem kutatója arra volt kíváncsi, hogy vajon a hangadást nem tanuló madarak (flamingók, ölyvek és mások) esetében más-e az agy ezen része, mint az énekesmadaraknál. A korábbi kutatások azt mutatták, hogy a parvalbumin nevű fehérje génje az agy elülső részének egyes részein különösen aktív a dalolást tanuló madaraknál a hangadást nem tanulókhoz képest.

Jarvis korábban nem vizsgált fajokat is megvizsgált ilyen szempontból, és meglepetésére úgy találta, hogy az egyik dalolást nem tanuló fajban szintén vannak parvalbuminban gazdag régiók az agy kérdéses részén. Ez a faj a pehelyharkály volt.

A harkályok nemcsak arra használják a kopácsolást, hogy táplálékot találjanak a fák kérge alatt vagy üreget fúrjanak a fákba. Célzottan hangadásra is kopácsolnak, és ilyenkor specifikus ritmusú hangsorokat képeznek, amelyekkel a kutatók szerint területi információkat közölnek más harkályokkal. Jarvis és Matthew Fuxjager, a Brown Egyetem kutatója sikeresen igazolta, hogy ezt ugyanaz az agyi régió teszi lehetővé, mint az énekesmadarak dalolását.

A kísérletek során a kutatók kopácsoló hangsorokat játszottak le 15 vadon élő, befogott pehelyharkálynak, és közben vizsgálták az agyukat. Azokban a madarakban, amelyek a kopogásra maguk is kopogással válaszoltak, hasonló aktivitási mintázat volt megfigyelhető, mint az énekesmadarak dalolásakor. Míg azoknál az állatoknál, amelyek csak rövid vokalizációs hanghatással reagáltak a kopogásra, nem figyeltek meg ilyen mintázatot.

Jarvis szerint úgy tűnik, hogy a hanghatás eredetétől függetlenül minden madárnál hasonló agyi működések felelnek a komplex akusztikus kommunikációért. Ami közös evolúciós gyökereket sejtet a dalolás és a kopogtatás kapcsán. A szakértők szerint mindkét hangadási forma az agy azon területéről emelkedhetett ki, amely a viselkedést kommunikáló finommozgásokért felel.

Mindez azt is sugallja, hogy a kopogtatás legalább részben tanult képesség, mondja Jarvis, amit szintén érdekes lenne alaposabban vizsgálni. Más szakértők szerint az eredmény egyéb érdekes implikációkat is rejthet. Érdemes lenne például megvizsgálni, hogy a komplex párzási táncokat lejtő madarak, például a paradicsommadarak és a piprák esetében milyen agyterület működik, amikor táncolnak.