Azt hallottad, hogy...?
Annak dacára, hogy az amerikai folklór teremtményei és a jókora ország legendái hallatlanul népszerűek, az efféle lényekről, illetve mítoszokról szóló filmek felhozatala finoman fogalmazva is felemás. A Rémségek könyve franchise tisztes nyitány után repkedés közben stroke-ot kapó héjákéval vetekedő sebességgel állt a földbe, majd tűnt el nyom nélkül a semmiben. A fáma szerint nagyobb katasztrófák előtt felbukkanó molyember körül forgó Megszólít az éjszakára esélyesen már a készítői sem emlékeznek. Holott nem kisebb sztár, mint Richard Gere próbálta megmenteni az unalomba fulladó, se íze, se bűze sztorit. A döntően egy laktatóbb ebéd árából forgatott, alacsony költségvetésű antológiák, vagy egy-egy konkrét teremtményre vagy történetre fókuszáló, jellemzően kínosan amatőr zagyvaságok szót sem érdemelnek. Míg a nagy jóindulattal szintén ebbe a kategóriába sorolható Slenderman nézői a mai napig terápiára járnak, hogy fel tudják dolgozni, hogy pénzt adtak ki erre a mozgóképnek álcázott reaktorbalesetre.
Ezek tükrében nem túl meglepő, hogy a Lidérces mesék éjszakája felvillanyozta a rettegni vágyókat. Hiszen ez Alvin Schwartz jórészt közszájon forgó mondákat feldolgozó, 1981 és 1991 között publikált ifjúsági rémnovelláinak adaptációja. Ezek a nálunk kevésbé ismert alkotások pedig egyrészt a téma megkerülhetetlen, rendezők, írók és videojáték-fejlesztők millióit megihlető sarokkövei, másrészt az USA-ban generációk első, meghatározó horrorélményei.
De sajnos ahogy arra húsz-harminc perc után kénytelenek vagyunk ráébredni, a nagy áttörés újfent elmaradt. Igaz, némi öröm az ürömben, hogy nem egy méltatlan-megmagyarázhatatlan, nettó nyereségvágyból elkövetett svindlivel szúrják ki a szemünk.
Neked már nyolc, de nekem hatvannyolc
1968-at írunk. Nixon megállíthatatlannak tűnik, és Vietnámban katonák tízezrei halnak meg, válnak nyomorékká vagy züllenek kitaszított, drogfüggő páriákká. Annak ellenére, hogy a polgárjogi mozgalom megannyi csatát megvívva kiharcolta a szegregáció eltörlését, érezhetőek a határok, és George A. Romero remeke, az Az élőhalottak éjszakája megkezdi diadalmenetét. A napjait egy vidéki porfészekben tengető, kamasz Stella (Zoe Margaret Colletti) két legközelebbi barátjával, Auggie-val (Gabriel Rush) és Chuck-kal (Austin Zajur) együtt különlegessé akarja tenni a halloweent. Az elválaszthatatlan hármasfogat tagjai így elhatározzák, hogy megtréfálják a helyi keménylegényt és sleppjét.
Ám csínyük balul üt ki, és jobb híján egy városról városra vándorló mexikói vagabund, Ramón (Michael Garza) kocsijában keresnek menedéket. Mivel új cimborájuk kiáll mellettük, hálából elviszik a vajmi kevés izgalmat rejtő városka egyetlen nevezetességéhez, a Bellows-kúriához. A veszett hírnévnek örvendő, romos épületet a legbátrabbak is elkerülik, mert az a hír járja, hogy a patinás famíliája nevét örökre besározó, tébolyult sorozatgyilkos, Sarah lelke a falak között bolyong. A jól értesültek azt is tudni vélik, hogy a kegyetlen lidérc egy sajátos átokkal keseríti meg áldozatai többnyire igen kurta életét. Próféciának is beillő mesét ír róluk elátkozott varázskönyvébe, és az ott leírtak valóban megtörténnek.
Hőseink persze egy percig sem veszik komolyan a babonás sületlenségnek bélyegzett figyelmeztetést sőt, Stella mérhetetlen merészségében a nő egy rejtett szobában meglelt fóliánsát is magával viszi. Ez azonban végzetes hibának bizonyul: a rontás beteljesül, és egyre többen vesznek oda az egész világot meggyűlölő, eszelős szellem miatt. A lány tudja, hogy ha nem töri meg valahogy a bűvigét, a létező legiszonytatóbb sors lesz az osztályrészük. Ezért a kompánia nem hivatalos vezetőjeként mindent megtesz annak érdekében, hogy társaival együtt kikeveredjen a slamasztikából. Egy perc nyugta sincs, elvégre ha leszáll az est, a korábban üres lapokon egy új, vérrel írt elbeszélés jelenik meg, és valaki odavész. Zombik, bizarr-püffedt fertelmek vagy épp démoni átalakulás: Sarah sötét-beteges fantáziája épp olyan élénk, mint amennyire alattomos.
Túl későn
Látszólag szebbet-jobbat nem is kívánhatnánk, és tény, hogy a készítők teljes erőbedobással azon munkálkodtak, hogy a nézők elégedetten hagyják el a vetítőtermet. Egy-két, sokkolóan suta dialógustól eltekintve a párbeszédek hozzák az előírt kötelezőt, a cselekmény eléri a kategória jó átlagát, a feszültséget oldani hivatott poénok szórakoztatóak, és a színészek sem okoznak csalódást. Ám ezek a kétségbevonhatatlan erények is csupán enyhíteni tudják a feldolgozás nehezen megbocsátható-elnézhető fő Achilles-sarkát, jelesül, hogy a vitán felül fontos és nagy hatású történetek nem öregedtek jól.
Pontosabban fogalmazva, példátlan sikerüknek köszönhetően annyira beszivárogtak a köztudatba, hogy mára közhellyé koptatott toposzokká silányodtak. Azaz újszerű megközelítés nélkül nem sokat érnek. Tetszik vagy sem, 2019-ben magasabb az ingerküszöb. Egy agresszív madárijesztőnél vagy az ártalmatlannak hitt pókcsípés-duzzanatból előmászó ízeltlábúaknál több kell ahhoz, hogy egy horror labdába rúghasson a hosszú esztendők tetszhalála után a másik véglettől, a túlkínálattól szenvedő piacon.
Ergo a szörnyek és paranormális jelenségek még a fiatalabb nézőket sem valószínű, hogy megrémisztik, vagy a székükhöz szegezik, a vérbeli veteránokról nem is beszélve. Természetesen a nosztalgia rózsaszín ködén keresztül nézve ezek a sablonok is megszépülnek. De ha nem tartozunk az 1992-ben elhunyt szerző könyveit rongyossá olvasó, fanatikus rajongói közé, akkor nem, vagy roppant nehezen kábulunk el a múlt édes-illatos mákonyától. A számok nem hazudnak: akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy az ezen sorok írásakor a költségvetés közel négyszeresére, 95.6 millióra rúgó bevétel hetvenkét százaléka az észak-amerikai jegyeladásokból jött össze.
Összességében tehát a Lidérces mesék éjszakája a rossz időzítés és a kulturális különbségek áldozata. Harminc-harmincöt évvel korábban a VHS-korszak sztárjaként tarolhatott volna, ám itt és most nem több egy egyszer egészségügyi kockázatok nélkül megtekinthető, távolról sem élvezhetetlen, de ezzel együtt kissé lapos-elcsépelt kísérletnél.
