1. oldal

Ha valaki azt mondja nekem tíz évvel ezelőtt, hogy a kedvenc játékaim között ott lesz egy olyan, ami két tinédzser lány szerelméről szól, és konkrétan semmi másról, esélyes, hogy kiröhögöm. Ez viszont most a valóság. De még csak nem is a Life is Strange-ről beszélek, arról a tabukat feszegető, megdöbbentő mesterműről, amit a Dontnod hozott el, hanem a B-csapatnak lepasszolt, újrahasznált modellekből gyorsan összedobott előzményről, a Before the Storm-ról.

Nem is kertelek. Az van, hogy nagyon-nagyon jó lett. A vihar előtt tűz volt, és olyan erővel égett, hogy két bekezdésnyire sem fogom elrejteni, mennyire magával ragadott. A kérdés csak az, hogyan mondjam el, miért.

A Life is Strange kapcsán mindig az a legnagyobb bajom, hogy a történetről szeretnék beszélni, a karakterekről, a köztük feszülő drámáról, a felnövés problémáiról, a sötétségről, ami mindezekben van, és a fényről, ami felé tartanak... és persze ezekről szeretnék a legkevesebbet is beszélni, mert az élmény fontosabb, mint annak az elemzése.

A Before the Storm két szempontból teszi érdekessé az előzménytörténet narratív elemzését: egyrészt nem ugyanazok a fejlesztők, másrészt nem foglalkozik hangsúlyosan fantasztikummal, ilyen szempontból tehát különleges darabról van szó. Az epizódok számát tekintve kevesebb, de érzésem szerint nem sokkal rövidebb a sorozat. Ráadásul lecserélték a főszereplőt is: Max csak a bónusz fejezetben jelenik meg, itt mindvégig Chloét követjük, és az ő kapcsolatát figyeljük Rachellel.

Rachel karaktere pedig szintén egy érdekes probléma, mert az alapjátékban ő hiányzik, csak az emlékei maradtak, csak szóbeszédek, csak egy mítosz. Általában egy mítosz eloszlatása a ténylegessel mindig veszélyes az eredeti műre nézve, mert lefegyverezheti annak a rejtélynek az erejét. Rachel megjelenése a Before the Storm-ban viszont nem csak természetes, de dramaturgiailag is fontos, hatásos pillanatban történik. Ráadásul a játék elején, és onnantól nem is áll meg a szerelemvonat.

2. oldal

Főszereplőnk tehát Chloe, és itt le is szögezném, hogy sokkal jobb főszereplő, mint Max. Egyrészt a változás idejében él, és nem mesterséges változáséban (tehát nem lép be a természetfölöttibe), hanem egyszerűen a felnövés küszöbén, apja elvesztése után, Max távollétében. Chloe egyedül van, tele van negatív töltetű érzelemmel, és készen áll arra, hogy ezek cselekvésekben nyilvánuljanak meg.

És itt jön a „másrészt”: Chloe azért is érdekesebb fő karakter, mert nem elveszett, a történetnek ezen a szakaszán több kontrollja van saját élete felett, mint Maxnak jóval később, és kész van az értékrendszere. Még ha nem is tudja, mit akar, azt biztosan tudja, mit nem akar. Lázadozása nem üres lázadás, még ha nem is teljesen átgondolt, magánya viszont nagyon is megfogható, elemi erejű.

A veszély keresése, Arcadia Bay rendjének való nekifeszülése idején Chloe azonnal szembesül azzal, hogy ha a bajt keresi, meg is találja, de Rachel egy komolyabb bulis feszkózás pillanatában lép be. Ez a kötelékük alapja, amely végül sokkal összetettebbé válik azáltal, hogy teljesen más közegből érkeznek, de hasonlóképpen elszakadnak a szüleiktől, vagyis az általuk képviselt értékektől.

Ez az a rész, ahol a Before the Storm remekel. Nem csak a két lány, de a két család bemutatása is nagyon szépen fel van építve, a Chloe és Rachel közötti kapcsolat logikus, magától értetődő, helyenként egészen elképesztő és megindító. Mindez teljesen elvinné az egészet, de természetesen Arcadia Bay többi lakójával is összefuthatunk életüknek azon pontján, ahol néhány évvel korábban voltak.

És most olyan kényelmetlen visszagondolni az eredeti játékra, mert... ez akkor most melyik idővonal? Mennyi karakter, mennyi sors, és hirtelen el is kezd zavarni az eredeti játéknak a puszta létezése is az idővonalakkal, a sorozatgyilkossal, meg a többi hülyeséggel... mert a Before the Storm alatt rájövök, hogy ezekre az égvilágon semmi szükség egy jó drámához. A karakterek sorsa már éppen elég izgalmas.

3. oldal

Viszont mint minden jó dráma, itt is megvannak azok a veszélyek, hogy a dráma helyenként vagy túlzó melodráma lesz, vagy viszonylag érdektelen mozzanatok gyűjteménye. Mindkét végletből sikerült leosztani Arcadia Bay sorstérképére, de mivel a központi szerelmi történet nagyon erős, ez annyira nem okoz nagy kizökkenést.

Ha mondanom kell valamit, aminél mélyebb, kegyetlenebb írást vártam, az az a szál, amelyben Chloe a bűnözés útjára lép, itt nem mindig magától értetődő vagy konzekvens az út, nem is egészen értem, mik a helybéli drogügyletek komolyabb dimenziói, vagy hogy Chloe egészen pontosan miért és hogyan lép be ebbe a világba (mondjuk ez a döntéseinktől is függ minimálisan). Ez az a terület, ahol kihagyott ziccereket érzek.

Egyébként, huh. Igazi vad románc az egész. Nagyon ott van. A vihar helyett most egy erdőtűz ég folyamatosan a háttérben, ennek oka igen durván fűződik a két lányhoz. Aztán a második epizód végén olyan gyönyörű színpadi jelenet bontakozik ki, hogy minimum valamilyen díjat érdemelne. Nem néztem ki belőle az első résznél, főleg amikor emlegették, hogy lesz egy színpadi előadás, már a szememet forgattam, de annyira vicces, szép, hihetetlen az egész. Az iskolai civakodások Chloe szemszögéből annyira abszurdan banálisak, hogy felüdülés látni Max erőlködő, beilleszkedni próbáló kálváriája után. A harmadik rész igazi feszült thrillerbe megy át, de egyszer sem olyan túlzó módon, mint az eredeti évad. Visszafogja magát, és a karakterekre koncentrál, nagyon helyesen.

Az opcionális tevékenységek is érdekesek, Chloe például fényképezés helyett előkap egy filctollat, és átkozmetikázza a posztereket, fényképeket, falakat. A beszélgetésekben előjöhet, hogy milyen ruhát választottunk aznap az epizód elején, illetve néhány fejtörőnél több lehetséges megoldás is lehet, és erre is megfelelően reagálnak az emberek.

A kis beszélgetések, SMS-ek, naplójegyzetek alapvetően nem mozdítják el a történetet sokkal érdekesebb irányba, de valóságosabbá, mélyebbé teszik. Nem spóroltak sem az írás mennyiségével, sem a minőségével (habár az első évadhoz hasonlóan itt is néha felmerül a kínos gondolat egy-egy sornál, hogy „tényleg így beszélnek a tinédzserek?”), tisztességes munka minden fronton. Még arra is figyeltek, hogy a negatívabb karaktereknek is olyan hátteret, motivációt biztosítsanak, amelyek hatására megértjük őket és cselekedeteiket.

4. oldal

A játékmenet egyébként (érthető okokból) egyszerűbb, kevesebb érdemi döntési lehetőséget kínál, nincs meg az idővisszaforgatás lehetősége, viszont van egy érdekes, bár nem túl komplikált „visszabeszélés” minijáték, melyet meg lehet nyerni a megfelelő válaszokkal... tétje igazán nincs, a továbbhaladást nem akadályozza, legfeljebb egy kicsit másfelé ágazik el a sztori.

Ami a játék produkciós értékét illeti, van benne némi kettősség. Először azt hittem, a díszletek és karatktermodellek újrahasználása miatt lapos élmény lesz, de ez egyáltalán nem igaz. Jó volt visszatérni, ismerős volt minden, mégis kicsit más, fel lehetett újra fedezni Arcadia Bay-t és úgy látni, ahogy még nem láttuk. A grafika és az animációk kicsit javultak (főleg az arcjáték), de azért érezni, hogy egy ilyen súlyú történetet már illene lassan eggyel szebb megoldással elhozni. A beállítások, a színek, a jól megválogatott zene viszont mind tökéletes filmes minőséget biztosítanak neki, a szinkronszínészek pedig kitűnő munkát végeznek (pedig ismeretes, hogy Ashley Burch csak tanácsadóként lehetett jelen Rhianna DeVries mellett, a különbség viszont alig észrevehető). A három rész együtt önmagában is erős (struktúráját, dramaturgiáját tekintve is), de a bónusz epizódban a jóval fiatalabb Max és Chloe barátságának utolsó boldog pillanatait is átélhetjük, egy rövid, szívszorító óra alatt.

Szóval, legyen minden folytatás vagy előzmény ilyen szintű, és nem lenne baj a játékpiacon. Ahányszor felbosszant a Square Enix, annyiszor bedob egy ilyet, és emiatt mindig megbocsátok... a Deck Nine pedig nagyon szép munkát végzett, a körülményeket tekintve. A Before the Storm egy egyszerűbb történet, de emiatt koherensebb is, mechanikailag szegényebb, de szüksége sincs rá. Hol erősebb, hol gyengébb, tehát összességében úgy ítélem meg, hogy egyenrangú a Life is Strange első évadával.

Ne hagyjátok ki, talán a legszebb szerelmi történet, amit videojátékban átélhetünk.