London farkasa – Alexander Fordyce, a hitelkirály

Gátlástalan manőverek, globális csődhullám és az amerikai függetlenségi háború. Alexander Fordyce mohósága nem csak üzletfeleire, a történelem menetére is kihatott.

London farkasa – Alexander Fordyce, a hitelkirály

Az első lépések

Ugyan családja státusza és vagyona láttán sokan készséggel cseréltek volna vele, az 1729-ben született, skót Alexander Fordyce helyzete távolról sem volt könnyű, mivel ifjú korától kezdve közel irreális elvárásoknak kellett megfelelnie. Apja, George Aberdeen polgármesterségéig vitte, és nagybátyját, Thomas Blackwell-t hazája egyik legműveltebb elméjének, egyben a felvilágosodás eszméinek rendíthetetlen hívének tekintették. Míg idősebb testvérei közül David filozófusként, James költőként is jegyzett papként, William pedig köztiszteletnek örvendő orvosként öregbítette a klán hírnevét. Az éles eszű legénykének tehát jóformán az egész fiatalsága úgy telt, hogy rokonai arra emlékeztették, hogy ha kell erővel, de ki kell vívnia a maga méltó helyét a Nap alatt, és a többiekhez hasonlóan befolyásos személlyé kell válnia. Eleinte viszont vajmi kevés jele látszott annak, hogy sokra fogja vinni. Sőt, mert kezdetben harisnyákkal kereskedett, majd egy Boldero nevű londoni bankár lóti-futi, küldöncként is dolgozó asszisztense lett, évekig biztosra vették, hogy afféle lenézett, vagy a legjobb esetben is jóindulatú senkiházinak tekintett fekete bárány lesz belőle. Ám, bár kezdetben jelentéktelensége miatt még azt sem érdemelte ki, hogy egy olajozottan működő gépezet apró, de hasznos fogaskerekeként gondolhasson magára, a jeles família sarja árgus szemekkel leste kollégái, és felettesei trükkjeit.

Ráadásul, mivel kiválóan csűrte-csavarta a szót, és remekül értett ahhoz, hogy hogyan szerezzen magának barátokat, hasznos ismeretségeket kötött, melyeknek hála, egyre feljebb tudott mászni a társadalmi ranglétrán. Az ambiciózus Fordyce-t hamar magával ragadta a spekulánsok kétségtelenül buktatókkal teli, ám szabad, és határtalan lehetőségekkel kecsegtető pályája. Ez a legkisebb mértékben sem meglepő: a mai fogalmaink szerinti piaci szabályozás nem hogy nem létezett, de pár intézkedést leszámítva még a hatóságok is rossz viccnek tartották volna a regulációt. A csempészés helyett annak elkerülése számított kirívó gyakorlatnak, gátlástalan szerencsevadászok ezrei éltek abból, hogy akár egyszerre több megbízó utasítására kémkedtek. Az elszántak és szerencsések akár egyetlen, sorsdöntő éjszaka alatt midaszi gazdagságra tehettek szert.

Hitelcsapdában

A valósággal megbabonázott férfi elhatározta, hogy kihasít magának egy szeletet a tortából, ezért általános megdöbbenésre 1757-ben, alig huszonnyolc évesen a Neal, James, Fordyce és Down bankház társtulajdonosa, egyben legaktívabb tagja lett. Módszereinek hatékonyságát jól mutatja, hogy egy ügynöke jóvoltából a hivatalos ratifikálás előtt megtudta, hogy mi is áll a hétéves háborút lezáró párizsi békeszerződésben, és mert ez garantálta, hogy a franciák nem küldenek katonákat Bengálba, illetve elismerik a brit fennhatóságot India számos kulcsfontosságú államában, a Brit Kelet-indiai Társaság részvényeibe fektetett, megsokszorozva tőkéjét.

Galéria megnyitása
A Brit Kelet-indiai Társaság címere. A kép Trajan 117 tulajdona.

Fordyce fénykora azonban a békekötés után jött el, hiszen a háborúban jellemzően megugró kamatok radikálisan csökkentek. A minden hájjal megkent bankár már-már irreálisan könnyen juthatott olcsó hitelhez, és ha kihelyezett egy nagyobb összeget, nem kellett aggódnia azért, hogy ügyfele csődöt jelent, vagy képtelen kigazdálkodni az extra költséget. Természetesen az is igen gyakran megesett, hogy a férfi egyedül azért fordult kollégáihoz, hogy a megkapott summát kicsivel drágábban egyből tovább is adja, és szerény, ám biztosnak tűnő jövedelemhez jusson. Az sem volt ritka, hogy a bankok egymást segítették ki, és az erről szóló bizonylatot egyből tovább is adták. Majd, mikor eljött volna a fizetés ideje, a kölcsönt nyújtó intézet beérte egy a kamatokkal megemelt összegű kötelezvénnyel, és magától értetődően hasonló módon törlesztett, egyben elfogadta, hogy partnere is így tesz majd.

Ez hosszú távon nem végződhetett máshogy, csak tragédiával, de ott és akkor telitalálatnak bizonyult. Fordyce eredményei önmagukért beszéltek: nem kevesebb, mint tizennégyezer fontért építtette meg magának álmai házát Roehampton városában. Összehasonlításképpen: egy hold búza lekaszálásért hat-nyolc silling körül fizettek ekkoriban. A politikai életben is kipróbálta magát, ám Colchester képviselőjelöltjeként huszonnégy szavazattal alulmaradt riválisával szemben. De ez nem szegte kedvét: a későbbi választásokra fókuszálva felvirágoztatta lakókörnyezetét.

Emellett veszett tivornyáinak is híre ment, mivel a magát sokáig mellőzöttnek érző férfi báljain válogatott ételkülönlegességeket, és kuriózumszámba menő italokat szolgáltak fel. Sikerei fokát ennél is jobban érzékelteti, hogy 1770-ben feneketlen bugyellárisát használva érvként, rá tudta beszélni Balcarres ötödik earl-jét, James Lindsay-t arra, hogy adja hozzá feleségül tizenhét éves lányát, Margaretet. Élete tehát látszólag nem is alakulhatott volna szebben, ám az üzlet mesterfogásait jól ismerő, veterán machinátor pontosan tudta, hogy mekkora kelepcébe is került. Egyrészt, adósságai meghaladták a vagyonát, ergo, az a veszély fenyegetett, hogy ha bármi megzavarja a szokatlanul idilli pénzügyi klímát, épp olyan hamar jut koldusbotra, mint ahogy megtollasodott. Másrészt, pazarló életmódjával sikeresen beleesett a saját maga ásta csapdába: erőnek erejével, de fenn kellett tartania imázsát. Elvégre, ha kiderül, hogy már nem engedheti meg magának az extravagáns összejöveteleket, riválisai okvetlenül kiszagolják, hogy valami nem stimmel, és a torkára lépnek. Más opció híján együtt úszott az árral, miközben kétségbeesetten kereste, hogy miképpen hozhatná helyre múltbéli hibáit.

Az agyaglábú óriás

A megoldást, mint 1763-ban, most is a Brit Kelet-indiai Társaság jelentette. Ám, míg annak idején a cég erősödésével alapozta meg jólétét, a férfi most arra készült, hogy a részvények drasztikus esésével tér vissza az élvonalba. A hazája gazdaságának egyik fő, megannyi monopólium hasznát lefölöző motorjának a bukására fogadni elsőre könnyedén egy fantaszta átgondolatlan, sőt, öngyilkos tervének tűnhet, de a jellemzően jól értesült Fordyce előtt nyitott könyv volt a cég siralmas helyzete. A felszínes szemlélődő számára biztos lábakon álló vállalkozás ugyanis túlterjeszkedett, a korrupt tisztviselők által megdézsmált bevételei egyre kevésbé fedezték a kiadásokat: a cég épp olyan csapdában vergődött, mint a spekuláns. Továbbá, az sem sokat segített, hogy a különösen heves aszályok és monszunok következtében kialakult 1769 és 1773 között dühöngő, irtóztató bengáli éhínséget a bürokraták a helyiek problémájának tekintették, és a kisujjukat sem mozdították, hogy segítsenek rajtuk. Emiatt a régió lakosainak harmada, tízmillió ember éhen halt, és tömegek indultak útnak, hogy máshol kezdjenek új életet – azaz, a munkások száma visszaesett, mélypontra lökve a termelékenységet.

Feszült, állandó odafigyelést igénylő időszak tette próbára Fordyce idegeit. A férfi egy fanatikus elszántságával az esésre játszott, és alighanem sikerrel is jár, ha a korona nem avatkozik közbe, mert a parlament egy, akkoriban ritkaságszámba menő, a Társaság függetlenségét megnyirbáló mentőcsomag megszavazásával segített elkerülni a krachot. A bankárral forgott a világ, ám már késő volt kiszállni: változatlanul abban kellett bíznia, hogy mentőöv ide, kitüntető királyi figyelem oda, a korrupt monstrum előbb-utóbb megadja magát a sorsnak. De manőverei hasznát éveken keresztül élvező, őt hallgatólagosan vezérüknek elfogadó partnerei gyanakodni kezdtek, mire válaszul egy parádés blöffel szerelte le őket. Összeszedett tízezer ropogós fontot, aztán a családok tucatjainak gondtalan megélhetését biztosító bankóköteget egy hanyag mozdulattal lecsapta az asztalára, és megszokott nagyvilági modorában biztosította arról üzletfeleit, hogy aggodalomra semmi ok. Végül, meggyőző előadása végén természetesen visszaszolgáltatta jogos tulajdonosának a jókora kupacot.

Végjáték

A trükkel viszont legfeljebb ideig-óráig ódázhatta el az elkerülhetetlent. 1772. június 7-én már minden veszve volt, így a férfi egy utolsó, vad, veszett, pezsgő, brandy és más, méregdrága nedűk hajtotta, keserédes tivornyát tartott, majd virradatkor kínzó másnapossága ellenére nejével együtt elindult, hogy Párizsba szökjön. Ez értelemszerűen azonnal pánikot keltett, és mikor a Neal, James, Fordyce és Down horribilis, háromszázezer fontos veszteséget elkönyvelve június 10-én bedobta a törülközőt, kezdetét vette az összeomlás. Hamar kiderült, hogy a gazdaságot szinte egyedül a manipulációk, és az általuk keltett optimizmus hajtotta: enélkül a holnapra jellemzően nem gondoló üzletemberek halálra voltak ítélve, mivel a korábban kincset érő kötelezvények még annyit sem értek, mint a papír, amire írták őket. Hovatovább, miután az erőfeszítések nélkül megszerezhető angol pénz számos külhoni kereskedőt és bankárt vonzott, Hollandiában, Oroszországban, és Franciaországban is kitört a káosz.

Az ügyeskedő bankok is megjárták: a Douglas, Heron & Company a legszerényebb becslések szerint is 660,000 fontnak inthetett búcsút. A hosszú esztendőkön keresztül tartó, fél Európát nyomorba döntő, kínszenvedéssel is felérő gazdasági vergődést egyedül az állami-társadalmi beavatkozás akadályozta meg.

Galéria megnyitása
A Bank of England 1694-es alapító okiratának pecséttel való ellátása. Lady Jane Lindsay munkája.

A Bank of England nem túl kedvező, ám a semminél jobb kondíciókat kínálva hajlandó volt jótállni az adóslevelekért, míg külföldön vagy az érintett országok vezetői, vagy a nagyobb baj elkerüléséért bármire kész kereskedőszövetségek nyúltak a zsebükbe. Az okozott károk mértékét jól mutatja, hogy június 22-én a felsőházba is beválasztott, Oxford grófjaként a legmagasabb körökkel jó viszonyt ápoló műgyűjtő, Horace Walpole tényként rögzítette naplójában, hogy egy Fordyce nevű gyáva csirkefogó a csőd szélére sodorta szeretett hazáját. A helyzet fekete humorú iróniája, hogy végül az eredetileg megcélzott cég részvényei is esni kezdtek, azaz, a férfi végül elérte célját.

Egy nemzet születése

A hirtelen kirobbant válság az amerikai kolóniákon is éreztette a hatását, hiszen a telepesek is London hitelétől függtek. Az alkalmazott rendszer jellemzően az volt, hogy egyrészt üzletük beindításához annak jellegétől függően hosszabb-rövidebb lejárati idejű kölcsönt kaptak, majd a birodalom fővárosának kalmárjai segítettek nekik portékájuk értékesítésében, és a náluk be nem szerezhető javak megvásárlásában. Sőt, ha többet költöttek, mint amennyi befolyt a tranzakcióból, a különbözet jellemzően egy évig nem kamatozott, és ha nem törlesztettek, tartozásuk csupán öt percenttel nőtt. Ilyen feltételek mellett nem túl meglepő, hogy a dohánytermesztők, szőrmevadászok, indigógyárosok nem törődtek azzal, hogy technikailag a bankok zsebében vannak. Beszédes adat, hogy még 1776-ban is közel két és fél millió fontra rúgott a déli, jellemzően hosszútávon gondolkodó, ültetvényeket fenntartó vállalkozókon számonkért összeg, míg a többiek összesen kevesebb, mint félmilliót kellett volna, hogy visszafizessenek. Emiatt a Fordyce keltette hullámok sokukat elsodorták, és a krízist újabb gyötrelmekkel tetézte, hogy a bankárok jószerivel az összes vagyonosabb kliensüket arra biztatták, hogy meredeken zuhanó részvényekbe fektessenek, vagy kamat fejében fialtassák elvesző tőkéjüket.

Ezt azonban még morogva és átkozódva, de tudomásul vették volna a helyiek. Ám a brit kormány arra jutott, hogy a megannyi érintett fél közül a Brit Kelet-Indiai Társaság megmentése a leginkább életbevágó. De ezt nagyban megnehezítette, hogy a cégre kismillió szabály vonatkozott, ergo logikusnak tűnt, hogy a rendkívüli időkre való tekintettel kicsit lazítsanak a gyeplőn, és mivel a vállalkozás legkurrensebb cikke a tea volt, ennek az eladását kívánták megkönnyíteni.

A siker útjában két tényező állt. Egyrészt, a vállalkozás kizárólag jókora jutalékot felszámoló közvetítőkön keresztül adhatott túl a kincset érő leveleken, ami megdrágította az árakat. Másrészt a Hollandiából való teacsempészés valóságos „nemzeti sportnak” számított a kolóniák prominensei között. Beszédes, hogy az amerikai függetlenségi háború egyik motorja, a Massachusetts kormányzói székét két ízben is megszerző John Hancock sem vetette meg a könnyű pénzkereset ezen módját, és jószerivel nem lehetett találni olyan boltost, aki nemet mondott volna a kétes eredetű, nem túl jó minőségű, ám olcsó portéka forgalmazására.

Az 1770 és 1782 között regnáló miniszterelnök, Frederick North által beterjesztett, 1773-as teatörvény ezért lehetővé tette, hogy a bajba jutott óriás ügynökei közvetlenül kereskedhessenek Amerika lakóival, és, hogy még a csempészeknél is kedvezőbb árt kínálhassanak, névleges összegű adót leszámítva felmentette őket a teára rakódó közterhek kifizetése alól. North úgy vélte, hogy ez egy egészséges kompromisszum. A király zúgolódó alattvalói legális forrásból, nyomott összegért juthatnak hozzá a korábbinál jóval finomabb, első osztályú teához, és a megszűnés szélén vergődő vállalat is talpra tud állni. De a jeles politikus nem vette figyelembe, hogy az az adófizetésre kényszerített, politikai képviselet nélküli érintettek szemében ez a nyílt kivételezés lesz az utolsó szalmaszál. A hazafiak napról napra növekvő táborában becsületkérdéssé lett, hogy az ember a drágább, rosszabb, ám amerikaiak által behozott árut igya, vagy kávézzon. A vámtisztek ha tehették, mondvacsinált indokokkal nem engedték kikötni a britek hajóit, és az a kereskedő, aki a „György pribékjeivel” üzletelt, számíthatott rá, hogy egykori barátai hátat fordítanak neki.

Galéria megnyitása

A tiltakozás csúcsát természetesen a híres, 1773. december 16-án lezajlott „bostoni teadélután” jelentette, mely során a felháborodott lakosok mai árakon számolva több, mint egymillió font értékű teát dobtak a tengerbe. De merész kiállásuk nem maradt büntetés nélkül: a brit parlament tárgyalni nem, csak büntetni hajlandó tagjai 1774-ben a „tűrhetetlen törvényekként” ismert intézkedés-csomaggal vágtak vissza. Ez a tea árának megtérítéséig, illetve a közrend helyreállításáig bezárta Boston kikötőjét, és Massachusetts-t direkt módon az angol kormány irányítása alá helyezte. Emellett lehetővé tette, hogy a király Massachusetts-ben bűncselekményekkel vádolt hivatalnokai ne legyenek kötelesek a helyi bíróságok elé állni, hanem, a „korrekt tárgyalás” kedvéért más ítélőszék előtt adjanak számot tetteikről. Ez lényegében nyílt felhatalmazás volt a lakosság következmények nélküli vegzálására – mint ahogy az angol katonák könnyebb elszállásolását lehetővé tevő törvény is a lakosok megfélemlítését szolgálta. Az ésszerűtlen diktátum-csomag már a mérsékeltek javának is túl sok volt, így 1775-től kezdve a passzív ellenállás nyílt, majdnem nyolc és fél évig tartó, sikerrel megvívott szabadságharcba csapott át.

A félreértések elkerülése végett: azt állítani, hogy az Amerikai Egyesült Államok Fordyce mohósága miatt jött volna létre, jól hangzó, ellenben minimum barokkos túlzás. Ám a tény tény marad: a később Angliába visszatérő, adósságai részleges visszafizetéséről megállapodó, börtönt belülről soha nem látó bankár meggyorsította az elkerülhetetlent, egyben igazolta, hogy akarva-akaratlanul egyetlen személy is drámai hatással lehet a történelem alakulására.

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap