1. oldal
Fenton Paddock egy hős. No, nem az a csatatéri, katonás fajta, nem. Fenton főleg csempész, néha kém és folyamatosan sármőr. Amolyan Indiana Jones epigon, mínusz a történelemtanítás, plusz némi alvilági egzotikum.
A 2010-ben megjelent Lost Horizon igazi, klasszikus point ’n click kalandjáték volt, a műfaj legjobb kliséit olvasztva össze magában az Indiana Jones filmek jellegzetességeivel. Jóképű, magabiztos, intelligens főhős: pipa. Misztikus felhangokkal bíró, orientális alapú történet: pipa. Második világháborús időszak: pipa. Gonosz, okkultizmus-megszállott, világuralomra törő nácik: pipa. Gyönyörű hősnő, aki folyton cívódik a főhőssel, de a szíve mélyén odavan érte: pipa. Átutazzuk a világot, hogy kövessük a rejtély nyomát: pipa. Még a brandmark térképes, vörösvonalas utazási vágóképek is megegyeztek – imádnivaló volt.
Gyönyörűen megrajzolt hátterek előtt mozgathattuk a kicsit elnagyolt, 3D karaktereket, vizsgálgathattuk az érdekes pontokat. A rejtvények kezdetben nagyon egyszerűek voltak, majd fokozatosan nehezedtek, rengeteg tárgykombinálást, különböző színhelyeken való ismételt körbenézést igényeltek (ez olykor a frusztráló szintig jutott, hiszen honnan a búsból találjam ki, hogy a bazárban szedett büzmünty majd jó lesz a csendőrnél, HA előtte elviszem az ékszerészhez hat helyszínnel odébb... ), mégis az egészet belengte valami békebeli, vasárnapi délutáni családi filmnézős hangulat. Én például az unokaöcsémmel játszottam, roppantmód élvezte a csaknem interaktív fimként prezentált játékot, lelkesen klikkelt a helyenként felugró párbeszéd-opciók közül a kiválasztottra (bár ezek kimenetele mindig ugyanaz volt), próbálgatta a kirakósrejtvényeket, izgult Paddockért, nevetett a számtalan humoros beszóláson – remek közös szórakozás volt, méltó műfaji követője olyan klasszikusoknak, mint például a Broken Sword széria. Ilyen kezdés után nem csoda, hogy érdeklődve vártam a második, most októberben megjelent részt. Nos, nagyobbat nem is csalódhattam volna.
2. oldal
A történet 20 évvel az első rész után játszódik, a hidegháború teljes erővel tombol, a szuperhatalmak egymásnak feszülnek. A személyes szálat ezúttal az képviseli, hogy Fentonnak saját családját kell megmentenie a veszélyektől (a család „eredetének” gyökereit lásd az első részben). A nácikat ismét belepasszírozták valahogy, ezúttal ősi északi, viking mondák jelentik a sztori alapját, természetesen megszállott, volt SS-tagokkal és minden egyéb közhellyel fűszerezve.
Az eredeti játékból - kis túlzással - nagyjából a csodaszép, kézzel festett hátterek maradtak meg, néhány egyéb apróság mellett. Az irányítás búcsút intett a point ’n click hagyományoknak, vagy inkább kifacsarta, úgymond „modernizálta” őket és belekutyult egy szörnyű 3D-s közvetlen mozgathatóságot, ami megnyilvánul a karakterek haladásánál és a tárgyak (ajtók, kerekek stb.) aktiválásánál, nyitásánál is például. Bekerült egy akció-kalandjátékos jelleg is, itt az időre menő feladatokra gondolok (amiről elsőre persze fogalmunk sem volt, de ezzel még kiegyeztem volna, nem kell mindent a szánkba rágni), illetve egyfajta reflex-tesztként például irányjelző nyilakat kellett (szintén időre) nyomkodnunk és ha hibáztunk, kezdhettük elölről. Minek, tettem fel magamban a kérdést nagyjából a harmadik ilyen ostoba megoldás után – teljesen feleslegesnek tartom, egyáltalán nem illettek a játékba. Elhiszem, hogy most már kontrollerrel is játszhatunk, de akkor is... Nevezhettek konzervatívnak, de egy (point 'n click) kalandjátékban ilyenre nincs szükség, ezeket a rejtélyekért, rejtvényekért és a jól prezentált történetért vesszük meg.
A prezentáció ez esetben nem volt túl meggyőző. Az angol szinkron hangjai borzalmasak lettek, az első rész remek gárdájának nyoma sincs, Paddock is öreg, fásult fickóvá silányult a régi, sziporkázó, pökhendi alakból. Apropó sziporkázás: nos, ez a sokadik dolog, ami eltűnt, sajnos a humor csaknem teljesen kiveszett a második részből. Sírhatnékom támad…
Megmaradt a karakterek közti időszakonkénti váltás is, azonban ezúttal sokkal többet leszünk távol Fentontól és Anna, a másik főszereplő, hogy is mondjam... lapos. Nem alkatilag, hanem maga a karakter semmilyen. Unalmas. Bosszantó. Minden bizonnyal az ellenérzéseimben része van annak, hogy – amint már említettem – az első rész igazán kellemesen elszórakoztatott, de – mea culpa – nem tudtam megkedvelni a nőt. Nem tetszett a történet felvezetése sem, a prológus még hagyján, de az egyiptomi bombázásos rész közben csak pislogtam, hogy ez most micsoda? Hogy jön ide? Mit akarnak ezzel?
Az inventory-kezelés egyetlen új eleme a „craftképernyő” volt, mellyel több tárgyat kombinálhattunk egymáshoz, bár gondolkodni nem nagyon kellett hozzá, hiszen csak az egyetlen lehetséges megoldást engedi csak összeszerelni a játék. Igazából ez is untatott. Már kezdtem úgy érezni, hogy bennem van a hiba, hiszen az egész játék csak bosszantott a kezdetektől fogva, a történet nem kötött le, az irányítás is idegesített… Pedig becsszó, megadtam neki az esélyt.
3. oldal
Nem segített a dolgon a „csodálatos” új irányítás miatt folyton beakadó és egy helyben tipródó szerencsétlen, megöregedett, kiégett Fenton sem… Az egész játék olyannak tűnt, mint egy összecsapott, lebutított rókabőr, amely próbálja meglovagolni az előd sikereit. Nem jött össze.
A Lost Horizon 2 önmagában véve nem egy nagyon rossz játék, kevésbé sikerültnek, de elfogadhatónak nevezném, hacsak nem lenne egy olyan cím folytatása, mint a Lost Horizon. A kiadó és a fejlesztőcég is ugyanaz, de ezúttal nem igazán sikerült életet lehelniük a bitekbe. Ha valaki nem ismeri az első részt, valószínűleg jól elszórakozhat a folytatással, hiszen nem fogja folyton hasonlítgatni hozzá. A magam részéről inkább újra megnézem a jó öreg Indy kalandjait vasárnap délután, egy finom teát szürcsölgetve a fiatalabb Fenton egészségére… Talán ha lesz folytatás, a harmadik részben majd magára talál.
