Oldal I.
Aki emlékszik még a Braid című platformjátékra, az tudja, hogy egy kis lelemény és művésziesség el tudja varázsolni a legszőrösszívűbb kritikusokat is. Az Xbox 360-ról PC-re is átportolt aprócska csoda már számos játékos számítógépén ott lapul (többek közt az enyémen is), ám azóta se nagyon érkezett hasonlóan szívmelengető játék, egészen mostanáig. Az Amanita Design produkciója ugyan nem platformjáték, hanem klasszikus point 'n click kaland, de hangulata és szeretetteljes atmoszférája miatt egyedül a Braid az, ami eszembe tud jutni, mint összehasonlítási alap.
A Machinarium egy 2D-s kalandjáték, ami a legtöbb hasonló címtől eltekintve nem tartalmaz hosszú beszélgetéseket, vagy több tíz órát mesélhető, összetett történetet. Mi több, kis főszereplőnknek még csak neve sincs. A játék elején egy szemétszállító gép dobja ki pórul járt hősünket egy roncstelepre, ahol első dolga, hogy összeszerelje magát. Bizony, a képeket nézve már bizonyára ki lehetett találni, hogy egy robotot irányítunk, akinek ezt követő pár cselekvését (vagyis első ténykedéseinket) semmi sem magyarázza meg. A háttértörténet is csak szép lassan, visszaemlékezések formájában derül ki a végkifejlet felé közelítve, így eleinte - hogy stílusos legyek - csak gépiesen csináljuk az egyre nehezedő logikai feladványokat. Ez elsőre negatívumnak tűnhet, de az egyedi hangulat és a furcsa, kicsit steampunkra hajazó világ egyből magával ragad, és el nem ereszt, míg azon nem kapjuk magunkat, hogy egy ültő helyünkben végigjátszottuk a Machinariumot, melynek játékideje durván 5-6 óra.
A sztoriból nem is szeretnék lelőni egyetlen apró poént sem. Legyen elég annyi, hogy botcsinálta robotunkat kitiltották Robotvárosból, és elsődleges feladatunk visszajuttatása lesz. A rövid játékmenet ugyan farigcsál a program szavatossági idejéből, de tekintve, hogy a Machinarium alig kerül valamibe, a dolog még elnézhető. Annak tükrében pedig, hogy a háttérmunka hét amatőr cseh programozó szabadidejébe, három évbe és mindössze ezer dollárba került, egyenesen csoda, hogy az eredmény ilyen jó lett. Hisz valljuk be, még a nagy kiadók által pénzelt, többtucat embert számláló brigádok sem készítettek olyan sok igazán jó kalandjátékot mostanában, elég csak a csalódást okozó Still Life 2-re gondoloni.
Oldal II.
Gépszabadság
A játékmenet a már megszokott sémák szerint zajlik, vagyis képernyőről képernyőre jutva kell elérnünk, hogy továbbmehessünk az amúgy jórészt lineáris felépítésű városban. Persze lesz pár kivétel, amikor vissza kell sétálnunk egy korábbi helyszínre, de többségében az "egy terem, egy nagy feladat" recept az uralkodó. A feladványok meglehetősen nehezek, némely megoldására pedig csak a szerencse ébresztheti rá az elkeseredett játékost, ám ennek ellenére egytől-egyig szórakoztatóak, és furcsamód nem érezzük frusztrálva magunkat szinte sehol sem. Ez nagyrészt a kiváló hangulatnak köszönhető, amit csak tetéz kis hősünk odaadó segítőkészsége. Ez a kis robot egy árva szót se szól a játék alatt, mégis sokkal emlékezetesebb karakter lesz belőle, mint sok szerepjáték vagy sztoriorientált akcióözön "tizenkettő egy tucat" karaktere.
A feladványok között éppúgy találunk tárgykombinálást, mint puzzle-ket, sőt, időről-időre minijátékokkal is találkozni fogunk. Az igazat megvallva nem vagyok a kalandműfaj megváltoztatásának híve, és sok ilyen kísérlet okozott már fájdalmat szegény agysejtjeimnek, mégis azt kell mondanom, hogy a Machinarium tökéletesen játssza ki ütőkártyáit, és ezek nélkül a minijátékok nélkül fele ilyen változatos sem lenne. Mint ahogy a program összes eleme, ezek a részek is kellően kihívóra sikeredtek, különösen a doboztologatós logikai minijáték és a színes golyós kirakós adja majd fel a leckét.
Ha esetleg elakadnánk, akkor sem kell a falnak rohanni, mert kicsiny robotunknak mindig van pár tipp a tarsolyában. A bal felső sarokban lévő villanykörtére kattintva látjuk, hogy mire is gondol most, és bár ez nagy segítségnek tűnik, épp csak annyira elég, hogy egy támpontot adjon, amiről elindulhatunk. A Robotvárosban eltöltött pár óra alatt pedig lesznek azért kemény részek is, így a gyermekded külső mögött egy néha még profikat is megizzasztó játék lapul meg. Szerencse, hogy a Machinarumban bármikor, bárhol menthetünk, és mivel meghalni sem lehet, ezért nincs olyan, hogy valamit annyira elszúrjunk, hogy később ne lehessen rendbe hozni. A kedvünket tehát nem szegik buta tervezési hibák, sőt, összeségében nem találkoztam egyetlen buggal sem.
Oldal III.
Fejlett gép
A Machinarium egy rendkívül alacsony költségvetésből készült játék, és ehhez mérten nem is várható, hogy bármilyen jó nevű szupermotor duruzsoljon alatta. Ám erre szükség sincs, mert a kézzel rajzolt hátterek és animációk a szó szoros értelmében gyönyörűek lettek. Az atmoszférikus színvilág, a sok kontúrozott karakter és a minden részletre kiterjedően igényes háttérképek olyan szintű profizmusról árulkodnak a design csapattól, hogy nem csodálkoznék rajta, ha valamelyik nagyobb cég is lecsapna a játék készítőire. Mindennek pedig nincs semmi ára, mert a motor sima Flashben lett írva, így gyakorlatilag bármilyen gépen jól fut, azaz egy Atom processzor feletti teljesítménnyel megáldott masinán már nyugodtan robotolhatunk.
A zene csodaszép, halkan duruzsol és szinte észrevétlenül teremt hangulatot. A hangok abszolút minimalisták, és mivel párbeszédek sincsenek (robotjaink maximum mormognak valamit, és egy kis gondolatbuborékban megmutatják, hogy miről is van szó), az egész audió rész kimerül muzsikában és pár kisebb effektben, amik viszont tökéletesek. Az egész annyira illeszkedik a már-már megfoghatatlan atmoszférához, hogy észre se vesszük, és beleszeretünk a kissé lagymatag hangzásvilágba.
Összességében annyit lehet elmondani a Machinariumról, hogy ha van tökéletes játék, akkor az mindenképp egyszerűségével éri el nagyszerűségét. A hangulat utánozhatatlan, a szereplők aranyosak, a játékmenet pedig kellően profi, így minden olyan olvasónak ajánlhatom a Machinariumot, aki kedveli a kalandjátékokat. Az ára a hivatalos oldalon 14 Euro, ami elsőre talán magasnak tűnhet, de aki kipróbálja az ingyenes demóváltozatot, garantált, hogy akarni fogja a folytatást. Szép volt Amanita, csak így tovább!
