Az alvilágnak nincs romantikája?

Bár a gengszterfilmek javának az az üzenete, hogy a bűn nem kifizetődő, kilencvenöt százalékuk mégis elsősorban a gátlástalan haramiák jellemzően kurtára szabott életének fénypontjaira fókuszál. A pávaként pózoló szeszcsempészek dekadens-extravagáns jazz-partikon vezetik le a konkurencia árokba géppuskázása során felgyülemlett feszültséget. Míg az nemritkán egész városokat bekebelező narkónepperek udvartartásukkal pillanatnyi szeszélyeik szerint rendelkező keleti despotákként kormányozzák a birodalmukat. A rettegve tisztelt maffiafőnökök pedig kincset érő kapcsolatokban dúskálva, a színfalak mögül rángatják a drótokat. Ám az idill nem tart örökké: előbb-utóbb egy kellőképpen elszánt orgyilkos pontot tesz földi pályafutásukra, vagy a halálnál is iszonytatóbb sors a jussuk.   

Azaz miközben igaz, hogy a törvényre fittyet hányó vagányok nem önszántukból szokták letenni a lantot, az is tagadhatatlan, hogy kiskirályi regnálásuk során dúskálnak a földi örömökben. Egyben magasabbra hágnak, mint ahogy azt valaha is remélni merészelték volna, – ergo motivációjuk egyértelműbb nem is lehetne. Ellenben arról, hogy egyes pitiáner zsiványok miért viszik nap nap után vásárra a bőrüket egy jobb szakmunkás béréért, már jóval ritkábban szól a fáma. Elvégre látszólag nem sok érdekes van a szervezett bűnözés egyik apró, és még csak nem is különösebben hasznos fogaskerekének borítékolható végkimenetelő kallódásában. Ezzel sanszosan a Letöltendő élet író-rendezője Joe Robert Cole is egyetért. Mert ugyan ez színleg egy utcai banda ostobaságára ezerszeresen ráfázó tagjára koncentrál, valójában egy nagyságrendekkel izgalmasabb és összetettebb jelenséget vesz górcső alá.

Kinek a hibája?

A kenyerét a rafinált Stunna (Yahya Abdul-Mateen II) hűséges, de pótolható vérebeként megszolgáló Jahkor (Ashton Sanders) elszúrta. A rendőrség játszi könnyedséggel rábizonyította, hogy hidegvérrel kivégezte főnöke legfőbb riválisát és annak barátnőjét. Így mire észbe kaphatott volna, a készenlétisek el isn fogták, és egy bíró egy rövid-formális tárgyalást követően örökre bekasztnizta.

A fiatal férfit érthetően borzasztóan frusztrálja, hogy sohasem szabadulhat, és üres óráiban kizárólag az jár a fejében, hogy kinek a hibájából került hűvösre. Elmereng hát a múltján, és apránként feltárul előttünk egy rosszabbnál rosszabb opciók között őrlődő suhanc balfogásainak krónikája. Ám fontos, hogy a direktori munkálatok mellett a forgatókönyvet is jegyző kreatív nem vádaskodik, keres kibúvókat vagy magyarázkodik, és a felelősséget sem hárítja át a kertvárosok lakóira.

Egyszerűen dokumentarista stílusban a tényekre és a lényegre fókuszál. Vagyis annak dacára, hogy nem rejti véka alá, hogy sokaknak az alsó-középosztálybeli lét is elérhetetlen vágyálom, eszébe sem jut áldozatként kezelni a főszereplőhöz hasonló zsiványokat. Hiszen azok egytől-egyig szabad akaratukból engednek a simább út mézédes csábításának. Ennek köszönhetően páratlan őszinteséggel és részletgazdagsággal, de állásfoglalás nélkül bontakozik ki előttünk egy milliókat érintő dilemma. Jelesül, hogy vajon a környezet eleve meghatározza-e a jövőnk? Netán a magunk szerencséjének a kovácsaként csupán a kitartás hiánya, és jóra való restség juttat évről évre tízezreket a rácsok mögé, vagy a hullaházba?

Nincs jó felelet, és a gyors-sommás véleményalkotást végképp lehetetlenné teszi, hogy nem egy idealizált, némi hőskultusszal nyakon öntött mesevilág tárul fel előttünk. Egy kiszámíthatatlan és banálisan agresszív szubkultúrába csöppenünk: egy olyan, árulással teli kígyóverembe, ahol a többség pont annyira veszélyes, mint egy nem túl okos, bekokainozva nitroglicerinnel zsonglőrködő hatéves. Normális ember nem vágyhat efféle sorsra – ám zavarba ejtő módon ez is jobb annál, mint ami a körön kívül maradtak tekintélyes hányadára vár.

Árnyoldalak

Az író-rendező tehát nem engedett az olcsó siker csábításának: inkább érezhetően azon ügyködött, hogy szebbet-jobbat nyújtson egy százezredik, futószalagon gyártott gettó-kriminél. Ennek tükrében némiképp furcsa, hogy míg az atmoszféra terén kényszeresen kerülni igyekszik a kliséket, a történet legfeljebb hosszas-tudatos munka árán lehetne elcsépeltebb. Bevett toposzok elegyednek harmonikusan ezeréves dramaturgia megoldásokkal, és halmazati büntetésnek túlságosan ismerős epizódok váltakoznak. Megkockáztatom: szigorúan a sztori szempontjából a modern technika vívmányaira és a közösségi médiára tett utalgatások kihagyásával fel sem tűnne, hogy egy 2020-as filmben mélyedünk el. Nem pedig egy a kilencvenes évek elején piacra dobott, a New Jack City a Veszélyes elemek és a Fekete vidék ihlette kvázi-koppintásban.

Ráadásul ennél is súlyosabb probléma, hogy a szakember alighanem kételkedett abban, hogy a publikum érteni fogja az effektgazdag külsőségeket és csattanókra kihegyezett dialógusokat mellőző műve mondanivalóját. Ezért ahelyett, hogy engedte volna, hogy a karakterek tettei önmagukért beszéljenek, és a néző egymaga szűrhesse le a tanulságot, a létező legócskább mesterséges pótszerrel élt. Emiatt unos-untalan a félamatőr bandita hervasztóan unalmas monológjai zsibbasztják az agyunk, és ez ha nem is katasztrofális, de minimum profihoz méltatlan hiba. Mivel az egy Szomszédokon nevelkedett, meg nem értett kamasz a lőtéri kutyát sem izgató eszmefuttatásaira hajazó gondolatszilánkok nevetséges sablonosságukkal majdhogynem teljesen lenullázzák a hiteles hangulatot. Hovatovább, kifejezetten bizarr hatást kelt, hogy miközben alámerülünk a bűn piszkosszürke-lábvízszagú poklába, minduntalan egy meg nem értett Schopenhauer-pótlék sirámait vagyunk kénytelenek hallgatni.

Verdikt

Összességében az ígéretes kísérlet nem tudja maradéktalanul beváltani a hozzá fűzött reményeket. Viszont ettől függetlenül ha kedvünk támad egy, a csillogást takarékra tevő, realista gengszterdrámához, bátran adhatunk egy esélyt Cole legújabb munkájának. Csak ne várjunk földindulásszerűen katartikus, vagy életünk hátralévő részében megismételhetetlen-felülmúlhatatlan élményt.