A Little Nightmares nem lacafacázik a kedves játékosaival, nyomban belehajítja őket a mély vízbe. Egy sárga esőkabátos kislány, Six bőrébe bújunk, akivel meg kell szöknünk a Maw nevű, hajószerű helyről, mely minden évben feltűnik és ahonnan még senki sem tért vissza, aki betette oda a lábát. Mindezt persze nem a játékból tudom, hiszen csakúgy, mint mondjuk a Limboban, itt sem derül ki szinte semmi, magyarázatokat, előtörténetet nem kapunk, csak puff, vágj bele alapon elkezdjük a pályákat. Ha jobban belegondolunk, tényleg furcsa kicsit, hogy még a főhős és a helyszín neve sem jelenik meg játék közben, ha érdekel minket, a hivatalos oldalon kell utánanéznünk az információknak.

Az irányítás terén szerencsére nem okoz gondot ugyanez az információhiány, hiszen meglehetősen intuitív módon működik: ide-oda mászkálunk, ezt ugrásokkal, hosszabb ugrásokkal és lehajlásokkal kombináljuk, de meg is foghatunk egyes tárgyakat, vagy felhúzódzkodhatunk, illetve –mászhatunk például ládákra, kötelekre. Legfontosabb segítőtársunk kis öngyújtónk, melyre számos alkalommal szükségünk lesz a Maw többnyire sötétbe, vagy félhomályba burkolózó belsejében – a világítás hiánya egyébként nagyban hozzájárul a játék furcsa, kellemesen hátborzongató hangulatához.

Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy az egész kaland legvégén sem kaptunk semmiféle magyarázatot arra, kicsoda az a különös asszony, mi a szösz történik Six étkezési szokásaival, melyek utunk során hát ööö… elég érdekes irányba fordulnak, mi a szerepe a kis manónak, akit olykor ketrecekből szabadítunk ki, vagy csak megdédelgetünk? Egyáltalán, hogy kerültünk ide, erre a szörnyű helyre? Megannyi kérdés, amikre igazán szívesen kaptam volna választ a játékból. Persze most jöhetne az, hogy „nyitva hagyják a lehetőséget az egyéni interpretációk számára”, de itt inkább csak tanácstalanul pislogunk és őszintén szólva kicsit csalódottak lehetünk.

Szerencsére az eddigiek meglepő módon mégsem rontanak a Little Nightmares élvezhetőségén. Akár megvagyunk infók nélkül, akár nem, ez a játék azonnal beszippant minket. A Maw-on átvezető bizarr utazást okos, a környezettel manipuláló fejtörők, jól sikerült ügyességi próbák, izgalmas menekülések és lopakodós részek színesítik, mindezt pedig egy olyan, rémálomszerű, mégis nagyon-nagyon szép grafikai dizájnnal valósították meg, ami után Tim Burton is megnyalná mind a tíz ujját.

A fantasztikus látványvilág, a nagyszerűen bemutatott pályák, a remek kamerakezelés (ahogy például a nagy tereken kitávolít, a szellőzőcsövekben közelít), de főként a torz formák, a méretekkel való játék, illetve a fényhatások, valamint szín- és képszűrők tökéletes alkalmazása az, ami hajszálpontosan megfogja egy kisgyerek rémálmainak érzését. Az egész világot Six szemén keresztül kezdjük el látni és tökéletesen átérezzük azt, ami a kislányban lejátszódik. A gyermeki horror alapvető részei a Maw bizarr lakói és lényei, akik életre keltik ezeket a rémálmokat. Az őket kísérő, hajmeresztő hanghatások (mikor a gondnok áthúzza a fejünk felett a ketrecet, te jó ég, vagy mikor elszöszmötöl mellettünk a szobában, brrr…), illetve a Sixre leselkedő számos, életveszélyes csapda, az olajos piócák, a porrá bomlasztó, fénysugarakat lövellő szem, az elektromos kerítések, a nagy magasságban húzódó vékony átjárók folyamatosan a levegőben tartják a fenyegetettség érzését.

A lények mellett a környezeti hanghatások is pontosan úgy működnek, ahogy kell. Az élesen csendülő, vagy épp tompa, távoli, esetleg közeli zajok, az ezek közé kevert zenei részletek megadják az egész élmény alaphangulatát. Olyan apróságokba mentek bele a fejlesztők, mint a padló nyikorgása – szó szerint, önkéntelenül is visszatartjuk a lélegzetünket például lopakodás közben, ahogy elslisszolunk a rémségek mellett, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmüket. Tömény izgalomforrás ez, hiszen egyetlen rossz lépés és a settenkedés kétségbeesett menekülésbe torkollik, nyomunkban valami szörnyűséggel. Néhány esetben sajnos próbálkozásokra kell hagyatkoznunk, de összességében meglehetősen tisztességes gyakorisággal elhelyezett mentőpontok gondoskodnak arról, hogy távol tartsák tőlünk a frusztrációt.

A rejtvények változatosak, nem túl nehezek, de azért akad néhány eset, amikor igényelnek némi fejtörést, hogy aztán megajándékozzanak minket azzal a bizonyos „ahhaaaa” pillanattal. Remekül elszórakozhatunk velük, egészen addig, míg szembe nem találkozunk a játék legrosszabb vonásával, vagyis azzal, hogy ez a kaland bizony nagyon szűkre lett szabva. Három-négy óra alatt könnyedén végigjátszható, ami egy ilyen gondosan kidolgozott világ esetében rettenetesen kevés, épp belemelegednénk amúgy igazából és már vége is. Némi kárpótlás, hogy az extrákért meg kell találnunk az összes manócskát és szobrot, hogy aztán megcsodálhassuk a művészi vázlatokat, de ez nem növeli meg jelentősen a játékidőt.

Ha szerettétek a Limbot, vagy az Inside-ot, a Little Nightmares is tetszeni fog. A játékmenet a környezeti rejtvények, lopakodás és ügyességi próbák tökéletes keveréke, mely egyben gondoskodik a megfelelő tempóváltásokról is a sajnos rövidke utazás során. A játék igazi drágaköve azonban a látványvilág és a hang, illetve az ezek által keltett, remekbeszabott, hátborzongató hangulat, mely sok esetben Tim Burton munkáira emlékeztet. Mindezt tökéletesen egészíti ki a fények és a kamera profi, fontos többletet hozzáadó kezelése.

A Maw lakói már ránézésre rémületet keltenek, bizarr, torz külsejük és viselkedésük hatására feltámadnak saját kisgyerekkori félelmeink, így minden gond nélkül kötődünk a főszereplő kislányhoz, drukkolunk neki, meg akarjuk menteni, ezzel pedig a képernyő elé szegez minket a játék. Ha a kaland során felmerült kérdésekre is megkapnánk a válaszokat, illetve kicsit hosszabb lenne az itt töltött idő, a Little Nightmares maga lenne a tökéletes platformjáték mintapéldánya, így viszont „csak” egy, a műfaj rajongóinak kihagyhatatlan, de másoknak is ajánlott remekmű lett belőle.