Bár rossznak nevezni gátlástalan hazugság, aljas rágalom vagy nettó dőreség volna, tény, hogy a nagy reményekre feljogosított Előre nem tudott megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. Így túlságosan a belbecsre fókuszáló, és a Pixar védjegyévé lett merész-pimasz kreativitást takaréklángra csavaró urban fantasy-dráma hibrid a stúdió egyik leggyengébb kritikai fogadtatásban részesülő műveként vonult be az ágazat krónikáiba.

A csapat rajongói még abból a tudatból sem meríthettek erőt, hogy kedvenceik következő próbálkozása esélyesen jobb lesz, hiszen a Lelki ismeretek körül hemzsegtek az óvatosságra intő jelek. Sors, cél és túlvilág, nyakon öntve egy kis dzsesszel: nehéz volt szabadulni attól a gondolattól, hogy egy konyhafilozófiával gazdagon megszórt, lila ködben úszó szellemi maszturbáció fogja elkeseríteni a publikumot. Szerencsére azonban, ahogy arról immár az ezüstvásznat preferálók is meggyőződhetnek, a sokat látott alakulat specialistái nem léptek kétszer ugyanabba a folyóba.

A monomániás álmodozónak bélyegzett Joe Gardnerrel madarat lehetne fogatni, mert hosszú esztendők küszködése után esélyt kap, hogy egy komoly koncerten csillogtassa meg tehetségét. De a részmunkaidős zenetanárként tengődő muzsikus a fellegekben járva a megszokottnál is kevesebbet törődik a környezetével, és egy kínosan ostoba baleset folyományaként az örök vadászmezőkön köt ki.

A kétségbeesett férfi persze hallani sem akar arról, hogy diadalmenete azelőtt véget érjen, hogy elkezdődhetett volna. Felhúzza hát a nyúlcipőt, és kisvártatva egy, a meg nem született lelkeket felkészítő, karakterformáló központban lel menedékre. Majd döbbenettel vegyes meghökkenéssel konstatálja, hogy az éteri tanácsadók összetévesztik egy Nobel-díjas pszichológussal, és mire észbe kaphatna, ki is nevezik a leghírhedtebb gondozott mentorává.

A cukrot is keserűnek találó, flegma-cinikus Huszonkettőnek esze ágában sincs megszületni: inkább napi rutinjával, és az istápolására kirendeltek idegösszeomlásba kergetésével múlatja az örökkévalóságot. Joe viszont nem retten meg a kihívástól. Igaz, nem a jó szíve, hanem a létező leghidegebb számítás vezérli. Mivel abban reménykedik, hogy ha megneveli a Szókratészt, Teréz anyát és George Orwellt is kiborító, hajmeresztően pofátlan pernahajdert, akkor megszerezheti annak bűvös-misztikus jelvényét, és visszatérhet az intenzíven ápolt testébe.  

Ígéretes alapszituáció, és ezúttal a kivitelezésre sem panaszkodhatunk, mert nem holmi vontatott tanmese-pótlék untat halálra. Távolról sem hibátlan, ám összetett és tökéletlenségük dacára szerethető figurák adják egymásnak a kilincset. Kattant hippi, hatékonyság-orientált, könyvelő-mentalitású entitás, a showbiznisz bulvárlapokból kimaradt árnyoldalait is ismerő díva épp úgy színesíti a nagy kalandot, mint bizonytalankodó őstehetség, vagy a felpaprikázva dühöngő Abraham Lincoln.

Furcsábbnál furcsább fordulatok, valamint kaján kikacsintások csalnak mosolyt az arcunkra, és az alkalmasint bizarr logika mentén szerveződő világok merőben eltérő ábrázolásának hála, az esztétikai gyönyört sem nélkülözzük. A gondokkal-bajokkal teli, de cserébe élményektől-izgalmaktól nyüzsgő Föld bumfordi bája vegyül a személyiségkeltető steril idilljével, és a többi, sajátos logika mentén szerveződő sík egyedi vonásaival.

Ám a produkció legfőbb érdeme adhatatlanul az, hogy miközben peregnek a képkockák, önkéntelenül is elgondolkozunk azon, hogy mit tennénk a negyvenhatot taposó, peches fantaszta, vagy a gyökértelenül tébláboló csodabogár helyében. Egyben eltűnődünk pályánkon, illetve meghiúsult vágyainkon – de az alkotásból áradó őselemi optimizmussal kevert életszeretetnek köszönhetően akkor sem csüggedünk el, ha nem éppen pozitív a mérleg.

Magyarán a tavaly tavasszal leszerepelő gárda tagjai újfent bebizonyították, hogy választott hivatásuk legkiemelkedőbb űzőihez tartoznak. Ezért az igényes ínyencfalat egyetlen sajnálatos gyengesége, hogy készítői hébe-hóba nem tudtak ellenállni a didaktika csábító-csalogató szirénhangjának.

Pár, agyzsibbasztóan sablonos epizóddal nyomatékosították az egyébiránt ügyesen tálalt mondanivalót. De mérhetetlen mázlinkra ezek a banális-melodrámai jelenetek örvendetesen kurták, és nem züllesztik a szoba-hőmérsékletű IQ-val tengődőknek szánt, kulisszahasogató parabolák szintjére a filmet. Vagyis, ha belevágnánk önmagunk mókás, érzelmes és fülbemászó melódiákkal kísért felfedezésébe, irány a legközelebbi mozi.