Trendvadász

Bár anno sokan abban bíztak, hogy a digitális terjesztésnek hála, a játékipar egy soha nem remélt, kreativitás-serkentő éra előtt áll, visszatekintve kijelenthetjük, hogy hurráoptimista jóslatuk nem jött be. Az immár kiadók nélkül is boldoguló kisebb stúdiók elenyésző hányada kockáztat, vagy lép el az ápoló-óvó fal mellől, és emiatt a piacot gyakorlatilag elárasztották a divathullámokat meglovagolni igyekvő, hitvány klóncímek.

Pixelgrafikájú marhaságok, túlélésre-tárgykészítésre kihegyezett, iparosmunkák, és nagy dobások a jóval szerényebb költségvetés folyományaként nemritkán büntetőjogi kérdéseket felvetően pocsék koppintásai: a kisebb alakulatok javában láthatóan nincs meg a többre-szebbre törekvés szándéka. Mindez pedig azért is fájó, mivel bátorításból nincs hiány: a kuriózumokra éhezők rendszeresen bebizonyítják, hogy igényeik kielégítése jó üzlet.

A CRPG-ket új szintre emelő Disco Elysium a 2010-es éveket megkoronázó etalonként kápráztatta el a publikumot, és az animáció hőskora előtt tisztelgő Cuphead-nél sem maradt el a kritikai-anyagi siker. A lenyűgöző-megbabonázó Inside, a körökre osztott stratégiák szerelmeseinek szánt Into the Breach, a negyedik falat ripityára zúzó The Stanley Parable, és az átütő hangulatú Little Nightmares diadalmenetét nem is említve. Utóbbi annak dacára, hogy egy profi egy bő délután alatt eljuthatott a sárga esőkabátos Six borzongató históriájának végére, 2017 egyik legkellemesebb meglepetéseként vonult be a szcéna krónikáiba. Így a folytatás egy percig sem volt kétséges, és örömmel konstatálhatjuk, hogy a Malmőben székelő Tarsier Studios illetékesei nem ültek tétlenül a babérjaikon.

Az igaz útat nem lelém

Történetünk a sorozat hagyományainak megfelelően felvezetés és magyarázat nélkül veszi kezdetét. A fején papírzacskót viselő Mono egy barátságtalan, elátkozott erdőben ücsörög: fogalmunk sincs, hogy mit keres a fakó-halott vidéken, és pontos terveit is a rejtély köde lengi be. Egy dolog azonban biztos: a csöpp legényke nem maradhat a veszélyes vadonban, mert az egy eszelős lesipuskás felségterülete. A vérszomjas holdkóros áldozatai szerencsésnek mondhatják magukat, ha egy precíz lövés tesz pontot földi pályafutásukra, és nem egy álcázott csapda húst tépő-szaggató acéltüskéitől agonizálva múlnak ki.

Hősünk tehát elindul, és mérhetetlen mázlijára kiszabadítja a kezdetben védjegyévé lett ruhadarabjától megfosztva búslakodó Sixet a cellájából. Gyorsan kisül, hogy bölcsebben nem is járhatott volna el, mivel a rafinált leányzó okos-értékes segítőtársként istápolja tapasztalatlan cimboráját. Ráadásul az apróságok erőt meríthetnek egymásból, mert hiába hagyják el a rengeteget, helyzetük fikarcnyit sem javul. Egy velejéig kifordult, groteszk roncsvilágban kénytelenek küzdeni az életükért, ahol a szeretet, a megértés és a megbocsátás ismeretlen szavak.

A mikroközösségek az egyszeri vándort jobb esetben elpusztítandó betolakodóként könyvelik el, és a különösen peches delikvensek trófeaként, vacsoraként vagy mérsékelten önkéntes szervdonorként fejezhetik be karrierüket. Az egyetlen szervezőelv a perverz-sátáni hatalomvággyal vegyített, szégyentelen és gátlástalan mánia-kiélés. Ehhez igazodva a menekülésünk után felkeresett iskolában az okulás másodlagos: a torz tanárnő a fegyelmezés megszállottjaként az ordibálás, a fenyegetőzés és a körmös erejében hisz. Ám sajátos nevelési módszerei mit sem érnek, mivel az őt tiszta szívükből gyűlölő tanoncai egymás között primitív-agresszív ördögfiókákként tombolnak.

De máshol sem fényesebb az összkép: gorillaszerű, tetemgyalázó orvos, testüket mesterséges pótlásokkal korcsosító kreatúrák, vagy éppen vakon-süketen is a televízió bűvöletében élő páriák szegélyezik az utunk. A fullasztóan közönyös és őrült világ még a legedzettebbeket is csontig ható rettegéssel tölti el. Mert a szabványos-szokványos gonosznál ezerszer aberráltabb, bestiális fertelmek gaztettei tízszer sokkolóbbak, mint a rútul elhasaló Agony anatómiai oktatóanyagként is értékesíthető, élveboncolós nyomorpornó-nagyjelenetei. Hovatovább, óhatatlanul felmerül bennünk, hogy a démonokkal teli pokol kész felüdülés lenne, mivel egy izzó bugyorban senyvedve legalább sejtenénk, hogy mi miért történik, és nem zavart-értetlen kölyökként téblábolnánk fel-alá.

Foggal-körömmel

Miként az könnyűszerrel megállapítható, az atmoszférára nem panaszkodhatunk. Pláne, mert a stúdió tagjai ezt megannyi riválisukkal ellentétben nem használták a játékélmény névlegessé redukálásának bicskanyitogatóan aljas ürügyeként. Azaz ha arra számítunk, hogy dolgunk a csúcspontokon is maximum egy gomb nyomkodása, és amúgy kedvünkre lubickolhatunk a mesés grafika nyújtotta esztétikai gyönyörben, keserűen csalódunk.

Mivel a program a reflexeink mellett a problémamegoldó készségünket is próbára teszi, és már a puszta haladás is trükkös. Hiszen ahhoz, hogy elcaplassunk A pontból B-be, ajánlott felébresztenünk a lelkünk mélyén szendergő, és leghervasztóbb környezetet is csodás-misztikus varázsvilággá finomító fantáziájú, zsenge ifjoncot. Ám kissé paradox módon a kérlelhetetlen realitásokról sem feledkezhetünk meg.

Vagyis az iratszekrények megmászható hegyek, a hullaházak rekeszei kicsit ijesztő, de felfedezésre váró kincseskamrák, a felnőttek elkerülendő förmedvények, és egy kis sár senkinek sem árt meg. Ám ezzel párhuzamosan ha nem ügyelünk a padló recsegésére, vagy hasít belénk, hogy vajh’ miféle veszélyeket rejthet a sűrű avar, a Nagy Kaszás egyből lecsap. Arról nem is beszélve, hogy bár az iszkolás és megbúvás természetesen most is kiemelt szerephez jutnak, Mono távolról sem holmi pipogya-nyúlszívű anyámasszony katonája. Ha nem csak ellenlábasai bokájáig ér fel, jókora vascsövekkel, pajszerokkal és hasonló, ormótlan fegyverekkel védekezik. Míg a fényre érzékeny bestiákat zseblámpájával tartja távol, és akkor sem ijed meg, ha hat-nyolc, cronenbergi rémálomban is megütközést keltő undormány üldözi.

Ha pedig mindezekhez azt is hozzávesszük, hogy a szövetségesével való kooperáció létszükséglet, és hemzsegnek az ilyen-olyan talányok, abszolút világossá válik, hogy nem egy passzivitásra kárhoztató, interaktív filmet kapunk a pénzünkért.

Fekete leves

A korábban olvasottak alapján bátran leszögezhetjük, hogy a svédek fáradozásainak gyümölcse méltó a bizalmunkra – de ez sajnos távolról sem jelenti azt, hogy néha ne futnánk bele pár furcsaságba. Az, hogy egyik-másik szakaszról ordít, hogy a pontos formába öntése során kizárólag az a cél lebegett az alkotók előtt, hogy nyolc-tíz-negyven újrapróbálkozással hergeljék stroke-ig a kevésbé jó szem-kéz koordinációjúakat,  méltatlan húzás. Mert a monitor vagy tévé előtt töltött idő a Nintendo sokaknál poszttraumást stresszt előidéző hőskorszakát idéző felduzzasztása tízből kilencszer megbosszulja magát. Kész szerencse, hogy ezek a harmonikus egészbe mesterségesen beágyazott, bántóan-fájóan kitüremkedő intermezzók örvendetesen ritkák.

Arra viszont, hogy a fejlesztők hébe-hóba durván visszaélnek a szürreális tematikával és a gyermeki nézőponttal, nincs mentség. Mivel egy logikai elemekkel dúsan meghintett címnél elvárás, hogy akadjanak bizonyos, áthághatatlan és felrúghatatlan sarokkövek, amik egyfajta jelzőfényként világítják meg a bonyolultabb rejtvényeket. Magyarul pontosan tudható, hogy hőseink milyen messzire ugranak, egy összetettebb fejtörőnél az első lépés egy bejáratott mechanika bevetése, és az elkerülhetetlen csatáknál fontos, hogy az ember felismerje a támadási sémákat.

Ám itt többször is megesik, a stúdió kreatívjai kéjes élvezettel felrúgják ezeket a szabályokat, és semmire sem megyünk a fortélyok kiismerésével, vagy a korábban átélt kalandok tanulságának leszűrésével. Ergo a probléma nem az, hogy meg kell dolgoztatnunk kicsiny szürke sejtjeinket – sőt, az agymunkára késztetés szándéka nemes, dicséretes és húszból tizenkilencszer jól sül el. De az, hogy az, hogy alkalmasint elvész a viszonyítási alap, és nem egy jó megoldást kiötlésével juthatunk tovább, hanem azzal, hogy botcsinálta telepataként kiókumláljuk a tervezők gondolatait, végtelenül irritáló. Megkockáztatom: egy kevésbé igényes műnél ez bőven elég volna a bukáshoz – ám itt némi dohogás után újult erővel verjük bele magunk a lidércnyomásos utazásba.

Verdkit

Összességében a Little Nightmares második felvonása a bélyegüket a játékmenetre rányomó hibái dacára okkal és joggal tekinthető kategóriája messze átlagon felüli, de a klasszikussá avanzsálásról lecsúszó remekének. Egyben ékesen igazolja, hogy a trendhajsza csábító szirénhangjára, bevett húzásokra, kényszeres kockázatelkerülésre, és biztos sikerrel kecsegtető receptekre építő iparágban igenis van létjogosultsága a tömegek óhajaira-sóhajaira kacagva fittyet hányó, merész projekteknek. Ezért amennyiben a horrort nem a bélben-vérben tobzódás szinonimájának tartjuk, és elfogadjuk, hogy pár szakasznál leküzdhetetlen késztetést érzünk majd arra, hogy indulatból kettéfejeljünk egy hajórakománnyi acélgerendát, ne késlekedjünk a vásárlással.