1. oldal
A filmekre épülő Lego-játékok történelme finoman fogalmazva sem indult diadalmenetként. Az első fecske, az idővel inkább a mobilpiacra átnyergelő Superscape által tető alá hozott 2001-es Lego Creator: Harry Potter egy nívón aluli, igénytelen alkotás lett, ami a legkevésbé sem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A pechszéria tovább folytatódott, mivel az utána következő Creator: Harry Potter and the Chamber of Secrets, valamint a már a megjelenése pillanatában elfelejtett Galidor: Defenders of the Outer Dimension sem tudtak széles közönséget megszólítani.
A nagy fordulat 2005-ben következett be, amikor hosszas előkészületek és alapos tervezés után napvilágot látott a platformerekre specializálódott Traveller's Tales keze munkáját dicsérő Lego Star Wars: The Video Game. Az ott dolgozók biztosra mentek, és egy könnyed, a hangsúlyt a gyűjtögetésre és a felfedezésre, nem pedig a villámgyors reflexeket igénylő ugrálásokra helyező, gyermekbarát játékkal lepték meg a közönséget. Tervük maradéktalanul bevált, amit mindennél jobban igazol, hogy remek értékeléseket kapó művük egy harmincmillió példányban gazdára találó franchise alapjait fektette le. A zajos siker a Warner Bros. Interactive Entertainment illetékeseinek figyelmét is felkeltette, akik 2007. november 8-án egy közelebbről meg nem határozott, de gyaníthatóan csinos összegért megvették a stúdiót birtokló TT Fusiont, aminek a neve innentől kezdve végképp egybeforrt a Lego-átiratokkal.
Sokáig minden jól is ment, azonban, ahogy telt-múlt az idő, a cég munkatársai szerettek volna legalább részben kitörni a mókuskerékből és egyre gyakrabban merült fel, hogy egy, a saját ötleteikre épülő programmal bővítenék a szériát. A vezetőség eleinte ódzkodott ettől, ám amikor a Nintendo megkereste őket, hogy készítsenek egy Wii U exkluzív játékot, akkor a projekt zöld lámpát kapott. A befektetett munka azonban a készítők nagy bánatára nem térült meg, ugyanis, bár a kritikusok imádták fáradozásaik eredményét, a japán vállalat konzolja hatalmasat bukott, így az elvártnál sokkal kevesebb kópia talált gazdára. Normális körülmények között ezzel véget is ért volna a történet, de a döntéshozók a sors kifürkészhetetlen akaratából úgy látták jónak, hogy több mint négy évvel az első változat piacra dobása után más játékgépekre és PC-re is kiadják a csapat szerelemgyermekét.
Lássuk, hogy vajon igaza volt-e az ítészeknek, vagy a Lego City Undercover kizárólag azért kapott annak idején annyi dicsérő szót, mert az elátkozott Wii U gyenge programkínálata miatt durván felülpontozták!
2. oldal
Mivel ezúttal saját kútfőből dolgoztak a készítők, értelemszerűen nem egy mozifilm jól ismert karaktere, hanem a szuperhekus, Chase McCain felett vehetjük át az irányítást. Hősünk hosszú időre elszakadt imádott városától, ám, bár bőven lenne oka arra, hogy sértődöttségében nemet mondjon a felkérésre, a polgármester első szavára visszatér, amikor kiderül, hogy rettegett nemezise, az alvilágot lecsukásáig uraló Rex Fury megszökött a szuperbiztos cellájából. Hazatérése után rá kell jönnie, hogy a dolga még annál is nehezebb lesz, mint ahogy azt hitte, mert egyrészt az egykor parádésan működő, de mára használhatatlan rendőrséget a fánkzabáláson, ordibáláson és alváson kívül semmihez sem értő egykori társa, a kapitánnyá előléptetett Dunby vezeti, aki annak ellenére gyűlöli, hogy csakis az ő nagylelkű gesztusa miatt tetszeleghet a város megmentőjének szerepében. Másfelől, a gazfickók érdemi felügyelet hiányában nagyon elkanászodtak, így egymást érik a rablások és betörések. Mindezeken túl, a bátor igazságosztó vállát egy súlyos magánéleti gond is nyomja, ugyanis hiába táplál még mindig gyöngéd érzelmeket egykori kedvese, a Rex ellen tanúskodó, és azóta védett tanúként élő Natalia Kowalski iránt, a nő hallani sem akar róla, mivel szerinte ő tette tönkre az életét azzal, hogy rávette, működjön együtt a hatóságokkal. McCain azonban nem esik kétségbe, hanem felfogja, hogy a rendkívüli idők rendhagyó megoldásokat követelnek, és miközben megpróbálja rendezni a kapcsolatát szívszerelmével, fedett nyomozóként igyekszik beépülni a legveszedelmesebb bandákba, hogy elkaphassa a jogra és igazságosságra fittyet hányó izomkolosszust.
Ahogy az látható, a történet messze van attól, hogy eredetinek lehessen nevezni, hiszen nem áll másból, mint pár, inkább rosszul, mint jól összefércelt ordas közhelyből, de az ördög ezúttal is a részletekben rejlik. Az, hogy a baljós előjelek ellenére nem egy lelketlen sablonmunkával van dolgunk, már az intró során teljesen egyértelművé válik, mert McCaint egy, a GTA negyedik részének bevezető animációját parodizáló videóban ismerhetjük meg, amiben egymást követik a Csupasz pisztolyt, és az Airplane-t idéző, pihent agyú poénok, és később sincs megállás. A rendőrségi értekezlet fényét Piszkos Harry, Columbo, valamint Starsky és Hutch Lego-változatai emelik, de láthatjuk az A remény rabjai sajátos újraérzelmezését, sőt, az erős osztrák akcentussal beszélő Albert Spindlerouter-rel is összehoz minket a sors, aki hogy-hogy nem, de folyamatosan egy bizonyos ex-kormányzó híresség legemlékezetesebb mondatait idézi. A teljesen váratlanul lecsapó faviccek láttán pedig nehéz elhinni, hogy a főszereplő és Drebin hadnagy nem rokonok.
(A videó a Wii U-s változat intrója, ami tartalmában teljesen megegyezik az új portokéval.)
Garantált, hogy átlagosan negyedóránként hangosan felnevetünk, ez pedig nem kis szó. Hiszen, a korábbi Lego-játékok az idézőjelet maximálisan megérdemlő, primitív, többnyire hasra esésekben, vagy fenékre huppanásokban kimerülő, gyalázatos „gegjei” ha nem is okoznak direkt módon rákot, de legyengítik a szervezetet és megrövidítik a várható élethosszt. Ugyanakkor, senki se ringassa magát illúziókba: a legkisebbeknek szóló, mesterséges humorpótlékok itt is megmaradtak, de tény, jóval kevesebb van belőlük, így elviselhetőek, mivel a fő célközönség teljesen világosan a huszonötödik évüket már bőven betöltő felnőttek.
3. oldal
Míg az atmoszféránál érezhető a pozitív változás, addig a játékmenetnél majdnem minden maradt a régiben. Ahogy azt már megszokhattuk, a kontrollert, vagy a billentyűzetet akár a nyelvünkkel, sőt, leszedálva is nyomkodhatjuk, ugyanis az ugrálós részeket gyakorlatilag lehetetlen elrontani, az ellenfelekben pedig annyi életösztön van, mint egy heroinfüggő lemmingben, és annyira veszélyesek, hogy egy nyugdíjas, tolószékbe kényszerült apáca hozzájuk képest Terminátorba oltott, felhergelt Trevor Philips. Az eltérő képességű figurák összedolgozására építő kasztrendszer is visszaköszön, hiszen Chase különféle, többnyire a történet során felbukkanó karakterek külsejével megegyező álcákat szerezhet, amiket magára öltve különleges tulajdonságok birtokába juthat. Farmerként nagyra növő és így megmászható növényeket öntözhet, vagy csirkékbe kapaszkodva repülhet, haramiaként ajtókat feszíthet fel és egyetlen széf sincs tőle biztonságban, míg bányászként egy jókora csákánnyal törheti össze a sziklákat, sőt, még dinamitot is használhat. Összesen nyolc álöltözet-típust próbálhatunk ki, tehát a változatosságra nem lehet panaszunk.
Az egyetlen érdemi újítás, hogy jártunkban-keltünkben nem kevesebb, mint hatvanöt komolyabb, hol opcionálisan, hol pedig kötelezően felhúzandó tereptárgyba és épületbe futhatunk bele. Ezek között híd épp úgy akad, mint kaszkadőrmutatványokhoz használható rámpa, vagy éppen speciális garázs, amiből kedvünkre válogathatunk a történet bonyolódásával bővülő járműállományból. A megépítésükhöz rendkívül sok, a környezet szétverésével, vagy speciális kockák felvételével szerezhető téglára van szükségünk, ergo, rá vagyunk kényszerítve, hogy folyamatosan gyűjtögessünk és felfedezzük a metropoliszt, ami nagyban megdobja a monitor, vagy tévé előtt töltött időt és kompenzálja a fő küldetésszál hiányosságait.
Megkockáztatom: ha az összes álruhát a magunkénak akarjuk tudni és valamennyi titkot fel óhajtjuk fedezni, legalább negyven, de inkább ötven órán keresztül bóklászhatunk a városban, illetve a misszióknak is többször neki kell futnunk, mert megesik, hogy csak egy később megkapott képzettséggel tudunk bezsebelni valamit. Ezért az alkalmi, kizárólag kikapcsolódni vágyó kocajátékosok, valamint a maximalista megszállottak is megtalálják a számításukat, már csak azért is, mivel a Wii U-ra kiadott variánssal ellentétben akár ketten is belevághatnak a nagy kalandba.
4. oldal
Mindent összevetve, a Lego City Undercover esélyesen a TT pályafutásának legjobban sikerült darabja, ami, ha bátrabban nyúlnak hozzá, és nem csak a történetét teszik élvezhetővé az idősebb generáció számára, hanem a játékmechanikáján is csiszolnak egy kicsit, akkor valódi klasszikusként vonult volna be a platformerek történelmébe. Persze, így is remekül ki lehet vele kapcsolódni, ráadásul mivel a sorozatban egyedülálló módon a nyolc év felettieket alig-alig fenyegeti az a veszély, hogy merevgörcsöt kapnak valami rémségesen elcsépelt és kínos vizuális gegtől, egy végigjátszás igazi családi élmény lehet, aminél a legkisebbek annak örülnek, hogy mennyire ügyesek, az szülők vagy a nagyobb testvérek pedig a Joe Pesci jellegzetes beszédmodorát és hangját parodizáló olasz maffiózón, vagy a néha abszurdba hajló párbeszédeken vigyorognak. Aki tehát szereti a sorozatot, annak ez az epizód is kötelező vétel, azok pedig, akik régóta tervezik, hogy megnézik maguknak a Lego-játékokat, keresve sem találhatnak alkalmasabb jelöltet a próbához, csak véletlenül se várjanak izzasztó, vagy egyáltalán bármiféle kihívást.
Megjegyzés: Kritikánk az Xbox One-ra megjelent port alapján készült. A szaksajtó cikkei, illetve a Steam vásárlói visszajelzései alapján a PC-s variáns számtalan, a játékélményt megölő problémától szenved. Ezért, ha számítógépen játszanánk, feltétlenül nézzünk utána annak, hogy sikerült-e már korrigálni a hibákat.
