Húsz évvel ezelőtt, azaz 1993. március 22-én indult hódító útjára az Intel első Pentium sorozatú processzora, a Pentium 60. Ez a dátum egy rendkívül jeles esemény, hiszen a Pentium processzormag még ma is hatalmas jelentőséggel bír, igaz klasszikus formában az átlagfelhasználóknak szánt termékek piacán már nem, hanem csak az általános célú, hatalmas párhuzamos teljesítményt kínáló gyorsítókártyák szegmensében találkozhatunk vele, ahol a Xeon Phi alapjait adja.
A Pentium 60 a P5-ös mikroarchitektúrára támaszkodott, mindössze 3,1 millió tranzisztort tartalmazott és 800 nanométeres gyártástechnológia alkalmazása mellett készült, csak úgy, mint az Intel nagysikerű 486-os processzorai. A Pentium név a görög pente szóból ered, jelentése pedig öt. Itt a vállalat illetékesei valószínűleg a P5 mikroarchitektúrának szerettek volna emléket állítani azzal, hogy róla nevezték el az új processzort. Arra valószínűleg álmukban sem gondoltak volna, hogy a márkanév ilyen sokáig meghatározó szerepet tölt majd be a piacon. Persze ma már nem a csúcskategóriás, hanem a belépő szintű processzorok kapnak helyet a családban, de ez más kérdés, kanyarodjunk is vissza az első Pentium CPU-hoz. A Pentium 60-as modell még 5 voltos Socket 4-es tokozást használt, ám az Intel később, a Pentium 75 érkezésével áttért a Socket 5-ös tokozásra, amelynél már 3,3 voltos feszültség volt érvényben. Ez a processzor már 600 nm-es gyártástechnológiával készült és a P54C architektúrára alapozott, ami a Xeon Phi esetében még manapság is visszaköszön, már ami az alapokat illeti.
Az idő telt-múlt, majd megérkezett a P6-os mikro-architektúra, amely a Pentium Pro alapjait adta. A Pentium 1-es és Pentium 2-es processzorok segítségével az Intel komoly eredményeket ért el, hiszen az AMD és a Cyrix x86-os processzorainál gyorsabb központi egységeket kínálhatott, ám az igazán figyelemreméltó siker a Pentium 3-as család 1999-es debütálásával jött el, legalábbis egy ideig, ugyanis ennek a sorozatnak tudott először sikeres konkurenciát állítani az AMD, megjöttek az első Athlonok.
Pentium III
A P6-os mikro-architektúrát később a Netburst követte. Ennél az architektúránál az Intel mérnökei a minél magasabb CPU magórajel elérését tűzték ki célul, és ez sikerült is: míg a Tualatin alapú Pentiumok maximális magórajele 1,4 GHz-nél végződött, addig a Netburst architektúrára alapozó processzorok kb. onnan kezdődtek, majd az évek során szép lassan elmentek 3,8GHz-ig is. Ez szép volt, csak a koncepció a teljesítmény rovására ment és eleinte az órajel nem tudott eléggé kompenzálni. A későbbiekben a friss revíziók érkezésével a Pentium 4-es processzorok végre elkezdtek jól teljesíteni (és sajnos addig még nem látott, igen magas fogyasztási értékeket elérni), ám ekkora már késő volt: az AMD az Athlon és Athlon 64-es processzoraival szépen learatta a jól megérdemelt babérokat. Ennek fényében a Netburst egyértelműen melléfogás volt.
A Pentium 4-es és Athlon processzorok csatájával egy időben a Pentium 3-as, P6-os architektúrára alapozó processzormagok továbbra is szolgálatban maradtak: ők adták az Intel Centrino Pentium M mobilprocesszorainak alapját. A Banias és Dothan típusú mobil processzorok kiemelkedően jó központi egységek voltak.
A gyártó ebben az időszakban éppen az x86-os pályafutásának legrosszabb korszakában volt, ám innen rövidesen felfelé ívelő pálya következett. 2007-ben megjelentek a Yonah processzorok, amelyek a Banias/Dothan egységek kétmagos változatai voltak. Ezek a processzorok megint ugyanazt a mikroarchitektúrát vették alapul, amit az 1995-ben megjelent Pentium Pro modellek is.
Elkövetkezett a Core Duo éra, az Intel pedig ismét sikeressé vált, processzorai pedig egyre jobban elszakadtak a rivális megoldásoktól. A Nehalem és nagyrészt a Sandy Bridge processzorok mára már történelemmé váltak, és hamarosan az Ivy Bridge processzorokra is ez a sors vár, hiszen érkeznek a Haswell APU egységek, amelyekkel tovább erősítheti a gyártó a kínálatát. De ez már egy másik történet és a jövőről szól, a mai nap pedig a Pentiumé (is).
