Amikor Carlos Jaredet, a brazíliai Butantan Intézet munkatársát először mérgezte meg egy furcsa levelibéka, először nem is észlelte, hogy mi történt. A Corythomantis greeningi általa begyűjtött példánya vergődni kezdett, amikor a kutató megragadta, és dörzspapírhoz hasonló tapintású fejét Jared kezéhez verdeste. A szakértő rövidesen intenzív fájdalmat érzett kezében, amely kisugárzott karjába is, és nagyjából öt óráig tartott.

Jared csak utólag jött rá, hogy a fájdalom oka az volt, hogy a béka megmérgezte. Először nem is látott sérülésnyomokat kezén, majd közelebbről megvizsgálva a helyzetet rájött, hogy a béka saját bőréből valamilyen méreganyagot engedett szabadjára, majd azt a fejét található finom tüskék segítségével juttatta fogva tartójának bőre alá.

A Corythomantis greeningi nevű fajt, avagy a Greening békát először 1896-ban írták le. A tenyérnyi méretű állatka barnászöld bőrrel és jellegzetes, lapos fejjel rendelkezik. Koponyájának tetején a csontok szorosan összenőttek, és a felnőtt példányokban a bőr alsó rétegeivel is összekapcsolódva egységes, erős lemezt képeznek.

A különleges koponyának egyrészről a kiszáradás elleni védelemben van szerepe. A békák ugyanis Brazília rendkívül száraz, félsivatagos erdőiben, az úgynevezett caatinga régiókban élnek. A szélsőséges körülményeket úgy viselik el, hogy behátrálnak egy lyukba, amelynek száját aztán csontos „sisakjukkal” zárják le, megelőzve, hogy testük vizet veszítsen.

Mivel a koponya lapos és színével is beleolvad környezetébe, a ragadozók nagyon nehezen veszik észre a bujkáló békákat. Ha viszont mégis ráakadnak egy-egy példányra, kellemetlen meglepetésben lehet részük, a kétéltűek koponyáját ugyanis hegyes tüskeerdő borítja. Ha valami megtámadja az állatot, annak bőre fehér, mérgező váladékot bocsát ki, amely az emésztőrendszerbe jutva akár halálos is lehet. A koponyán található méregmirigyek szokatlanul méretesek, így ha a békák különlegesen hajlékony nyakuk segítségével lefejelikaz őket megtámadót, a tüskék nagy mennyiségű toxint juttatnak annak bőre alá.

Különleges védekezési mód miatt a békát egyszerre nevezhetjük mérgezőnek és mérgesnek is. A biológusok mérgezőnek nevezik azon növényeket vagy állatokat, amelyek elfogyasztva mérgező hatásúak, és mérgesnek pedig azon fajokat, amelyek a mérgüket aktívan zsákmányolásra vagy önvédelemre használják, és azt harapással, csípéssel vagy szúrással juttatják be áldozatuk szervezetébe. A béka esetében a bőrben termelődő méreganyag passzív védelemnek tekinthető, a koponya tüskéinek használata azonban már olyasfajta aktív védekezés, amelyet a mérges állatoktól, például a kígyóktól vagy a skorpióktól látni.

A béka mérge hatékonyságával is versenyre kelhet ez utóbbi állatokéval, hiszen egereken tesztelve az anyagot kiderült, hogy az kétszer halálosabb, mint a vele egy vidéken honos andoki lándzsakígyó mérge. A Greening béka egyik közeli rokona, az Aparasphenodon brunoi pedig még veszélyesebb: bár méregmirigyei kisebbek, és koponyatüskéi is rövidebbek, mérge 25-ször halálosabb a csörgőkígyók toxinjánál.